Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-06 / 18. szám
Izabela Pazítková és vendégei - Vlado Müller, Frantisek Chmiel, Peter Sevcovic - A nézők levelei fölött című műsor egyik adásában. (Eduard Holly felvétele) A televízióról a rendszeres közvetítések kezdete óta a nagyközönséggel együtt a legkülönbözőbb tudományágak művelői is vitatkoznak. Az oly gyakori és szenvedélyes eszmecserék már nemcsak a reggeli villamosokban, autóbuszokban folynak a műsorról, hanem tudományos intézetek és akadémiák tudósai is vizsgálják, kutatják és vitatják a televízió hatását, de mindenekelőtt a televíziót néző ember életének alakulását. Pedagógusok féltik tőle az iskola funkcióját, benne látják munkájuk elsődleges kerékkötőjét, ugyanakkor a pszichológusok felhívják a figyelmet a családi kapcsolatokat romboló hatására. A közművelődés szakemberei elszívó hatására panaszkodnak, és állítják, hogy miatta csökken a moziba, színházba, hangversenyre járók száma, nem is szólva a művelődési házak, klubok rendezvényeiről. Legújabban pedig egy új jelenség tűnt fel: az írott szó művészei, a könyvkiadás szakemberei vitáznak az elektronikus tájékoztatás szakembereivel arról, vajon átveheti-e a televízió kérpernyójére sugárzott elektronikus szöveg a könyv funkcióját. Reméljük a fentiekből jól érzékelhetően kitűnik, hogy a viták középpontjában elsősorban a kultúra és a művészetek hagyományos funkcióit veszélyeztető televíziót vizsgálják. Annál kevesebb szó esik arról az elektronikus médiumról, amely társadalmi jelentőségét tekintve a szocialista demokrácia egyik széles terepeként van jelen mindennapjainkban. A marxista-leninista filozófusok megegyeznek abban, hogy nincs több olyan közeg, amely felszívná magába a társadalom érdeklődési körét, s egyben közvetítené a társadalom önmagáról alkotott véleményét, élő tudását, tükrözné tudatát és hamis tudatát, s mint kulturális jelenség konkrét formákban ábrázolná az alap és a felépítmény viszonyát. Vagyis ideális esetben (s ez nemcsak a befogadó nézőre, hanem a közvetítő televízióra is értendő) a televízió egyik meghatározó funkciója, hogy a szocialista társadalomban élő embert nyitottá, fogékonnyá tegye a fejlődés iránt, s így aktív állásfoglalásra késztesse a társadalmi és gazdasági problémák, a kultúra (tudomány, művészetek, művelődés) fejlődése iránt. A közéleti néző Közhellyé koptatott fogalom lett a „papucskultúra“, s egyike azoknak a közhelyeknek, amelyek igazságértéke is üressé vált. Mint a televíziót bíráló vélemények általában, ez is a kizárólagosságról, a negatív, sőt extrém hatások megfigyeléséből és vizsgálatából keletkezett. Pedig a televízió dialektikája a vizsgálódótól is ilyen alapállást követel meg. A „papucskultúra“ fogalma mindenekelőtt a befogadó személy - a tévénéző - külsődleges megnyilvánulásaira alapozott. Az otthon, a kényelmes karosszék, az öltözet, a papucs képzetével nem dife- renciált. Hiszen ugyanilyen környezetben külsőségekkel a legteljesebben nyitott tudatú és gondolkodású ember is élhet, dolgozhat, figyelheti és vizsgálhatja a társadalmat, annak fejlődését. Másról van itt szó. A televíziózásnak arra a veszélyére kellene elsősorban figyelnünk, amely az eredetiség látszatát, a közvetlen élmény illúzióját sugározza a néző felé. Vagyis ellentétben áll elsődleges társadalmi funkciójával, azzal, hogy nyíltan megvilágítson jelenségeket és egyben hitelesen eligazítson. Egyértelmű tehát, hogy a televízió közvetítésével egyetlen néző sem lehet közgazdásszá, sportszakemberré, pedagógussá és színházértővé... Ami a hazai televíziózás mai fejődési szakaszában a társadalmi reflexió és az orientálás mellett a legfontosabb, az a televízió önreflexiója. Ez néhány specifikus müsorfajtában már sajátosan össze is kapcsolódott az előző kettővel. A Csehszlovák Televízió - amely most ünnepli fennállásának 30. évfordulóját - önmagára reflektáló és a mindennapok műsor- rengetegében, olykor alkotói és műszaki problémáiban is eligazító műsora A nézők levelei fölött (Nad listami divákov). Ez a heti rendszerességgel 1974 óta sugárzott műsor számtalan nézői levélre, reagálásra ad közvetlen, illetve a televízió szakemberei, alkotó művészei segítségévet keres közvetett választ. Jelentősége elsősorban abban áll, hogy a nézők érdeklődése, illetve a minőség alapján válogat az egyes alkotóműhelyek produkcióiból, felhívja a figyelmet a legkülönbözőbb műfajú televíziós fesztiválokon elért sikerekre, így akarva akaratlanül értékorientál. A Csehszlovák Televízió bratislavai stúdiójában született meg 1977-ben a Ki a bűnös? (Kto je vinny?) című jogi propagandát szolgáló műsor. Időközben az országos műsorhálózatba is bekerült, amit elsősorban harmincszázalékos nézettsége és a nagyon magas tetszési index igazol. Célja - az alkotók szándéka szerint - a jogi tudat elmélyítése, a társadalom és az állam jogrendjének a védelme, az állampolgárok jogainak és kötelességeinek közvetlen formában történő ismertetése. A több szakmai díjjal jutalmazott sorozat adásai két részből állnak. Az elsőben egy rekonstruált bűnügyet dolgoznak fel, rendszerint dramaturgiai beavatkozásokkal; a másodikban a szabadfórum keretében jogászok válaszolnak a nézők telefonon érkező kérdéseire. Míg az előbb említett műsor a televízió önreflexiójára és önmaga sajátosságainak erdejében való orientálásra épül, addig ez utóbbi a társadalom egyik legfontosabb tudati tényezőjét vizsgálja a nézők aktív közreműködésével. Ugyanakkor mindkettő egyszerre szélesíti a szocialista demokráciát és a közéletisé- get, hiszen a néző lát, mérlegel, gondolkodik és reagál. Amikor a televízióról, mint művészetről beszélünk, akkor nem szabad megfeledkeznünk, hogy a művészet, mint az adott társadalom kultúrájának legösszetettebb megnyilvánulási formája a valóság birtokbavételére irányul. Éppen a kizárólagosság látszata, a valóság illúziója kelthet a nézőben olyan benyomásokat, érzéseket, amelyek nem azonosak más művészeti ágak sajátosságaival, ahol minden esetben adott a befogadónak a lehetőség az összehasonlításra, a szelektálásra, ami egyben a gondolkodással, az aktív befogadással azonos. Csupán az ilyen jellegű, önreflexióra alapozott műsorok változtathatják a televíziót minden tekintetben közéletivé. Itt jegyezzük meg, hogy az utóbbi időben örvendetesen megszaporodott az ilyen jellegű publicisztikai, de a televíziós művészet szűkebben értelmezett fogalmába tartozó műsorok száma is. A televízió illetékes szakembereinek érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a szórakozást szolgáló, s egyben giccsveszélyt jelentő- hamis tudatot közvetítő - műsorok, tévéjátékok, filmek esetében is időszakonként nem kellene-e oly módon reflektálni, ahogy azt az említett publicisztikai műsorok, és az igazi művészi értéket képviselő alkotások esetében már megtörténik... A néző mint alkotó A Csehszlovák Televízió műsorszerkezetében jelentős funkciót töltenek be azok a műsorok, amelyek a nézők levelei alapján készülnek. Ennek két leginkább közkedvelt műsortípusát képviselik az Ellesett történetek az életből (Bakalári) és a Ma este nyolckor (Dnes vecer o ősmej). Olyan műsortípusokról van szó, amelyek alkotói a különböző műfajokban (drámai illetve publicisztikai) a néző életében fontos, mások számára is érdekes, tanulságot adó események megírását, illetve a publicisztikai műsor esetében a társadalomban - közvetlen környezetünkben- előforduló jelenségek feltárását kérik a nézőktől. Mint esztétikai múfajelméleti kategória a nyilvánosság fogalma egyike a legfontosabbaknak. Tömören utalva ennek lényegére, el kell mondanunk, hogy egyedül a színházművészet volt az, amely a televízió megjelenéséig megőrizte ezt a sajátosságát, amely a nyilvánosság kategóriáján belül érvényesülhetett. Vagyis a könyv, a sokszorosított képzőművészeti alkotások, a film világáhozateleví- zió révén ma már aszínháziscsatlakozott, s része lett a kultúra privát módon is élvezhető területének. Ezt vizsgálva a marxista szakirodalomban számos utalást találhatunk arra, hogy mennyire általánossá vált a televíziónak, mint privát esztétikai élvezetek közvetítőjének a törekvése a nyilvánosság elérésére, vagy annak látszatának megőrzésére. A nézőket éppen ilyen céllal vonják be a televízió munkájába, s ezt a benyomást meg is erősítik bennük. Nem véletlen tehát, hogy az 1972 óta sugárzott Ellesett történetek az életből megnövelik a televíziónak amúgy is létező sajátosságát, mégpedig, hogy sok embert tud egyazon időben külön-külön, más-más térben gondolkodásukban is összekötni. Ehhez a tulajdonsághoz járul még a ,,mintha velem történt volna“ effektus, hisze'n a nézők általában saját életük, vagy barátaik életének egy-egy epizódját írják meg ezekben a műsorokban. Sok tekintetben hasonló a genézise a Ma este nyolckor című publicisztikai magazinnak. Ha tehát az előzőekben azt kerestük, hogy a televízió mint tömegkommunikációs eszköz ad-e, kínál-e valamilyen lehetőséget arra, hogy a néző aktivizálódjon, gondolkodjon s egyben közéletivé is váljon, akkor befejezésül meg kell adni rá a tömör választ. A valóságban azt tapasztaljuk, hogy a televíziózás szórakoztató jellege feljövőben van, s a rádió esetében már általánossá vált háttérjelleg is egyre erősödik. De azt is megállapíthatjuk, hogy maga a televízió törekszik egyre inkább a nyilvánosság megteremtésére. A közéletisé- get kínáló televíziót elsősorban a szocialista társadalom, a benne érvényesülő demokrácia hozta létre. A televízió heterogén tulajdonságai teremtik meg azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a társadalom, a gazdaság, a kultúra és a művészetek fejlődésének tendenciáit, eredményeit és ellentmondásait országos ügyekké teheti. A Csehszlovák Televízió fennállása óta eltelt három évtized utolsó öt esztendejében megszaporodtak az ilyen tűző műsorok. A terjedelmi korlátok miatt csak tömören vázolt tendenciák árnyaltabb megközelítést igényelnének. Így is megállapíthatjuk azonban, hogy hazánk televíziózása sok más felépítményi szférához hasonlóan, az alapból kiinduló intenzív fejlődés szakaszába lépett. DUSZA ISTVÁN író, hős, világ A hetvenes évek szocialista regényirodalmáról jelent meg tanulmány I. Bernstein tollából író, hős, világ címmel a Vopro- szi Lityeraturi című folyóiratban. Az elmúlt évtized szocialista irodalmának lényeges szemléleti sajátossága a jelen történelembe-ágyazottságának érzékelése. Ezt igazolja a szovjet irodalomban Ajtmatov Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap címú műve, Raszputyin, Belov, Zaligin, Trifonov prózája. A hetvenes évek szocialista irodalma a valóság teljességét az egy művön belül uralkodó tematikus sokszínűséggel igyekszik megragadni, nem pedig a tárgyi világot, környezetet körképszerűen bemutató ábrázolással. A most megfigyelhető tematikus sokszínűség éppen ennek az „álepi- kusságnak" az ellenreakciója és tagadása. Az egy művön belül jelentkező tematikus sokszínűség - az új epikusság - a maga kifejezésformáit a népi hagyományokból, a mítoszokból, a nemzeti történelem és kultúra, a világirodalom hagyományaiból meríti. Azt tapasztaljuk, hogy még a tényirodalmat is átpoetizálja ez a fajta költői szimbólumokra, mítoszokra, kultúrtörténeti hagyományokra építő elbeszélői mód. Az új epikusság sokféle kifejezésformái általában nem egymást kizárva érvényesülnek a művön belül, hanem egymás mellett, polifonikus több- szólamúságot adva a regénynek - mely így válik képessé arra, hogy az új korszak legáltalánosabb jelenségeit, ellentmondásait szintetizálja, a mű egész megsértése nélkül a regényben emelje a valóság egészét. Az elbeszélői pozíció ebből adódóan két ellentétes - végeredményét tekintve mégis azonos értékű formát ölt. Egyrészt eltűnik az álepikusságra jellemző írói mindenhatóság, didaktikus elbeszélői mód. A dokumentumokból építkező próza például feleleveníti a szemtanúk vallomása alapján történő valóságfeltárást. Ezzel a módszerrel már korábban js találkoztunk egyes modernista íróknál, de ott éppen a tények tünékeny voltának, a jelenségek relativizálódásának a kihangsúlyozása volt a cél. A hetvenes évek szocialista irodalmában ez a módszer egészen más feladatot kap: lehető- ! vé teszi, hogy az elbeszélői funkciót a regényhősök vegyék át. Erre a szemtanúk vallomására építő elbeszélői módra példa Bernstein tanulmányában Szabó Magda Régimódi történet című műve. A regény jól reprezentálja, hogyan teszi lehetővé ez az elbeszélői mód a tényekre alapozott elbeszélés dimenzióinak kitágítását. A mások életének dokumentumai: a fényképek, levelek, naplók nem önmagukban szerepelnek itt, hanem mint egy- egy múltba vezető ösvény, melyen elindulhat a kérdező, elemző, feltáró, a történelem sorsokból szőtt szövevényét felfej- tö író. A tanulmány szerzője rámutat: ez a mű hozzásegít ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket a nemzedékek láncolatában, A másik, ezzel némiképp ellentétes, jellegzetes elbeszélői mód, mikor maga az elbeszélő válik hőssé. Bernstein szerint erre példa többek között Illyés Gyula Kháron ladikján és Déry Tibor Kedves Bópeer...! című műve. Mindkettőre az irónia és a líraiság sajátos vegyüléke a jellemző - s ez a hetvenes évek irodalmának szintén egyik uralkodó vonása. Az irónia és a líraiság keveredése az említett regényekben abból adódik, hogy a szerző önmagát figyeli a regényhősnek kijáró kíméletlen objektivitással és iróniával. Ez a paradox szerzői magatartás: az önélet- rajziság és a szerző távolságtartása önmagától, mint fő hőstől - mindkét műben az élet alapkérdéseinek megoldásáért folytatott harc eszköze, egyfajta szellemi fölény kivívása önmagunk, sorsunk, itt konkrétan az öregség, az elmúlás felett. Az irónia Bernstein szerint a szerzői látásmód megnyilvánulása a regényben, gyakran szerepel mint a valóság átértékelésének eszköze, ha történelmi témát vagy mítoszt érint. Bernstein egyebek közt Mesterházi Lajos A Prométheusz- rejtély című regényét hozza fel példaként, melynek alapja megint csak egy paradox szerzői magatartás: az író saját mítoszt alkot, így demitizál mindenfajta m ítoszteremtést. Bernstein ezek kapcsán megállapítja, hogy mind az irónia, mind a líraiság, s általában az elbeszélői mód sokfélesége a szerzői álláspont súlyát növeli a regényben, ez lesz az ábrázolt világ szintézisének letéteményese, ez teszi lehetővé korunk esztétikai, szellemi, lelki, tárgyi valóságának mind teljesebb bemutatását. TELEVÍZIÓ ÉS KÖZÉLETISÉG A HARMINCÉVES ÉVFORDULÓN
