Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-06 / 18. szám
A Volga partján találkoztunk. Csupán annyit tudtam róla, hogy részt vett a Nagy Honvédő Háborúban, és most írónő. A Volga-parti sétányon hosszabb hallgatás után szólalt meg.- Az irkutszki területről kerültem a városba. Harminckét éve élek itt. Sok-sok háborús elbeszélést, néhány regényt írtam a Nagy Honvédő Háború résztvevőirój, Sztálingrád egykori védőiről, az itt élő emberek mindennapi életéről. Mégis úgy érzem magam köztük, mint akinek tartozása van. Nagyezsda Petrovna Malagina ahhoz a szovjet nemzedékhez tartozik, amely az iskolapadból vonult be önként a haza védelmére. Tizenhétéves volt, amikor magára öltötte a Vörös Hadsereg egyenruháját és megkapta a vöröskeresztes egészségügyi táskát. Megtanulta az elsősegélynyújtást, azt, hogyan kell a sebesülteket kihozni a tüzvonalból, s hogyan kell a kézifegyverrel bánni. Aztán: irány az arcvonal.- Az első ütközetben bizony a torkomban vert a szívem, reszketett a kezem, de néhány nap után megszoktam a harci zajt, a gránátok becsapódását, a golyó fütyülését. A szemem könny belábadt, amikor valamelyik harcostársamon már nem tudtam segíteni. Mindig az volt a vágyam, hogy harckocsivezetó legyek, de fölötteseim, azt mondták, hogy az egészségügyieknél van a helyem. Visszafordulunk a város felé. Minden utcát, épületet jól ismer. Az egyik iskola előtt megjegyzi:- A háború előtt itt árvaház volt. Volgográdban akkoriban negyven- három ilyen létesítmény volt... Emlékszem, harckocsizó egységünknél volt egy árvagyerek, akit a század fiának neveztek. Nem volt hozzátartozója, gyűlölte a fasisztákat. Ez a fiú ma a szovjet hadsereg ezredese, s az egykori árvaházak lakói közül is ma már sokan felelősségteljes tisztséget töltenek be.- A győzelemben a háború első napjától hittem, de a sztálingrádi csata után ez a hit még erősebb lett - mondja Nagyezsda. - Abban az időben a voronyezsi front kötelékében harcoltam. Bár ott sem volt könnyű a helyzetünk, mégis gyakran gondoltam arra, hogy bárcsak Sztálingrád védői között lehetnék. Akkor még nem tudtam hogy itt telepszem le, ebben a Volga parti városban, amely a romokból nőtt ki és napról napra szebb lesz. Hogy hol, merre harcolt egységével a Nagy Honvédő Háború éveiben, ma már pontosan maga sem tudja megmondani, de néhány város nevére jól emlékszik: Kurszk, Varsó, Berlin. Amíg ide eljutott, ötször sebesült meg, a katonák százait mentette meg a biztos haláltól. Hogy bírta fiatalon, ez a ma is törékeny asz- szony, a háború borzalmait? Erős akarata erőt adott neki ahhoz, hogy nő létére férfiasán helytálljon a háború borzalmai közepette úgy, amint azt a szovjet asszonyok százezrei tették.- Berlin eleste után azt gondoltam, hogy számomra véget ért a háború, jóllehet a fasiszták még nem tették le a fegyvert - fonja tovább a beszéd fonalát. - Akkor vettük a hírt, hogy Prága népe fölkelt. Az ottani rádió egyre sugározta: „Hívjuk az összes szövetséges hadsereget! Küldjenek harckocsikat és repülőgépeket.“ A hadvezetéstől megkaptuk a parancsot: Irány, Prága! Berlinből Prágáig hosszú az út, s a Cseh Érchegységen valamint egész sor vízi akadályon keresztül vezet, de időben megérkeztünk. Elhallgat, majd így folytatja:- Csehszlovákia fővárosának utcáin a barikádok, no meg az örömmámorban úszó lakosság fogadott. Tavasz volt, igazi tavasz. Mindnyájunknak kijutott a virágból. Csakhogy Schörner táborszernagy hadserege a kapituláció ellenére május 13-ig nem tette le a fegyvert. A harc még akkor is áldozatokat követelt. Leszerelt, majd a moszkvai jogi karon szerzett végzettséget. Volgog- rádba jött férjhez, de nemsokára elvesztette élettársát, egyedül maradt. Ezután vette kezébe a tollat. írni kezdett, először csak magának, majd a napilapoknak. Később a televízióhoz, a rádióhoz került. Hatványozott szorgalommal dolgozott. Sokat írt a háború borzalmáról. Megtudta, hogy az egyik közeli településen a megszállók a fiatal ellenállók csoportját végezték ki. Elment a helyszínre. Hónapokba, évekbe telt, amíg regény lett belőle. Számos háborús élményét elbeszélésbe öntötte. Minderről ezt mondja:- Gyakran mondogatom magamban, elég volt a háborús témákból, a békés építömunkáról kell írni. Azután kezembe veszem az újságot és rádöbbenek a még borzasztóbb háború veszélyére. Ezért aztán újra, meg újra a háború borzalmairól írok, azokról az áldozatokról, amelyet népünk hozott az emberiség szabadságáért. Harminckét éve él Volgográdban. Azt mondja, ez a város éltető és alkotó erőt jelent számára. De szülőföldjéről, Szibériáról sem feledkezik meg. Kétkötetes regényt ír egy szibériai településről, és elbeszéléseket a volgográdi emberek hétköznapjairól. Hadirokkant, de a fegyvert nem tette le, csak, ahogy mondja, fegyvert, harci módszert változtatott. Akkor, a háború éveiben, hazája szabadságáért, ma a békéért harcol. A maga választotta módon, kitartóan. Elbúcsúzom, s közben arra gondolok, milyen jó, hogy akkor, 1945 tavaszán ő és harcostársai időben érkeztek. Büszke lehet rá, hogy ö is ott volt Prága felszabadítói között. Köszönet érte! NÉMETH JÁNOS »/vasássa/ kez- ik délutánjukat nyugdíjasklub igjai A -m idő elszállt felettük, fejük de- r\Z. rés lett, járásuk lelassult. Akinek van hozzátartozója, nem érzi annyira az idő múlását, azt viszont elég gyakran, hogy kevesebb türelem jut panaszai meghallgatására, gyerekeik, unokáik már néhány mondat után nem figyelnek rájuk. Pedig a napközben történteket olyan jó lenne elmondani... Alacsony asztalok, rajtuk terítő, kis vázákban élő virág, kényelmes karosszékek. A csendes zene nem zavarja a beszélgető nyugdíjasokat. Ki egy csésze feketekávé, ki citromos tea mellett tölt el néhány kellemes órát a bratislavai MAGUKÖNMAGUKNAK IV. városkerület Levárska utcai nyugdíjasklubjában.- Március 15-én ünnepeltük fennállásának hatodik évfordulóját. Délután kettőtől este hétig itt találkoznak a környék nyugdíjasai, hogy olvasással, tévénézéssel, kézimunkázással, de főleg beszélgetéssel teljen el az idő - tudjuk meg Irena Janeckovától, a klub gondnokától. Naponta húszan-harmincan is összejönnek. Kedvükre beszélgetnek és hálás közönségnek is bizonyulnak. Nem sietteti őket senki sem és így, amíg mindenki elpanaszkodja baját, a családdal történteket, míg megtárgyalják a másnapi sütést, főzést, rájuk is sötétedik - mondja mosolyogva. A klubban műsoros délutánokat is szerveznek. A közeli iskola pionírjai szórakoztatják a tagokat, közösen ünnepük a nemzetközi nőnapot, eljárnak filmvetítésekre, szívesen meghallgatnak orvosi előadásokat, kirándulásokat szerveznek és nem feledkeznek meg a névnapok, a születésnapok közös megünnepléséről sem. Olyankor az ünnepelt süteménnyel, keksszel, egy pohár borral vendégeli meg klubtársait. Szól a zene, még táncra is perdülnek az idősebb nénik - meghitt pillanatok ezek. Közben elfeledkeznek betegségükről, gondjaikról, sérelmeikről, enyhül a társ elvesztése feletti fájdalom, ünnep lesz a hétköznapból. Beszélgetésünk alatt gyakran nyílt a bejárati ajtó, egymás után érkeztek a klubtagok.- Irénke, kérek egy kávét... teát- fordultak beszélgetőtársamhoz, aki készségesen ment a kiskonyhába. Az érkezők megszokott helyükre ültek, a szalvétából előkerült az otthonról hozott uzsonna, Irénke hozta a kívánt italokat - a kávé két, a tea egy koronába kerül - és elkezdődött a kedélyes csevegés. Hogy miről?- Május 11 -én Luhacovicébe megyünk kirándulni. Az autóbuszban minden hely foglalt. Voltak, akiknek már nem is jutott hely - magyarázza Stefánia Turanská, aki a klubnak megalakulása óta tagja. Tőle tudtuk meg azt is, hogy vannak, akik naponta idejárnak, vannak, akik hetenként csak két-három alkalommal.- Előre örülök a klubnapjaimnak- szól közben Rozina Zácková. Öt Mária Bousková váltotta fel. - Ha van egy kis időm, azt itt töltöm. Úgy élünk itt, mint egy nagy család, itt nincsenek még kis nézeteltérések sem - mondta nevetve. Botra támaszkodva lép a terembe mindannyiuk kedvence, a 88 esztendős Emília Poláková. A fiatalabbak lesegítik a kabátját, a helyére vezetik és Irénke is nyomban hozza a néni megszokott teáját.- Kissé nehezemre esik már a járás, de nem mulasztok el egy napot sem, hogy eljöjjek ide - mondja csengő hangon. - Közösen sokat nevetünk, ilyenkor elfelejtjük még azt is, hogy bizony már ez is fáj, az is fáj. Csak azt sajnálom, hogy már nem vehetek részt a közös kirándulásokon, nem mehetek el üdülni sem, pedig a klubunk ismét négy beutalót kapott. Jó elnézni Emma néni kedves arcát, derűs szemét, jó érezni kezének finom szorítását - gondoljuk búcsúzás közben. Kifelé menet Irena Janecková még elmondja, hogy a klub hétfőtől péntekig üzemel, többnyire nők látogatják, héttagú önkormányzata van. A tagdíj évente 20 korona, a tagok száma 80, és a városkerületi nemzeti bizottságtól évi 5000 korona hozzájárulást kapnak. Mindennél fontosabb, hogy a klubban kivétel nélkül mindenki jól érzi magát. Az ajtóból még egyszer visszanézünk, merj megfogott a nyugdíjasklub hangulatának varázsa. Maguk teremtették - önmaguknak. PÉTERFI SZONYA Irena Janeéková felszolgálja a kért kávét, teát... (Gyökeres György felvételei) ii Érkeztek
