Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-13 / 19. szám

A kabuli repülőtéren senki sem várt rám, noha Leonyid Mironov, a Pravda afganisztáni tudósítója azt ígér­te, hogy kijön elém. Amikor már a szállo­dában voltam, akkor derült ki, hogy ép­pen ezekben az órákban az afgán kül­ügyminisztériumban fontos sajtóértekez­letet tartottak, és Mironov is részt vett rajta. Jó ideig bolyongtam a kabuli utcá­kon, mire eljutottam az afgán külügymi­nisztérium világos kővel burkolt épületé­ig. A sajtókonferencia még javában folyt. Egy alacsony, öszes hajú férfi tartotta, mint megtudtam, Szárboíandmüvelódés- és tájékoztatásügyi miniszter. (Ma már miniszterelnök-helyettes). Intelligens ar­cán némi fáradtság tükröződött, nyugod­tan, higgadtan beszélt. Amikor meghal­lottam, mi történt, őszintén szólva több indulatosságot vártam volna tőle. Néhány nappal korábban Herat város­tól 75 kilométerre nyugatra egy afgán őrjárat Szaid Juszuf főhadnagy vezeté­sével rutinellenőrzés céljából megállított egy autóbuszt. Egyszerre csak a busz első és hátsó ajtaján fegyveresek ugrál­tak ki, és géppisztolyból tüzet nyitottak. Az összecsapásban szinte valamennyi bandita életét vesztette, ketten fogságba kerültek. Ők mondták el, hogy az oszta­got az iráni Oum városában szervezték azzal a feladattal, hatoljon be Afganisz­tánba és ott fejtsen ki diverzáns tevé­kenységet. A banda onnan hozott magá­val lőszert és gránátokat. Mindez egyébként nem jelentett volna különösebb szenzációt, ha Szaid Juszuf az autóbuszban levő fegyvereket átvizs­gálva, nem találja teljesen szokatlan for­májúaknak a ládába csomagolt gránáto­kat. A ládákat sürgősen Kabulba szállí­tották, ahol megállapították, hogy vegyi fegyverekről van szó. A sajtókonferencián Guljam Dzselani afgán vegyész kapott szót:- A mérgező anyag, amellyel a gráná­tokat megtöltötték, 517 CS jelzés alatt ismert. Hatása igen kiterjedt: eleinte égeti a szemet, később hányást és gerincbán- talmakat okoz, majd az ember teljesen magatehetetlenné válik. Ennek a mér­gesgáznak egyelőre nincs ellenszere. ... A terem kiürül, a tévések kikapcsol­ják a kamerákat. Az afgán tiszt leszedi az asztalról a gránátokat. Engedélyt kérek arra, hogy egyet közülük kézbe ve­hessek. A gránát könnyű. A fényes fémfelüle­ten világosan kivehető angol nyelvű fel­irat áll: ,,Készült Salisburyben, a szövet­ségi laboratóriumban. Pennsylvania ál­lam, Egyesült Államok. 1978.“ Külföldről irányított banditizmus A késő esti órákban gépkocsink egy villa mellett állt meg. Őrséget sehol sem láttunk. Egy turbános, kaftános legényke nyitott kaput. Obadenn szintén civilruhás embereket láthattunk. Igaz, nyomban hozzá kell tennem, hogy a civil szó nem nagyon illik a nemzeti viseletbe öltözött fegyveres afgánokhoz.- Remélem, nam fáradtak el, kellemes volt az útjuk. Zakót és nyakkendőt viselő középter­metű férfi állt fel egy asztalka mögül, amelyen írógép állt. Negyven év körüli, fekete haja őszbe vegyült. Amikor levette a szemüveget, látszott rajta, hogy szeme vörös a kialvatlanságtól.- Foglaljanak helyet, fújják ki magukat. Mindjárt hozzák a teát. A HAD, vagyis az afgán állambizton­sági hatóság helyi részlegét egy villában helyezték el, amelynek tulajdonosa az­előtt egy gazdag földbirtokos volt. A forra­dalom győzelme után a ház gazdája Pakisztánba szökött.- Nem szokott vendégségbe jönni az egykori házigazda? - kérdezem tréfál­kozva.- Egyelőre nem - válaszolja komoly hangon az öszes hajú férfi. - De üdvözle­tét gyakran küld. A falra mutat: a mennyezet közelében golyó ütötte repedések láthatók.- Az áprilisi forradalom győzelme után - folytatja új ismerősöm - az amerikai hírszerzés hozzálátott, hogy fegyveres provokációkat és felforgató tevékenysé­get szervezzen az Afgán Demokratikus Köztársaság ellen. Pakisztán területén már a következő hónapban létrehozták az első olyan kiképzőtábort, ahol terrorista bandákat készítettek fel. Jelenleg mint­egy harminc katonai jellegű tábor és ötven különböző támaszpont van Pakisz­tánban. A terroristák ,,a nép felszabadító­inak“ nevezik magukat. Érdemes kitérni rá, miként „szabadítják fel“ az afgánokat. Az asztalon egy halom fénykép és dokumentum hever. Valamennyit a ban­dák szétzúzására szervezett legutóbbi akciók során zsákmányolták. Az elsőn egy felgyújtott iskola látható: egy, abból a másfél ezerből, amelyet a banditák leromboltak. Az épület mellett ott fekszik a megölt tanító holtteste. Két másik fénykép: egy épület közelé­ben megkötözött ember teste látható. A feje egy fatönkön fekszik. Fölötte ma­gasba emelt fejszével éppen lesújtani készül egy bandita. Még egy pillanat és életét veszti az Afganisztáni Népi De­mokratikus Párt egyik aktivistájának az édesapja. A következő képen egy patak partján három parasztember teteme hever: őket azért ölték meg, mert nem akarták átadni a termést a banditáknak. Az egyik pa­rasztember testét borona fogai lyuggat- ták át... Ez pedig egy fiatal afgán férfi holtteste: nem volt hajlandó csatlakozni a bandák­hoz. Egy fához kötözték, még élt, amikor hatalmas húscafatokat szabdaltak ki tes­téből. > Ezek a felvételek nem egyszerűen af­féle futóemléknek készültek. Különleges céllal fényképeztek a banditák. Azért, hogy megfélemlítsék a lakosságot, a bor­zalmas kegyetlenkedések látványával el­fojtsák az erőszakkal szembeni ellenál­lásnak még a gondolatát is. A banditákat kiképző külföldi instruktorok azonban rosszul ismerik vagy elfelejtették annak a népnek a történelmét, amelynek most hadat üzentek. Érdemes felidézni a törté­nelem lapjait... Az angol gyarmatosító csapatok 1838- ban behatoltak Afganisztán területére. Nagy-Britanniának sehogy sem volt ínyé­re a független Afganisztán, amely ráadá­sul baráti kapcsolatokat kezdett kialakíta­ni Oroszországgal. Az angol csapóitok elfoglalták Kabult, fogságba ejtették és Indiába toloncolták Doszt Mohammed emirt. Ezt követően a csapatok zömét kivonták, és egy nyolc­ezer fős helyőrség maradt Kabulban. A fővárosban 1841 végén felkelés tört ki. 1842 januárjában ítéletidő tombolt, amikor az angol helyőrség arra kénysze­rült, hogy kiürítse a fővárost, és Dzselal- labad felé vonuljon vissza. Az egész osztagból csupán egyetlen ember, Brigh­ton angol orvos jutott el a célba. 1878 novemberében az angol csapa­tok három hadoszlopa újra behatolt Afga­nisztán területére. Tüzérségüket új'fegy­verrel szerelték fel: Halting mintájú gyors­tüzelő lövegekkel. Újra elfoglalták Kabult, majd 1879 májusában szerződést írnak alá, amelynek értelmében Afganisztán külpolitikáját Anglia ellenőrzi. Újabb esztendő telik el, és július 27-én az éjszakai órákban egy agyonhajszolt lovon Kandahar városába érkezik Bar- rows tábornok, az összevont angol dan­dár parancsnoka.- A borzalmak hét óráját éltük végig- mondta a tábornok óiz ót fogadó tisz­teknek. Az alatt a hét óra alatt Mejvand falu közelében az afgánok tönkre verték Bar- rows tábornok dandárját: két lovassági és három gyalogos ezredet, amelyek sorá­ban ott volt a híres 66-os királyi ezred. De ne egyszerűsítsük le a dolgokat. Mind az első, mind pedig a második angol-afgán háborúban - sőt a harma­dikban is, amelyet követően Afganisztán 1919-ben elnyerte függetlenségét- a gyarmati politikában jelentős tapasz­talatokkal rendelkező angolok rendszere­sen, és olykor nem minden siker nélkül próbálkoztak, hogy hasznot húzzanak az afgán törzsek viszályából, és egymás ellen fordítsák az afgánokat. Tulajdonképpen ugyanez történik ma is, csakhogy most az angol gyarmatosí­tók helyét az amerikaiak foglalták el, igaz, a brit imperializmus sem marad teljesen háttérben: eddig kétmillió fontot költött az afgán forradalom elleni harcra. A száz­milliós amerikai dollárral és aizokkal az „adományokkal“ együtt, amelyek Szaúd- Arábiától és néhány más államtól szár­maznak, és amelyek együttesen az Afga­nisztáni Demokratikus Köztársaság ellen folyó hadüzenet nélküli háború anyagi alapját képezik. A bajban derül ki, ki az igazi barát A szürke hegyek között fekvő völgy­ben, délkeleti irányban fedezve Afganisz­tánt szovjet gépesített lövészzászlóalj ál­lomásozik. Az alakulat beásta magát a földbe, a sziklákba, lőállásokat, futóár­kokat épített ki, telefonvonalakat rakott le, és minden váratlan fordulatra felkészült. A törzs gépkocsija mellett két zöldes terepszínű öltözéket viselő afgán katonát pillantok meg. Kezükben géppisztoly.- A barátaink: Sakorés Zakir. Mindket­ten párttagok, és a szomszéd faluból jöttek - mondja a zászlóaljparancsnok. A zászlóalj orvosa, Szergej Sevcov orvos-hadnagy műtétet hajtott végre egyik társukon. Az orvosi szobában talál­ható naplóban a következők olvashatók: „Kurban Nurmamedov. Körülbelül har­mincéves. Tűzfegyver okozta felületi sé­rülés a háton. Golyó ütötte seb a jobb combban. Vérömlenyek az egész testen. A sérült szövetek eltávolítva, a sebek kezelve. A sebesült kórházba került...“ Kurban Nurmamedov banditák fogsá­gába került, mintegy tíz kilométernyire a zászlóalj szálláshelyétől. Kivégzését várta. Egy alkalmas pillanatban azonban sikerült megszöknie, és egy folyóba ve­tette magát. Már a vízben volt, amikor elérték a golyók. Kurbant a szovjet kato­nák mentették ki. Az orvosi naplót lapozgatva egy kato­nai alakulat orvosi rendelője gyakorlatá­tól eltérő, szokatlan diagnózisra bukka­nok: „Szülés utáni szepszis“.- Hogy őszinte legyek, alaposan rám­ijesztett ez az eset - meséli Sevcov doktor. — Amikor a faluba hívtak, az asszony már harmadik napja eszméletle­nül feküdt. A hozzátartozók vitatkoztak: hívjanak orvost vagy sem... ismeri az itteni szokásokat! Szerencse, hogy a helyi la­kosok esetében különösen hatékonyak az antibiotikumok. Ilyeneket ugyanis er­refelé soha nem használtak. Most már rendszeresen fogadóórákat tartok az af­gán lakosság számára.- És jönnek?- De még mennyire. ... Késő este a szovjet tisztek egyik társukat, Vlagyiszlav Alekszandrovics Teodorovicsot búcsúztatták, aki más be­osztást kapott és hazautazott. A bunker­ban a terített asztalon, az alumínium csajkákban hamisítatlan orosz borscs. Mellette saját sütésü kenyér. A lisztet a Szovjetunióból hozták. Az asztal mellett ülve felidézzük 1979 decemberét. A hajnalt, amikor az alaku­latot riadókészültségbe helyezték. Teodorovics így idézi fel ezeket az órákat:- Felsorakozott az alakulat, és a sze­mélyi állományt tájékoztatták, miszerint az Afganisztáni Demokratikus Köztársa­ság kormányának kérésére, a szovjet-af­gán szerződés értelmében egy korláto­zott szovjet csapatkontingens keretében a baráti országba vezényelnek bennün­ket, hogy segítséget nyújtsunk a külső támadás veszélyének elhárításához. A szovjet csapatok elszállásolási he­lyét Afganisztánban mindjárt kezdettől fogva a helyi vezetéssel egyetértésben állapíthatták meg. Abból a megfontolás­ból kiindulva, hogy ne okozzanak kelle­metlenséget a városi lakosságnak, ne akadályozzák a parasztokat a földműve­lésben, a legelők használatában. Tehát az alakulatok a lakott településektől távo­labb, a hegyoldalba, a nehezebben meg­közelíthető helyekre kerültek. Teodoroviccsal kiléptünk a fedezékből. Az ösvény a hegy felé vezet. A Hold még nem jött fel, de az égen már felfedezhe­tünk valamiféle derengést. Valahol a hegytől balra egy kisebb afgán városka fekszik. Reggel helikopteren átrepültem a városon. Fentröl jól kivehetők voltak az egymásba torkolló keskeny utcácskák és a házak, lapos tetejükön fű zöldell. A város lakói ma már nyugodtan alhat- nak. A fiatal szovjet katonák ennek érde­kében teljesítik nem könnyű szolgálatu­kat. Annak érdekében, hogy mindig béke és nyugalom honoljon a sokat szenvedett afgán földön. TIMUR GAJDAR, a moszkvai Pravda tudósítója • Kabul egyik legújabb lakónegyede szovjet szakemberek segítségével épült , Al Af&tN rmmim _ SAZAT/iL ES ELLENSEm • Az 1978. évi áprilisi forradalom megnyitotta a 18 milliónyi afgán számára a haladáshoz, egyenjogúsághoz és a társadalmi igazságossághoz vezető utat

Next

/
Oldalképek
Tartalom