Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-13 / 19. szám

A telefonban, amikor ezt a találkozót beszéltük meg, kimértnek tetszett szavajárása, komor embert sejtetett a hang. Imrich Strelka tv-rendező azonban a való­ságban más, épp az ellenkezőjét tapaszta­lom, amikor kezet fogunk. Egyszerűen, ba­rátságosan fogad, munkahelyén, a Szlovák Televízió malomvölgyi központi épületének egyik, első emeleti helyiségében, melynek ajtaján a szakszervezet emblémáját láttam. Könnyen indul a beszélgetés is, van közös alap: Imrich Strelka a hatvanas évek közepé­től többször volt bíráló bizottságok tagja a Jó- kai-napokon, sőt, mint hamarosan kiderül, csehszlovákiai magyar amatőr színjátszó csoportok szaktanácsadója is. Közben egy mondat felém:- Kérdezzen csak nyugodtan magyarul, én majd inkább szlovákul válaszolok, mert azért így jobban megy. Kezdjük az elején, javaslom, mivelhogy érdekel, milyen kezdetek, előzmények után jutott el vendéglátóm az Antonín Zápotocky- díjig, mellyel a közelmúltban tüntették ki.- Nagymagyaron születtem, 1926-ban. Az édesanyám tevékenyen vett részt az amatőr művészeti mozgalomban, vezetője volt egy zenekarnak, mely operettműsorokban műkö­dött közre. Vagyis már kisfiúként alkalmam volt megismerkedni az ilyen jellegű, nemes munkával, amatőr művészek alkotó közös­ségével. Mi több, játszottam is. Épp nemrégi­ben beszélgettünk erről édesanyámmal. Az édesapám nyolcvannégy éves, ennek elle­nére aktívan él nyugdíjastársai között.- Hogyan kezdődött az ön pályája?- Az Új Színpadon kezdtem, mint színész, negyvenhétben. Ugyanakkor a konzervatóri­um hallgatója is voltam, majd szólistája az említett színház kórusának. Közben: a CSE- MADOK-ban az elvtársak megtudták, hogy beszélek magyarul - a barátaim között tanul­tam meg szülőfalumban és munkát aján­lottak. így lettem több magyar színjátszó csoport szaktanácsadója. Emlékszem az el­ső nagy sikerre, a Vitézek és hősökre, me­lyet a komáromiak adtak elő, jó barátom, Király Dezső rendezésében. Mondhatom, országos siker volt, a darabot Prágában is bemutatták, ahol többek között Zdenék Ne- jedly gratulált a társulatnak, mely aztán „alapja“ lett a Magyar Területi Színháznak. Javasolták akkoriban, hogy legyek igazgató­ja, amit persze csak mellesleg jegyzek meg, de nem fogadtam el az ajánlatot, volt önkriti­kám: túl fiatalnak tartottam magamat, hogy ilyen fontos tisztséget töltsék be. Dolgoztam a lévai, a dunaszerdahelyi, az érsekújvári színjátszókkal is.- Visszaemlékezve, milyennek ítéli meg színjátszó mozgalmunk akkori színvonalát?- A helyzet hasonló volt a maihoz, voltak élegyüttesek, jó produkciókkal, és voltak gyengébbek. Egy-egy csoport teljesítménye mindékor elsősorban a rendezőtől és a szí­nészgárdától függ. És még valamitől: a lelke­sedés fokától, mely az ötvenes évek együtte­seiben szinte kivétel nélkül magas volt.- Ezek után térjünk át a televízióra, ahol...- ... ötvenkilenctől dolgozom, vagyis las­san épp egy negyedszázada, művészeti és szórakoztató műsorok rendezőjeként. Mi, idősebb televíziósok, szívesen emlékezünk az első lépésekre, az úttörő évekre. A televí­zióban tanultuk meg, hogyan kell televíziót csinálni. Talán éppen ezért is volt, itt is, nagy a lelkesedés, összehasonlíthatatlanul na­gyobb, mint ma. Akkoriban többnyire élőben közvetítettük a műsorokat, ami óriási figyel­met és fegyelmet követelt a kellékestől kezd­ve a rendezőig. Egyenesbe, vagyis adás közben történt például a külföldi filmek szink­ronizálása is, és bizony sokszor komikus helyzetek teremtődtek. De volt életszaga az egésznek. Például a havonta jelentkező ka­DOLGOZNI MILLIÓK ELŐTT Beszélgetés Imrich Strelka Zápotocky-díjas tv-rendezővel leidoszkópoknak, a városok közötti verse­nyeknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben nem voltak sikeres műsora­ink. Említhetnék könnyű- és népzenei prog­ramokat, vagy ott vannak azok, amelyeket vidéki szakszervezeti klubokban készítettünk az ottani amatőr művészeti csoportok közre­működésével. A dél-szlovákiai üzemek szakszervezeti klubjaiból sugárzott adások­ban magyar amatőr művészek is szerepel­tek, hirtelen Komárom jut eszembe.- Amatőr művészet, művészek. Úgy tűnik föl, elválaszthatatlanok öntől, televíziósként is a közelükben, sőt, velük él. Úgyszintén föl- fölbukkanó mozzanat életében a szakszer­vezeti mozgalom, sejtem, az eddigiekből.- Több mozzanatnál. Hetvenkilenc óta a televízió szakszervezeti üzemi bizottságá­nak az elnöke vagyok. Háromezerkétszáz tagunk van, mondanom sem kell, mu nka is van bőven. A televízió olyan sajátos intézmény, amelynek elsősorban feladata: színvonalas mürosokat készíteni mind eszmei, mind mű­vészi szempontból. Igyekszünk a lehető leg­jobban eleget tenni ennek a feladatnak, mint szakszervezeti tagok is. Ilyen minőségben is hatni az alkotás folyamatára.- Sikerül?- önkritikusan bevallom, be kell valla­nunk, nem mindig. A célunk azonban válto­zatlan, minél kevesebb elégedetlen nézőnk legyen. Arról egy külön beszélgetést lehetne készíteni, hogy milyen összetevői vannak a televíziós alkotómunkának, mi az, ami segíti a műsorok hatékonyságának a növelé­sét, és mi az, ami fékezi. Rendezői tapaszta­lataimra szakszervezeti elnökként is szüksé­gem van, nemcsak a szervezésben, hanem lélektani szempontból is. Minden főszerkesz­tőségnek, minden munkaterületnek megvan a maga sajátos problémája.- Gondolt-e arra, hogy a televízió helyett más pályát kellett volna választania, vagy maradni az eredetin?- Nem bántam meg, hogy televíziós let­tem. Futballmérkőzések közvetítésén kívül úgyszólván mindent csináltam, és szívesen. Három évem van még a nyugdíjig, utána,azt hiszem, visszatérek az amatőr művészeti mozgalomba, rendezni fogok, s meglehet, találkozunk a Jókai-napokon.- Hogyan fogadta a családja a kitünte­tést?- Egyszerű a válaszom, örömmel. Sokat köszönhetek a családomnak, a feleségem­nek. Gyakran voltam távol, akkor is, amikor a gyerekek még kicsinyek voltak. Ma már könyebb, felnőttek. Mindig örültek műsora­imnak, de kritizáltak is. Többször rá kellett » döbbennem például, hogy ők másként nézik és fogadják a könnyűzenei műsorokat egye­bek között, mint ahogy azt mi gondoljuk. És ha milliók nézik ezeket az adásokat, termé­szetszerűleg sokfélék a vélemények. Nehéz a könnyű műfaj. De szép művelni, és ér­demes. BODNÁR GYULA Tévé reggelire Amikor két hónap­pal azelőtt a BBC és egy magánadó meg­kezdte reggeli adásait Angliában, a szakem­berek legföljebb két­millió nézőre számí­tottak. Úgy vélték, képtelenség öltözni, borotválkozni, regge­lizni a képernyőre sze­gezett tekintettel. Az­óta kiderült, a tévé megszállottjai nem is­mernek lehetetlent. A várt nézőszám há­romszorosa, hatmillió ember követi angol- szalonnáját és tojását fogyasztva reggelente legalább fél órán át a tévé adását, mely hírekkel, lapszemlé­vel, főzési tanáccsal, időjárásjelentéssel tá­jékoztatja hat óra har­minctól a rádiótól el­pártolt közönséget. Az angol kezdeményezés sikerén felbuzdulva a franciák is követni akarják a példát, talán már ebben az eszten­dőben. _ (T ) Volt egyszer" egy kadét TAVASZI SÉTA JOZEF VAJDÁVAL A belvárosban sétálunk. Hangulatos, régi utcá­kon, százéves, mállott vakolatú házak között, zárt ajtók és sarkig tárt kapuk előtt. Arra, ahol csend honol a falak között. Lehajtott fejjel, visszafogottan beszél. Arról, hogy ismét angolul tanul. Arról, hogy este, ha hazamegy a színházból, megint belemerül Doctorow feszült­séggel teli regényébe, a Ragtime-ba. Arról, hogy legközelebb Csehovot játszik a televízióban. Arról, hogy... Figyelem az arcát, a szemét: tekintetében, mozdulataiban még most is élnek a tegnapi hősök. Igazi, nagyszerű emberek, akik nem ismernek kö­zéputat. Ha lépni kell, hát lépnek, nem maradnak egy helyben, önmagukhoz hűek, másokkal szem­ben őszinték. Mintha csak róla mintázták volna őket. Különös: ahányszor csak találkozunk, én első­ként mindig azt a gyengéd kadétot látom meg benne, aki kétségbeesésében önmaga ellen fordí­totta a pisztolyát. Akkor, abban a szerepben olyan tökéletesen jelenítette meg a huszonéves ember gyötrődését, pillanatnyi elkeseredettségét, hogy pontosabb lélekrajzot senki sem kérhetett volna tőle számon. Legutóbb egy magabiztos vidéki szakfelügyelőt játszott a tévében, egy ellenszenves figurát, aki körül megfagy a levegő. A százszázalékos jellem- ábrázolás most sem maradt el. Kínos pillanatok, kényes helyzetek, felejthetetlen képsorok rögződtek az emlékezetemben. Szótlanul lépked mellettem, hát én sem szótok. Már fenn járunk a várban... Az erős napfény jobbról ormótlan kőfalak, balról meg zöldellö bokrok árnyé­kát rajzolja elénk. A boltíves kapu alatt egy kőpadra mutat. Leülünk. Látom, kimelegedett. Barna dzseki­jét kitömött táskájára dobja, aztán öt ujjal beletúr rövidre vágott hajába, s a nagy hallgatás után ismét beszélni kezd. Arról, hogy az elmúlt hetekben egyszerre két tévéfilmet forgatott. Délelőtt a Felke­lési történetet, délután pedig az Anicka Jurkovico- vát. Arról, hogy az egyikben kékre-zöldre verték, a másikban meg 6 verté be a fejét. Arról, hogy csak úgy látja értelmét a munkájának, ha minden mást mellékesnek tart mellette. Arról, hogy... Nézem az arcát, a szemét: a holnap hősei köszönnek rám. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gyökeres György felvételei A VÍZ ÍZE A főszerepben: Dráfi Mátyás Az emberiséget és bolygónk élővilágát soha nem fenyegette annyiféle veszedelem, annyiféle önpusztító szándék, mint napja­inkban. Gondoljunk csak az atom­fegyverek felhalmozódására, a Föld különböző feszültséggócai­ra vagy éppenséggel a civilizáció legnagyobb átkára, a környezet- szennyezésre. Őszintén megvall­va, sokan hajlamosak rá, hogy ezeket a veszélyeket alábecsül­jék, esetleg úgy vélekedjenek ró­luk, mintha csak néhány megszál­lott tudós és művész apokaliptikus látomásának szüleményei volná­nak; de még a reálisabban gon­dolkodók között is akadnak olya­nok, akik úgy képzelik, hogy ők személy szerint nincsenek közvet­len veszélyben, hiszen mindaz a sok borzalom és szörnyűség, amiről nap mint nap beszámol a televízió, a rádió vagy az újság, az messze tőlük, ezer és ezer kilométerre lakóhelyüktől játszódik le, tehát nyugodtan hajthatják álomra a fejüket. Talán ezzel is magyarázható az a szomorú tény, hogy annyi riasz­tó előrejelzés és figyelmeztetés ellenére a környezetszennyezés hazánkban is komoly veszélyfor­rássá lett, s az ország néhány helyén már helyrehozhatatlan ká­rokat is okozott. Komoly társadal­mi problémáról van tehát szó, ezért nem véletlen, hogy az újság­írók és a tudósok mellett újabban az írókat és a művészeket is fog­lalkoztatja ez a kérdés, s a maguk sajátos eszközeivel kísérlik meg felrázni az emberek lelkiismeretét, hiszen a legtöbb esetben a kör­nyezetszennyezés az emberi fele­lőtlenség és nemtörődömség kö­vetkezménye. A közelmúltban láthattuk a Szlovák Televízió A víz ize című filmjét, amelyet Eduard Gindl for­gatókönyve alapján készítettek er­ről a témáról. A film elsősorban az „emberi tényezőkre“ összponto­sít; jól érzékelteti, hogy egy felelőt­len döntésnek milyen messzeme­nő következményei lehetnek, de egyúttal arra is rávilágít, hogy a vétkesek minden lehető módon igyekeznek kibújni a felelősségre- vonás alól. A film legtragikusabb sorsú hőse Jozo Gargulák, egyv egyszerű munkásember, aki felet­tese utasítására a talajba ereszti egy tartálykocsi mérgező tartal­mát, s ezáltal megfertőzi egy falu kútjainak a vizét. A mérgező anya­got tartalmazó víz hatása termé­szetesen hamarosan jelentkezik, s bár vannak, akik legszívesebben semmiről sem tudnának vagy el­tussolnák az ügyet, az események folyását nem tudják meggátolni. A falusiak egyre nagyobb rette-- gésben élnek a fertőzött víz miatt, s amikor egy fehérvérűségben szenvedő kisfiú meghal, mindenki meg van győződve róla, hogy a kút vize ölte meg. Miközben ezek az események zajlanak, a nézők szemtanúi lehetnek Jozo Gargulák egyéni drámájának is; a becsületes munkásember foko­zatosan rádöbben, hogy meggon­dolatlan tettével voltaképpen ő hozta a bajt a falu lakóira, s mi­vel felelősségét teljes mértékben átérzi - ellentétben azokkal, akik utasították őt, s most különféle­képpen igyekeznek tisztára mosni magukat önkezével vet véget életének. Jozo Gargulák egyszerű munkásember, de életre keltése nem könnyű színészi feladat. Va­lóban tehetséges színésznek kell lennie annak, aki hitelesen tudja ábrázolni Jozo Gargulák egyéni tragédiáját. Őszinte örömmel vettem tudo­másul, hogy a MATESZ kitűnő művészét, Dráfi Mátyást kérték fel a szerep alakítására. Csehszlová­kiai magyar színművészt sajnos ritkán láthatunk a Csehszlovák Televízió adásaiban, akkor is leg­feljebb epizódszerepekben, pedig épp Dráfi Mátyás nagyszerű alakí­tása - és szép szlovák beszéde! - a bizonyíték rá, hogy a MATESZ színészei egyenrangú partnerei lehetnek szlovák kollégáiknak. LACZA TIHAMÉR ÚJ SZÚ 14 1983. V. 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalom