Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-21 / 3. szám
Nem hittek nekem, pedig még meg sem szólaltam. Eleve, előítéleteikből fakadóan nem adtak hitelt egy szovjet kommunistának. Velem szemben a nemzetnek az a „morális többsége“ foglalt helyet, melynek hiszékenységére az Egyesült Államok hivatalos, állami antikommunizmusa támaszkodik. Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Találkozásaim a „morális többséggel“ lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll F loridában alkalmam volt találkozni a Rotary és a Cavenis klub tagjaival. A találkozás szertartásosan folyt le, semmiben sem tért el a szokásostól. Az elnök a kalapáccsal az asztalra ütött, mindenki felállt, s arccal a sarokban álló amerikai állami zászló felé fordult. A jelenlevők a jobb kezüket a szívükre téve, kórusban mondták: ,,Esküszöm, hogy hű leszek az Amerikai Egyesült Államok zászlajához és a köztársasághoz, amelyet jelképez. Isten színe előtt egységes, oszthatatlan, szabad és mindenkihez igazságos népünk“. Ezután elénekelték a himnuszt, majd imádkoztak, az ima után pedig a közös vacsora következett. A napirend: felkészülés a lepényevés napjára, új tagok felvétele, a pénztáros jelentése, születés- napi gratulációk, a nemsokára esedékes lóárverés stb. Végezetül én következtem, akit látókörük szélesítése végett hívtak meg. Jól emlékszem a kérdésekre, amelyeket a helybeli lelkész tett fel nekem a legelső találkozó alkalmával:- ön kommunista?- Igen.- Van párttagsági könyve?- Természetesen.- Keresztény?- Nem, ateista vagyok. A lelkész végighordozta tekintetét a hallgatóságon, és szomorúan ingatta a fejét. Lehet-e hinni, testvérek, egy kommunista egyetlen szavának is - sugallta arckifejezése akinek párttagsági könyv van a zsebében, és nincs isten a szívében? És Leesburg lakosai, az említett klub tagjai egyetértőén felmorajlottak. Nem, egy kommunistának természetesen nem hisznek. arl Soul - az első ember - aki Florida termékeny földjén fogadott, s elvitt Leesburgba, majd megszervezte az előadásokat - ugyancsak metodista lelkész volt. Ennek ellenére jóindulatúan és türelmesen meghallgatta vendégét, még ha az más nézeteket vallott is. S tette ezt éppen azért, mert keresztény, vagyis a lehetőségekhez mérten határtalan türelemmel. Az ifjú Soul fél évszázada Bostonban végezte el a teológiai szemináriumot. Jól tanult, így hát ösztöndíjjal folytathatta tanulmányait Európában. Az európai teológia fellegvárának akkoriban Németországot tartották, s Soul oda utazott. Éppen 1933-ban, amikor Hitler hatalomra jutott.- A náci Németországban töltött idő sok mindenre megtanított - magyarázza. - Rájöttem, hogyan és miért sikerült Hitlernek megszédíteníe a dolgos és istenfélő németeket, felbőszíteni őket az egész világ ellen, katasztrófába sodorni. A munkanélkülieknek munkát ígért, nagyképü hazafiaknak „bosszút a nemzeti gyalázatért“, vagyis az első világháborúban elszenvedett katonai vereségekért, a kispolgároknak pedig védelmet a zsidókkal és a kommunistákkal szemben. Hitler azt hirdette, hogy a harmadik birodalom katonailag gyenge, hogy fegyverkeznie kell, s leszámolni a Szovjetunióval. Milyen ismerős szólamok, nemde? Miután Karl Soul visszatért az Egyesült Államokba, egy ideig filozófiát és teológiát tanított különböző főiskolákon, elnyerte a tudományok doktora címet, néhány évig a metodista egyház lelkészeként tevékenykedett. 1945-ben megválasztották az Egyházak Világtanácsának tagjává, s 1960-tól 1972-ig az Egyházak Világtanácsát képviselte az ENSZ-ben. A szent életű Soul szíwel-lélekkel részt vett a békemozgalomban, a leszerelésért folyó küzdelemben, fellépett a hidegháború ellen. Megszervezte amerikaiak utazásait a Szovjetunióba és más szocialista országokba, mert ö szintén hitte, ha honfitársai bejárják a világot, nem egykönnyen ülnek fel a hazug propagandának. A Soul-házaspár 1972-ben New YorkÚJ SZÚ 15 1983. 1.21. ból Floridába költözött. Lady Lake-ben vásároltak egy házat a hozzátartozó földdel, amelyen narancsfák zöldelltek. Nyugdíjas koruk ellenére tovább folytatták egyéni hadjáratukat a békéért és a népek barátságáért.- Csakhogy Délen ez sokkal nehezebb, mint az északkeleti nagyvárosokban - mondta Soul. Az embert rögtön azzal gyanúsítják, hogy nem jó hazafi. Az itteni emberek a napi gondokba és előítéletekbe merülve elzárkóznak a külvilágtól. Kevés fogalmuk van arról, mi is történik valójában a nagyvilágban. Innen még Washington is gyanúsnak tűnik a szemükben, Moszkváról nem is beszélve.“ M int Soul elmondta, ezen a vidéken én voltam az első szovjet ember, akinek alkalma nyílott arra, hogy előadást tartson a ..morális többségnek“. Soul és barátai kitartóan harcolnak mindenfajta tudatlanság, köztük a politikai tudatlanság ellen, s néhány évvel ezelőtt éppen ezért szerveztek Florida fővárosában szemináriumot „Az Egyesült Nemzetek, az Egyesült Államok és a Szovjetunió“ címmel. Előadónak többnyire liberális professzorokat hívtak meg a különféle floridai egyetemekről, ezúttal pedig úgy határoztak, hogy egy szovjet állampolgárt kérnek meg előadónak. Egy héten át naponta 3—4 alkalommal tartottam előadást a Rotary és a Cavenis klub tagjainak. De a hangzatos elnevezések ne tévesszenek meg senkit. A klub szó hallatán az emberek lelki szemei előtt rendszerint fényűzően berendezett termek, gazdag könyvtárak, mély bőrfotelek és a viselkedés minden fortélyára kioktatott inasok meg szobalányok jelennek meg, de a valóságban sokkal szerényebb klubokban jártam. Egyik klub tagjainak sincs állandó helyisége. Olcsó kávéházakban gyűlnek össze, vagy jobb esetben a helyi hatóságoktól bérelnek termet. Mindkét kjub tagjai kisvállakozók, vidéki hivatalnokok, farmerek, kereskedők. Egyszerűen és olcsón öltözködnek, harsányak, széles mozdulatokkal esznek. Legtöbbjüknek kérges a keze, látszik rajta a munka nyoma, arcukat barnára cserzette a floridai nap. E klubok tagjai között hiába keresnénk a mezőgazdasági business nagymenőit, a pénzarisztokrácia tagjait vagy a szervezett bűnözés irányítóit. Az említett urak nem Leesburgban, hanem Palm Beachben vagy Miami Beachben tanyáznak. Másrészt viszont az említett klubok tagjai a tömeget, a népet, a „gross roots“-ot jelentik. Egyetlen politikai csoport sem számíthat rá, hogy megszerzi a hatalmat az államban, ha nem biztosítja a maga számára ezeknek az embereknek a szavazatait. Ók képviselik az úgynevezett közvéleményt, habár többnyire nincs saját véleményük, rendszerint mások véleményét szajkózzák. Csak a bibliát és a helybeli lapokat olvassák. Gyűlölik az inflációt és a liberálisokat, a deficitet, a nemek és a fajok egyenjogúságát, a bankhitel magas kamatját és a prostitúciót. De mindenekelőtt az istentelen kommunistákat, akik - hiszen ezt mindenki tudja! - el akarják foglalni az Egyesült Államokat, és a Rotary klub meg a Cavenis klub helyett koncentrációs tálborokat akarnak teremteni. Ez sajnos nem tréfa. Nemcsak délen, hanem a felvilágosult északkeleten is úgy tünteti fel az amerikai propaganda a szovjet társadalmat, hogy a vasfüggöny mögött van egy nagy karám, ahol szürke, gondolkodásra képtelen lények bolyon- ganak, mivel agymosáist hajtottak végre rajtuk. Hadd támasszam alá ezt egy példával. Az egyik városban, Umatillában a következő kérdést kaptam:- Szturua úr! ön az Egyesült Államokban él, járja városainkat, előadásokat tart, és látja, semmi baja nem történik. Ezzel szemben az amerikai turistáikat, akik a Szovjetunióba látogatnak, agyonlövik. Hogy lehetséges ez? Leesett az állam a csodálkozástól. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. A pontosság kedvéért most én kérdeztem:- ön valójában azt hiszi, hogy a Szovjetunióban gyilkolják a turistákat?- Igen, megölik őket. A lapjainkban olvastam. Végre magamhoz tértem, és megkérdeztem Karl Sou It, aki a vendégek asztalánál ült:- Soul úr, ugye ön járt a Szovjetunióban?- Igen - mondta Soul -, jártam, nem is egyszer.- Ne haragudjon, hányszor sikerült feltámadnia halottaiból? Gúnyos nevetés és taps fogadta a kérdést. De igy sem volt semmi okom az örömre: ami a Szovjetuniót illeti, túlságosan vastag hazugságréteg üllepedett le a floridai fejekben ahhoz, hogy azt valaki egy csapással áttörhesse. E lőadásaimban elmondtam, hogy a második világháború idején 20 millió honfitársam esett áldozatul a hitlerista „antikommunista hadjáratnak", hogy csupán Leningrad védelmének 900 napja alatt több szovjet ember halt meg, mint amerikai az összes háborúkban, amelyeket az Egyesült Államok viselt fennállásának több mint két évszázada alatt. Elmondtam a „morális többségnek", hogy csaknem minden szovjet családban siratnak valakit, aki elesett a frontokon, egyes vidékeken pedig (például Belorussziában) előfordult, hogy egész családok kipusztultak, és nem volt, ciki megsirassa őket. Elmondtam azt is, hogy egyik bátyám Kurszknál esett el, a másik pedig élete kockáztatásával kísérte azokat az amerikai hajókat, amelyek hadfelszerelést szállítottak Murmanszkba. Hallgatóságom nemigen tudta, hol van Kursz, Murmanszk és Leningrad. De egy percre meglátták bennem azt az embert, aki nem akar, nem akarhat háborút. Nem ámítottam magam: a jég nem tört meg. Csak alig észrevehető repedés támadt rajta. És ebben a pillanatban magam is egy kicsit jobban megértettem a „morális többség" kettős lényegét. Tulajdonképpen egyszerű, szorgalmas, istenfélő emberek, akik őszintén szeretik hazájukat. Jó termést remélnek, és békés jövőt álmodnak gyermekeik számára. Valódi individualisták, elvük az, hogy „az én házam az én váram", de segítőkészek, ha a szomszéddal baj történik. Szívük mélyén hajlamosak rá, hogy barátságot érezzenek más népek, köztük a mi népünk iránt. Ám a „morális többség“ veszélyes és gonosz erővé válik, amikor saját propagandájától megszédítve egyesül az anti- kommunizmussal. Ilyenkor már se nem lát, se nem hall, nem lehet rá hatni semmilyen érvvel sem. Mindezt közelről láttam, a saját bőrömön tapasztaltam. De a legemlékezetesebb mégis az a kis rés a hitetlenség vastag jégkérgén, amelyből egy pillanatra emberi melegség és rokonszenv sugárzott. MELOR SZTURUA, az IZVESZTYIJA tudósítója Miért kellett Morénak meghalnia? Január elején felújították Aldo Moro egykori olasz miniszterelnök elrablóinak, illetve gyilkosainak perét. A már hosszú hónapok óta tartó bírósági eljárás során számtalanszor tették fel a kérdést: ki és miért gyűlölte ezt a jelentős olasz államférfit és politikust, akinek ezért meg kellett halnia. A feltett kérdésre próbált magyarázatot adni egyik legutóbbi számában a Milánóban megjelenő L’Europeo. A lap szerint elsősorban a Fehér Háznak voltak fenntartásai a Moro- kormány számos cselekedetével szemben. Különösképpen gyűlölte Morót Henry Kissinger volt külügyminiszter, aki a személyes találkozások alkalmával ellenszenvét kötelező diplomáciai mosollyal álcázta. Washingtonban nem tudták Morónak megbocsátani, hogy ellenezte Itália engedelmes behódolását az amerikai diktátumnak, s az is szálka volt a szemükben, hogy helytelenítette az USA közel-keleti politikáját, elsősorban a palesztinokkal szembeni magatartását. Washingtoni kormánykörökben leplezetlen felháborodással fogadták, hogy a kereszténydemokrata politikus bevonta kormányába a szocialistákat, sőt, a hetvenes évek második felében annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy kommunista miniszterek is helyet kapjanak kormányában. A megrökönyödött Washington szerint ez nemcsak hiba volt, hanem egyúttal árulás is. A Fehér Házban úgy vélték, Moro álláspontjával veszélyezteti az Egyesült Államok globális érdekeit. Moro „bűne“ valójában mindössze annyi volt, hogy helyesen mérte fel az Olaszországban kialakult erőviszonyokat, azt, hogy politikai súlyuknál.fogva a kommunistáknak is részt kell venniük az ország ügyeinek irányításában. Tisztában volt azzal, hogy az OKP nélkül lehetetlen a kiegyensúlyozott kormányzás. Ez a felismerés azóta többszörösen beigazolódott, hiszen azóta már legalább féltucat kormánya volt az országnak - persze kommunista miniszterek nélkül - de egy kabinet sem bírta néhány hónapnál tovább. A Moro személye iránt táplált washingtoni ellenszenvet az olasz lap több példán ecseteli. Emlékeztet arra, milyen erőteljes nyomást gyakorolt az Egyesült Államok Leone olasz államfőre, hogy ne vigye magával az amerikai fővárosba Morót, mert egyszerűen nem is akarják ót látni. Kissinger hasonlóképpen egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy befeketítse az olasz kereszténydemokraták vezérét Harold Wilson, Georges Pompidou és Helmut Schmidt előtt. Arra vonatkozó terveket szőttek, hogy Aldo Morót belekeverjék a Lockheed repülőgépgyártó konszern megvesztegetési botrányába. Kennedy sorsát felidézve az Egyesült Államok nem egy esetben bosszúval fenyegetőzött. Az említett manőverek is azt támasztják alá, hogy egyes nyugati körök számára Aldo Moro új, szempontjukból nem kívánatos áramlatok megtestesítője volt. Jelképe volt egy szemléletváltozásnak, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a nyugat-európai országok önálló, Washingtontól független politikát kívánnak folytatni. Ezért volt Moro szálka a Fehér Ház szemében. Ezért nem lehet a Moro-gyilkosságot kizárólag a Rosse Brigatte terrorista szervezet számlájára írni...
