Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-06 / 18. szám
A csehszlovák hadtest szeptember végén és október elején nem tudott úgy hazája földjére áttörni, ahogy azt Mosz- kalenko vezérezredes a 38. hadsereg parancsnoka tervezte, és ahogyan azt mi mindnyájan szivünk mélyéből óhajtottuk. A lengyel területen vívott harc utolsó kilométerei sok vérbe kerültek a hadtestnek és a szovjet hadosztályoknak. Érzékeny veszteségeket szenvedtek harcko- csizóink is. Mindjárt kezdetben, szeptember 30-án öt harckocsinkat semmisítették meg a fasiszták. Az egyikben lábsérülést szenvedett Őemy alhadnagy, a harckocsiszázad parancsnoka, Sochor egykori géppisztolyosa, akiből később nagyszerű harckocsizó lett. Kis híján elvesztette a bal lábát. A szovjet orvosoknak sikerült megmenteni a lábát, de az ismert hős, Őerny alhadnagy a háborúba már nem szólhatott többé bele. Október 1-én további két harckocsit vesztettünk. E napokban még volt az ellenségnek annyi élőereje és technikai eszköze, hogy kemény ellenállást fejtsen ki. Ahol valamelyik egységünknek sikerült áttörnie az ellenséges gránátok és aknák záporán, ott a német gárnátosok elkeseredett ellenlökésekkel, túlerővel verték vissza egységeinket. Új támadást készítettünk elő, hogy jobb megindulási helyzetet teremtsünk a végső támadáshoz a csehszlovák határ felé a Dukla-szoros térségében. Azokat a magaslatokat, amelyek a haza küszöbén útját állták hadseregünknek, elvettük az ellenségtől. Hetekig építették rajtuk a védőállásokat, most pedig nem vehetik hasznukat immár a csehszlovákokat szolgálják. Az ellenség dühöng, és ellenlökések- ' kel próbálkozik. Mi viszonozzuk azokat. Jól figyeljen, jól nézzen ide Nemec miniszter úr, és ön is Hála képviselő úr, meg ön is, Hassal tábornok úr! Figyelnek? Látják? Nagyon jó. Most láthatják, hogy mibe kerül a Kárpátok földjének minden métere! Most talán jobban megértik, mennyi pótolhatatlan vért kell ontaniuk itt a csehszlovák és a szovjet katonáknak. Ha harmincnyolcban megengedték volnak nekünk, hogy megvédjük a köztársaságot, népünk ugyanilyen derekasan harcolt volna. A teljes kimerültség mindenkinek az arcára van írva, de a győzelmi akarat, a vágy, hogy évek után ismét a haza földjére léphessenek, mindent lenyűgöző erőként úrrá lesz a katonákon ezekben a nehéz órákban. Kitartani! Támadni! Előre! Üsd-vágd, senkit ne kímélj! Előre, mindig csak előre! Nem, most nem kell az embereket biztatni. A hadműveletek első napjaiban, amikor látták a felesleges veszteségeket, a hiába ömlő vért, akkor igen. De most buzdítás nélkül küzdenek. Mindnyájukban ég a vágy, hogy meglássák a haza földjét, amelyet akaratuk ellenére kellett elhagyniuk, és ez a vágy éltet mindenkit. Am nem mindenkinek adatik meg. hogy ezt a boldogságot megérje. A határtól alig száz méternyire hal hősi halált égő harckocsijában a nagyszerű harckocsizó Rudolf Jasiok hadnagy bajtársával, Alek- szejjel és Agapenkóval együtt. Vrána százados lép a helyére. Ő Angliából jött hozzánk, a saját kérésére, közvetlenül a kárpáti harcok kezdete előtt, hogy segítsen ütni az ellenséget a csatamezőn. Még aznap, amikor Jasioktól átvette a parancsnokságot, ő is elesett. Jasiok, Vrána, Agapenko, Alekszej, Fuks, Markovid. .. hosszú a halottak listája. Az elesett bajtársak halála feletti keserűség viszi előre a hegyszoros, a szülőföld felé azokat, akik csak hajszálnyira kerülték el a halált. Lassan megy a dolog, de valamelyest újra meg újra előbbre jutunk, közelebb a határhoz. A támadásból védelembe megyünk át, elhárítjuk az ellenlökést, aztán újból szuronyt szegezz! * Részlet a szerző Az Uráltól Prágáig című visszaemlékezéséből. Az ellenség még nem adta fel a reményt. A hegy alatti szakadékban újabb ellenlökésre készül. Egy megerősített zászlóaljnyi erő lehet ott. Berregnek a távbeszélő-készülékek.- Te vagy az, Frantík? - kérdezi a 2. zászlóalj parancsnoka az aknavető osztály parancsnokától. A vezeték másik végéről Frantisek Bedrich főhadnagy- ma tábornok - válaszol. Ez a két parancsnok már a kárpáti harcok első napjaitól vállvetve cselekszik.- Látod őket? Hogyne látná Bedrich. Mindig kiválasztja a legjobb helyet a figyelőknek. Most is, mintha a tenyerén volna az ellenség. Az első akna - rövid. A második- hosszú. A harmadik - balra. A negyedik- jobbra. Hát ez még nem történt meg Bedrich főhadnaggyal. A célzás tudománya, ahogy mondani szokták a kisujjában van. Tüzelés közben a lőtáblázatot már nem nézi, úgy ismeri a mesterségét. S most pedig kudarcot vall. A távbeszélövezeték ismét röpíti a parancsot a figyelőből a tüzelőállásoknak. S nyomban hat akna vágódik be oda, ahová kell. Telitalálat. És Gross ütege Bedrich aknavető osztályából most szemléltető leckét ad az ellenségnek. A harc után mintegy 400 ellenséges katonát találtak abban a szakadékban, parancsnokaikkal együtt. Utunkba álltak, ráfizettek. 1944. október 5-e. A felderítők behoztak egy foglyot. A kihallgatáson nem sokat mondott. De any- nyit mégis elárult, hogy a hegyszoros mögött a német katonákon eluralkodott a csüggedés, egyesek állítólag dezertáltak. Ezt ki kell használnunk. Elrendelem, hogy azonnal küldjenek ki felderítöket annak megállapítására, mi történik az ellenségnél, s ha valóban visszavonul, nem szabad elszakadnunk tőle. Közeledik a nagy és örömteli pillanat.- Hej, fiúk, ébresztő! - keltegeti Chme- lik szakaszvezető Bilej hadnagy gép- pisztolyosait az 1. csehszlovák dandár 2. zászlóaljából, akik egy pillanatra elbóbiskoltak a zyndranowai templomban. Lerázzák magukról a fáradságot, és meghallgatják, hogy miért jött utánuk a szakaszvezető. Ma éjszaka mindegyik zászlóalj felderítőket küld ki. *- Ki kell választanom azt a rajt, amelyik előre megy biztosítani a belépést a köztársaságba. Ki jelentkezik önként? Tyrek tizedes. Nemrég vette hírét Zdol- bunovból, hogy anyja és tizenegyéves húga fasiszta repülőbombázás áldozata lett. Nincs már otthon senkije, elmegy, hogy bosszút álljon. További kezek lendülnek a magasba: Nebeljak szakaszvezető, Pocii tizedes, Kuöeravy, Terehani, Hejda, Houbela, Nemrich és Mazur harcosok.- Elég, elég már, fiúk, a többiek majd legközelebb. Az önként jelentkezettek csoportja Ne- beljak szakaszvezetö parancsnoksága alatt október 6-án hajnali két órakor indult el, hogy felderítse a terepet az államhatár irányában. Vaksötét volt és dermesztőén nyirkos idő. A Dukla-szorostól a határoszlopig nem egészen két kilométer a távolság, de ez a két kilométer vaksötétben, ismeretlen terepen, ahol százával lehetnek aknák, és mindenféle csapdák, ahol minden lépésnél lesben állhat az ellenség, nem gyerekjáték: Óvatosan lopakodnak előre. Útközben rábukkannak néhány fasiszta kísérődre. Szerencsére már üresek, elhagyottak. Egyszerre csak oldalazó tüzet kapnak. A tűzre nem válaszolnak, csendben maradnak, meglapulva a kárpáti iszapban, meg se moccannak, de a fasiszta gép- pisztolyos szüntelenül lő. Nem sebesített meg ugyan senkit, de megsérült a nemzeti lobogó, amelyet magukkal vittek. Teljesen szétlőtték, és a zászlórúd is eltört. Lassanként világosodik. A homályos ködben, jobb kéz felé, aszfaltozott utat pillantanak meg a felderítök. Az út mejlett piros-fehér-kék oszlop áll. Ott kezdődik a mi hazánk. Mindenki boldog. Tyrek tizedes még nem volt Csehszlovákiában, az ősei laktak ott, 6 már Volhíniában született és nőtt fel. A felderítők figyelmesen átkutatják a terepet. Még csak az kellene - most lépjenek aknára. Most, amikor szülőföldjüktől már csak kőhají- tásnyira vannak. Macskaügyességgel lopakodnak át a veszélyes kupacok között, s kikerülik az aknákat, amelyeket ahitleris- ták az éjszaka folyamán raktak le a határon, az aszfaltozott út mentén. Ott, ahová telepítették, még nem tudott lerakódni a dér. Egész aknamező az. Óvatosan megkerülik és már Csehszlovákia felség- területén állnak. Aztán elküldenek egy összekötőt, hogy jelentse Chmelik sza- kaszvezetönek és Bilej század parancsnoknak, hogy a felderítő raj hajnali hat órakor elérte a csehszlovák határt. S most már Csehszlovákia területén nyomul előre. Valamivel később további felderítök is eljutottak a határra. íme elérkezett a boldog, oly rég várt nap. Az 1. csehszlovák hadtest egységei támadásba lendültek, megsemmisítették a Dukla-szoros védelmére hátrahagyott ellenséges állásokat, reggel nyolc óra körül átlépték a csehszlovák államhatárt, és folytatták az ellenség üldözését. A délelőtti órákban felszabadult az első szlovák helység Vysny Komárnik, és valamivel a déli óra előtt Nizny Komárnik. Nyitva állt előttünk Csehszlovákia. A Dukla-szoroson át hozta meg a szabadságot a szovjet hadsereg és a mi hadseregközvetlen hadtestünk a csehszlovák népnek. R ubába, az ébenfekete hajú, fekete szemű nővér, ki tudja, miért, azerbajdzsánnak nézett, és első nap a saját nyelvén szólított meg. Amikor rájött, hogy tévedett, vidáman félkacagott. Kacagásától könnyebb lett a lelkem. Már nem bántam, hogy idehoztak, Bakuba, hogy távolabb vagyok Odesszától, mint valamennyi eddigi kórházban. Itthon voltam. Itt engem mindenki megért, és én is megértek mindenkit... A kórházat az iskolaépületben helyezték el. Jó volna tudni, melyik osztályé volt a kórtermünk. A kilencediké? A tizediké?... Minden bizonnyal innen is a frontra kerültek a gyerekek. Még a háború előtti nyolcadikosok is beleestek a szórásba. Negyvenegyben tizenhat évesek voltak, negyvenháromban pedig már harcoltak. Talán egyik-másik volt hetedikes is kikerülhetett negyvennégyben a frontra. Ám azokat, akiket szüleid csak huszonhétben hoztak a világra, a háború szinte egyáltalán nem érintette. Mindössze egy esztendő különbség... Reggelenként szerettem letelepedni az ablakmélyedésben. Innen, a második emeletről figyeltem a Bakui utca életét. Naponta kétszer, - a reggeli előtti órákban és ebéd után - megélénkült, zajossá vált az utca. A harkovi születésű, féllábú Leonyid Gruseckij, kórtermünk régi lakója felvilágosított, hogy itt van a közelünkben az egyetem. Elnéztem az élénk színű ruhákba öltözött, viháncoló lányokat, az egyenruhás és civil fiúkat. Olyanoknak láttam őket, mintha egy sosem létezett világ, egy egészen más kor szülöttei lennének. Furcsa volt, hogy az egyetemisták között sok a fiú. Míg külföldön a frontokat jártam, kórházakban feküdtem, azt gondoltam, odahaza egyetlen katonaköteles korban lévő civil, egészséges férfiember sem maradt. És lám, mennyien maradtak. Arra nem is gondoltam, hogy a nálam fiatalabb gyerekek azóta felnőttek, leérettségiztek, illetve sokukat sebesülésük miatt szerelték le a hadseregből. Megbántottan figyeltem, hogyan sietnek az előadásokra, hogyan udvarolnak a lányoknak. Fel sem ötlött bennük a gondolat, hogy más fiatalnak nem csupán tanulmányait kellett abbahagynia, de ideje sem maradt, hogy sajnálkozzék emiatt. Én, Szlávka Gorelov azonban sajnálkozom. Nézem őket az ablakból és keserű irigység fog el. Ha nem jött volna a háború, most a harmadik évfolyamot végezném...- Le kell feküdnöd, Gorelov - érintette meg vállamat Rubába. - Kezdődik a vizit. Tartakovszkaja őrnagy lép a kórterembe, arca kipirult, erősen verítékezik, köpenye rátapad testére, mintha az esős utcáról lépett volna be. Szofja Markovna Tartakovszkaja asszony - Rubába mesélte, - a Haszon tó melletti ütközet óta szolgál a hadseregben. Családja nincs és jobban fél a leszereléstől, mint a haláltól. Sajnálom őt. 0 pedig sajnál engem. Vizitjei titán mindig szerencsétlennek érzem magam, s fájdalommal emlékezem vissza Ljubov Mihaj- lovnára. 0 embernek tekintett! Szofja Markovna nyomában orvostanhallgatók raja tódul a kórterembe. A lányokon, fiúkon STELCZER ÁRPÁD fordítása (A Felszabadulás c. ciklusból) Szabó Gyula: Szabadságért M-1 '.'• .• ' ■ Qaga^ y v 'S:-tó'* ' ^t'*'''•'■ * )* •’ ..-•[/" -..y '-"xd^AB ff fi f AB J fi I &B ■!&
