Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-06-24 / 25. szám

I ma­éger a té­tem. nova lesz: alán dent me­jetzö 63­*an sűrű gú­nyát. 5ZÍV­tud­szer tem. iám! átok leg- ólsz a az öze. riint- idok tan­otok ami jyött egy egy ide­írtok a Hajdúék előtt... Ha csak egy századré­szét végeztem volna el anyám helyett mindannak, amit idegenben kellett meg­tennem kényszerből... Salamont sose féltettem, de te szerencsétlen nagybá­tyám, még a rád való, egy-egy illendőség- beli emlékezésre is alig tellett... Igen, errefelé már egy tenyérnyi föld sem akad, amelyet ne érintett volna a talpam... És most egyre fiatalabb leszek: háromnapos házas: egy fiatalember, első fizetésével a zsebében; érettségire induló diák. pus­kákkal kitömött ingmellel: táska- és cipö- nyüvő kisdiák; öntudatlan kisember, aki szerette az életet, innen indult életszere- tetével s ide tér vissza életszeretetért . Soha többé nem jövök hozzád üres zseb­bel, Lóránt, soha... Mindegyiteknek hozok majd valamit, valami nagy-nagy ajándé­kot... Vagy valami apró emléket, legköze­lebb... Máshonnan... Valamit meg­ihattam volna, legalább egy fröccsöt. Csak ne kocsival jönnék... Másrészt mi sem lehetne előnyösebb, mint hogy ko­csival érkezek... Mikor is, úgy tizennégy éves lehettem, azt mondta nekem Sala­mon; „Törődök is én azzal, kölyök, hogy elöbb-utóbb nekilátsz a poharazásnak, fő dolog, hogy mindig jó kedved legyen, és mindenhez, soha semmi sem sikerül úgy. amint kiterveli, és amint az túlfűtött remé­nyei előrevetítik... Úgy ám, mert vagy lehetőségeink hiányoznak, vagy mi va­gyunk nagyképü nagyratörök Ezt nem tudom, mert nem rám tartozik tudni, de megtudni sem lenne egyszerű, mert sor­sunk ellentmondásos. Határozd csak el például azt, hogy veszel' magad­nak egy motrot. mondjuk azzal a szán­dékkal. hogy azon járhass a városba, az iskolába. Számolj vele, hogy kidobnak az iskolából Ne bámulj, velünk ez így szokott lenni. Ezért aztán tanácsolom, ha kell, hát csak igyál egyet a tavalyiból, s így gondolkozz: milyen jó, iskolába se kell járnom, s a motrot is eladhatom. . Igen, a mi családunkkal ez általában így esik..." Azt hiszem, elég tiszta a kocsim, csak kár. hogy esteledik... És a Domon­koséké után a mi házunk... Az istenbe! De hát miféle építmény az?! Tülkölj csak, te ökör!... Mikor a veríték az ember szemébe csordul... Hol lakom én? Vagy­is... Ejha! Hogy én ott mit találok?... Hát meglepetést nem a meglepett okoz­za. annyi bizonyos, úgyhogy feltűnés nél­kül leparkolok a ház mögé ... Nem vitás, ez a ház teljesen új, vagy teljesen átépí­tett ... Azért csak ne adjuk olcsón magun­kat... Ha a helyiségek elosztása a régi, akkor itt kell bemennem, erre jutok az en egykori szobámba; jó hogy csak hátul hallani valami kopácsolást, egyébként templomi a csönd; szent porkoláb! Temp­lomi padsorok... Vagy én örültem meg, vagy Illés... Ez a szekrény még a régi, lássuk, miről árulkodik: egy kalap - Sala­mon, megvagy! Egy felöltő - a fiatalkori Salamon; egy télikabát — köszöntelek Illés! A többi úgy látszik, rmnd Lóránté... Igen, itt alul is: könyvek, iratok, firkálmá- nyok A heveröm a sarokban, de hogy én itt el merjek aludni...? Tudhatom én azt, hogy álmomból, teszem azt, nem a mes­siásvárók gyülekezete rettent majd való­ságra? Márpedig ezt az esélyemet nem hagyom ki. Ha reggelig sem hunyom le a szemem, akkor is le kell ide feküdnöm, hogy mégis én okozzam az e!sö ide belépőnek a meglepetést és ne fordítva, hogy nyolc év után én hú fedezzek meg­lepetten ebben a tervrajzaiból kihízott házban, elrontva a viszontlátás hirtelen- szerű egyszerűségét... Vajon hány mé­ternyire lehet tőlem Sára? Négy? Huszonöt? Hát Lóránt? Érzí-e valamelyi­kük a közelségemet? Megpróbálkozhat- nám ezt szuggerálni, valamikor olvastam effélékről... Akkor hát, újra itthon va­gyok. .. Friss levegő van itt, az ágynemű tiszta, csak a szívem kalapál úgy. mintha ördögöt űztem volna idáig. Pedig ha arra gondolok, hogy napi munkám végeztével ezután ide térhetek majd meg, egy an­gyal álmát kellene aludnom... Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ezt a napot képzeletben már három éve elkezdtem megélni. Azóta három év kívánságai, szükségei, panaszai és reményei sűrű­södtek bele. úgy. hogy most már mindez elhatalmasodik rajtam, lassan azt sem tudom, mi volt az, amire vártam, s mi volt az. amitől tartottam... Nem is érdekes: én vagyok én, ók lehetnek akárkik, azért majdcsak erőt gyűjtök, hogy megkülön­böztethessem őket az én szeret elemben, hatódottságomban. ragaszkodásomban, ígéreteimben, adósságaimban, céljaim­ban, lehetőségeimben, képességeim­ben... lehetséges, hogy egy keveset már aludtam? Nem álmodtam semmit, pedig aligha aludtam mélyen, hiszen még most is bennem az a különös feszültség, amitói szinte moccanni sem merek; nincs hát miért kerülgetni a lényeget: a mai napon nem voltam ura önmagámnak, mivel érzelmeim alárendeltje lettem, ami alapjában nem hiba. de az ilyesmi nem ismétlődhet meg attól a pillanattól, mikor majd szépítgetés nélkül beszélhetek az engem ért igazságtalanságról. Akkor egycsapásra elfogadhatóvá válik az utol­só évben vállalt önkéntes száműzeté­sem, amelyről egyelőre kevesen tudják, hogy az már nem börtönév, hanem mód­jával kellemes, mi több. sikeres esztendő volt. Nem lehetett más választásom. A cellából kivezető lépések, természet­szerűen nem lehettek magabiztosak és határozottak, amilyeneknek lenniük kell ahhoz, hogy célhoz vezessenek. így az­tán egy főpróbát tartottam, amelynek a kritikája csakis ez lehet: egy embert elhódítottam az alkoholtól, egy szövetke­zet felfutásához pedig kulcsszerepet vál­laltam. Ennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy immár egy kitágult horizontot tekint­hessek át, ismerjem, s szinte idegeimmel érezzem munkaterületem minden jelen­legi gondját-baját, így aztán fütyülve állok a szélkik kihívása elé... Node kérödzzön ám az ökör minden várható és vélt nehéz­ségen. Alszom. Legalábbis úgy teszek, mintha éiludnék. A ménkó ebbe a kopá- csolásba. Úgy látszik, az abnormális dol­gok sohasem szűnnek meg ebben a ház­ban... Ha most nem lenne éjszaka, szentségemre (és anyám receptjére), teli tüdőből énekelném, hogy „Gábor Áron rézágyúja...“ attól talán - mint a tüztól a sakálok - elkotródna tőlem minden aggály és kétség. De elég! Jó éjszakát Pál! Most aztán akár sportünnepélyt tart­hatnak az ördögök a padláson, akkor is alszom... A pokolba azzal a zseblámpá­val, fiam! * Részlet az Életfa című készülő re­gényből t tükre, művészet! ié... egyszóval: törvénybe iktatni végre, amit már ré- igsütyozok, hogy a női lé- jogtalanságát, mint olyan réfyes betegséget, amibe más hal bele, nem a pá- a közbiztonságra való te- I, kötelező módon, tvvata- yógykezetjék 1 ezt csak mellékesen je- 7 meg, hiszen a mindenek­ént és sérthetetlen Művé- gaslatáról nézve a dolgot, lentékteien gyakorlati kér- wpül az egyetlen lényeges égés szempont előtt: hogy igazat írt-e a nagy Mü­ven adta-e vissza az éíe- 7-e a női lélek, mini ami Mari-Anne lelkét ábrázok tért hiszen a többi nem lévén a Művészet az Étet érem. Hát igen! Hát ilyen, tgy... de szót szóba ne Tudniillik másnap megismer­kedtem Líviával. Nekem mindjárt nagyon tetszett Lívia, őszinte em­ber vagyok, megmondtam a férjé­nek is. A férj rezignáttan, de meg­értőén szelíden bólintott Ké­sőbb, mikor jobban kezdtem is­merni Líviát, és kiöntöttem előtte kétségeimet, ő is bizalommal lett hozzám, és elmondta a harcot, ami lelkében dúlt. Hát, kérem, ki­derült, hogy nem tudja mit tegyen, a férjét szeresse-e, amiért jó és nemes és nagylelkű, és megbo­csátja neki, hogy az én reményte­len szerelmem leküzdhetetlen szenvedélyt kelt a szívében az én irányomban - avagy inkább en­gem szeressen, amiért meg tu­dom érteni, hogy ő képtelen nem szeretni a férjét is, amiért bele­nyugszik abba hogy ő engem szeret és nem ót, pedig csak­ugyan Ahogy ezt Lívia könnyezve és fátyolos szemekkel elmondta ne­kem, kimondhatatlan szorongás és félelem fogott el, eszembe ju­tott Mari-Anne szive című darab - sőt, őszintén szólva a Mari-Anne szive című darab már előbb eszem­be jutott, mikor beleszerettem Líviába és most lesújtva és szorongva állapítottam meg ma­gamban, hogy íme, milyen igaz ez a darab, milyen nagyszerű és tö­kéletes, íme, csakugyan ilyen az élet és a női lélek. Már éppen ki is akartam ezt mondani, már nyitva volt a szájam, hogy elmondjam Líviának, hogy milyen érdekes da­rabot láttam, és hogy mennyire illik az esetünkre — amikor Lívia a szavamba vágott, és így folytat­ta: „Tudja, Sándor, úgy van ez, mint abban a Mari-Anne szive cí­mű darabban, amit múlt héten néztünk meg a férjemmel. Nagyon tetszett nekem, nagy hatással volt rám, szegény férjemre is nagy hatással volt, - ennek a darabnak köszönheti, hogy nem vágta ma­gát pofon, mint a Gézát, aki udva­rolt nekem, mielőtt a férjem látta ezt a darabot. “ Hát kérem. Én mindenesetre nagyon örü­lök, hogy Lívia férje engem nem vágott pofon annak a darabnak a hatása alatt, mely az életből ellesve ábrázolta Lívia férjét, aki nem vág engem pofon, hanem megért engem, minek következté­ben Lívia férje, aki különben po­fonvágott volna, nem vágott pofon, vagyis tényleg úgy van az életben, mint a darabban, illetve úgy van a darabban, ahogy az életben, azazhogy... Ezek után pedig van szeren­csém bejelenteni, hogy a Művé­szetet, az Élet Tükrét, amelyben az Élet meglátja önmagát, és vissza­tükrözi a Művészetet, valamint az Életet, amelyben a Művészet képe tükröződik, egyszóval az egész városligeti tükörpalotát, amiben ez a sok tükör tükrözi a tükröket, ott egye meg a fene, ahol van és tisztettetem Mari-Annet, Líviát és Gézát és Lajost és Ödönt és saját- magamat, nekem ebből elég volt. WEÖRES SÁNDOR* HÁLA-ÁLDOZAT Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanított ízére a dalnak, és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt-azt kívánó kordivat előtt. Kölyök-ídöm mennykárpitján lobogtak, mint csillagok, vezérlő túzjelek. Hol e gyönyör már? Jaj, csak a gyerek érzi minden pompáját a daloknak. De mit tőlük tanultam, őrzöm egyre. Három kanyargó lángnyelv sisteregne, ha fejemet izzó vasrácsra vetnék. Oltáromon vadmacska, páva, bárány: három költő előtt borul le hálám. Bár a homokban lábnyomuk lehetnék. VÁZLAT AZ ÚJ LÍRÁRÓL „A versben fő a tartalom.“ De akkor mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb akármi tartalmat rögzíteni, élményt, vagy eszmét pontosan közölni. Azért van vers, hogy iskolásgyerek a rímbe-fönt tant könnyebben magolja? hogy mellénygombon fogjon és okítson okos dologra, mit meg kell jegyezni? Az ilyen költészettől elfutok zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak. ,,A versben fő a forma.“ Tiszta zengés, tökéletes rend: dermesztő unalmas. Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod? Arany nem írt olyan hibátlanúl, Petőfiről nem is beszélve, mint ók, hitbuzgalomról, langyos évszakokról, tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról, madárdallal behintve mindenütt. Metrum, hangsúly, rím, mind helyénvaló; átlátszó forma és olvashatatlan. Se tartalom, se forma - hát mi kell? A jó vers élőlény, akár az alma, ha ránézek, csillogva visszanéz, mást mond az éhesnek s a jóllakottnak és más a fán, a tálon és a szájban, végső tartalma, vagy formája nincs is, csak él és éltet. Vájjon mit jelent, nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer jelentés ott s akkor fakad belőle, mikor nézik, tapintják, ízlelik. Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros! És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat. Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető legjobbat, ha cipót szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok: ennyit kívánok önmagámtól. Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni. Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol megannyi puhány kandiság (mit izéit, hol?) és kathedra-éhü hódolat; se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszt i meg a múltba mutató zsandárkodás: se fenkött • szobor a sarkon, melyről csurog a vidám verebek és galambok kritikája nem is őróla - mit bánják, kifene volt? — hanem az életről, kinek szobra nincsen. Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még nagyobb, vagy ha nincs, lehet. De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel; most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja. Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs ­tehetem mogyoróhéjba, vagy a mennybolt teknőjébe: mindegy, így méretnélküli legyen a munkám. Se kevesebb, se több, mint amennyi kinyujtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik, se pompás, se szegényes: a mérettelen Istennek teremtésével közös ütemű. + Hetvenedik születésnapján köszöntjük a költőt. Szilva József fametszete - Kodály Zoltán Molnár Anna című müvéhez

Next

/
Oldalképek
Tartalom