Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-06 / 18. szám

Ma már a falvakon is szokássá vált, hogy a fiatalok a házaságkötés után önálló családi életet kezdenek. Csak a legszükségesebb ideig maradnak a szülőkkel, s aztán vagy házat építenek, vagy lakásba költöznek. A nagy családok, amelyekben nemzedékek éltek együtt, lassan már csak a múlt emlékei. Pedig volt és van is különleges vonzása a nagy családoknak. Sok­sok öröm, és természetesen az együttéléssel jelentkező gondok tarkították a mindennapi életet. Az egymás segítése, a problémák közös megoldása, s nem utolsósorban a szülök őszinte tisztelete, a gyermekek szeretete azok a tényezők, melyek összefogják a dédnagyszülőket, a nagyszülőket a gyer­mekekkel, az unokákkal. S hogy a mai önállósult családok között ez a kapcsolat milyen? Bizonyára szürkébb. A fizikai távolság sok esetben nagyon is távolra viszi az egy csáládba tartozókat. Hogyan is alakul egy mai nagy család élete, milyen különbségek voltak és vannak a nemzedékek életkörülményeinek alakulásában? E kérdésekre kerestem választ, amikor Szécsénkén (Secianky), a nagykürtösi (Vel'ky Krtis) járás egyik kis községében egy olyan családot látogattam meg, ahol négy nemzedék él egy fedél alatt. tartja magát. Mosolyogva mondta: - A legnagyobb büntetés volna számom­ra, ha már nem járhatnék... A sok szép virágról, s arról a csodálatos citromfáról is ő gondoskodik, amelyet több mint húsz éve ápolgat, és már második éve termést is hozott. Férje négy évvel idősebb. A házkörüli munkák egy részét ő is végzi (a favágást, a szőlő metszését rendsze­resén vállalja), de az egészségi állapota az utóbbi években nagyon megromlott. Pedig néhány esztendeje még a községi építkezésekből is kivette a részét. Sokat dolgozott fiatal korától.- Amikor összekerültünk, a szüléinktől örökölt földeket műveltük - emlékszik vissza Mári néni. - Szinte hihetetlen, mennyit dolgoztunk. Pedig látszatja nem igen volt a sok munkának. Pénzt csak az A tágas, rendezett porta arról árulko­dott, itt dolgoskezű emberek élnek. A kertben a fóliasátorban már a korai zöldségfélék, az üvegházban pedig a ki­ültetésre szánt virágok, palánták zöl­delltek. AZ „ÓMAMA“ ÉS A „KIS NAGYAPA“ A kisunokák nevezték el így a déd- nagyszülöket: Kovács Jánost és Máriát.- A háziállatokról való gondoskodás az én feladatom - jelentette ki Mári néni, miután kezét kötényébe törülte. - A libák­kal idén nincs szerencsém, de a kiscsir­kék, amelyek itthon keltek, szépen nőnek. Tyúkok, pulykák és malacok is vannak. Legszívesebben mindig az udvaron va­gyok, tennivaló akad körülöttük bőven, meg a kertet is szinte naponta körül- iárom. Mári néni hetvenéves, de még jól wimm (A szerző felvételei) Esténként a konyhában gyűlik össze a család eladott gabonáért, esetleg a jószágért kaptunk. Akkor lett könnyebb a sorsunk, amikor a földeket összeszántották. Az uram kitanulta a kőműves szakmát, épít­kezéseken dolgozott. Jól keresett. Én a háztartást vezettem. MRÁZÉK Leányuk, Margit, már egy más világ­ban kezdett növekedni. Az ötvenes évek elején megalakult szövetkezetben talált munkát. Férje építőipari vállalatoknál dol­gozott nyugdíjba vonulásáig. Az építé­szet családi hagyománnyá vált: László fiúk vezető beosztásban építészmérnök.- Közös életünk, összehasonlítva a szüleimével, valamivel könnyebben kezdődött - mondotta Margit asszony - Felépítettük a házat, ami bizony abban az időben nem volt olyan egyszerű, mint manapság. Az anyagbeszerzés nehéz­ségeire nem szívesen emlékszik a fér­jem. A gyerekek nevelésében anyu sokat segített, szinte magára vállalta. A helyi szövetkezet kertészetében dolgoztam, HARMINCNYOLC ÉV UTÁN Nemrégiben a lapokban is megje­lent az a közlemény, amely hírül adta, hogy Moszkva mellett új kórhá­zat építettek, amelyben a Nagy Hon­védő Háború éveiben megrokkant katonákat ápolják. Erről jutott eszembe az a történet, amelyet szovjet újságíró kollégámtól hallot­tam. Leningrád közelében is van egy kórház, ahol a fasizmus elleni küzde­lemben súlyosan megrokkant hazafi­akat ápolják és gondozzák. A sze­mélyzetet önként jelentkezők közül jelölik ki, s három évenként váltják, így került oda Natalja Mihajlovna, aki a fasiszta orvtámadáskor mindössze egy heti boldog házasság után .bú­csúzott el végleg ifjú férjétől. A győ­zelem napja után értesült, hogy férje ismeretlen körülmények között eltűnt a fronton. Ez a körülbelül ötvenvalahány esztendős özvegy több mint három évtized elteltével a Leningrád melletti kórházban viszontlátta elveszettnek hitt férjét. A férfi a háború utolsó nagy csatájában, a Reichstag ostromakor oly súlyosan megsebesült, hogy mindkét kezét és mindkét lábát tőből amputálni kellett. Saját kérésére el­tűntnek nyilvánították, s feleségének ilyen értesítést küldtek. A tragikusan súlyos rokkant jobbnak látta, ha a felesége eltűntnek tudja. Nem nehéz elképzelni, milyen megrázkódtatást jelentett ez a várat­lan kései találkozás a háború kitöré­sekor még boldog, gondtalan, ifjú párnak. Hiszen annak idején igaz szerelemmel kötötték össze sorsu­kat, családot szerettek volna alapíta­ni, hogy gyermekeik és unokáik kö­rében érjék meg öregkorukat. A fa­siszta orvtámadás meghiúsította ter­veiket és sok millió szovjet állampol­gáréval együtt ennek az emberpár­nak a boldogságát is sárba tiporták a Wermacht katonái. És több mint három évtizeddel később, a véletlenek groteszk össze­játszása folytán Natalja Mihajlovna és férje, Konsztantyin Leonyidovics újra találkoztak. Nem nehéz elkép­zelni, milyen kegyetlen, szívbemar- koló jelenet volt a két ember találko­zása. Sem az érintettek, sem a szemtanúk nem tudtak parancsolni könnyeiknek. Natalja Mihajlovna et­től kezdve minden szabad idejét férje mellett töltötte, majd három évre szó­ló szerződése leteltével azt kérte az illetékes egészségügyi hatóságoktól, hogy férjét adják ki neki, vele akar élni és vállalja ápolását. Kérését tel­jesítették, férjét hazavihette. Konsz­tantyin Leonyidovics két hónap múl­va meghalt. Mindössze ennyi ideig tudta elviselni ezt a tragikus boldog­ságot. Amióta megismertem Natalja Mi­hajlovna és Konsztantyin Leonyido­vics szívszorongató történetét, má­jus 9-én, a Győzelem Napján minden évben újra meg újra eszembe jut tragédiájuk. A fasiszta horda nem csupán boldogságukat pusztította el, de már születésük, sőt fogantatásuk előtt megölte gyermekeiket, unokái­kat és utódaik sok-sok generációját. Elgondolom, hogy a szovjet népnek a húszmilliónyi emberveszteségen kívül mennyi fájdalmat, tragédiát, mennyi pótolhatatlan veszteséget okozott a fasiszta orvtámadás. Ekkor értem meg igazán a szovjet emberek békeszeretetét, s azt, hogy az egész emberiség számára milyen egyedül­álló érték a nemzetközi béke és biztonság megőrzése, a harmadik világháború fenyegető katasztrófájá­nak elhárítása. BERTALAN ISTVÁN míg egészségem engedte, de már több mint egy évtizede az ipotysági Piéta üzembe járok. Hetente váltakozva dél­előtt, illetve délután és eszerint osztjuk be az itthoni teendőket: a nagymosást, taka­rítást, főzést. A TRENCSÉNYI CSALÁD Marika, a fiatalabb Mráz-gyerek, férj- hezmenetele után otthon maradt a szülői házban.- Egyelőre nem tervezzük, hogy elköl­tözünk innen - mondotta. - Helyünk van elég, kényelmesen elférünk. Nekünk két szobánk van, anyuéknak és a nagymamá­énak is külön-külön bejáratú a szobájuk. S a most nappalinak használt kisszobát Marikának, ötéves lányunknak alakítjuk majd át. Ő óvodába jár. Karcsikával mos­tanáig gyermekgondozási szabadságon voltam. Én is a Piéta üzemben dolgozom. Még egy évig kértem halasztást, de csak akkor tudok visszamenni, ha anyukámmal váltva dolgozhatom, vagy ha módosítják a munkaidőmet. A férj, Károly, az Ipolysági (Sahy) La­káskarbantartó Vállalat szerelőjeként dolgozik. Amolyan ezermester. Amit a ház körül szerelni, javítani vagy éppen hegeszteni kell, mindent megcsinál. Szí­vesen fényképez, vagy a maga készítette üvegházban a növényeket ápolja. Igyek­vő fiatalember, nagyon gyorsan befogad­ta őt a család. KÖZÖSEN EGYMÁSÉRT A dédnagymama a családban a fő szervező. De nem osztogat utasításokat, mindent megbeszélnek.- Tulajdonképpen csak este van együtt a család - mondotta Mráz Margit. - A tá­gas konyhában együtt vacsorázunk, s az­tán ki-ki a sajátjában zavartalanul pihen­het. Jól érezzük magunkat együtt. Akkor \ teljes a családunk, és nagy az öröm, ha Laci fiamék is hazajönnek a két kislány­nyal. Nem is tudom hány kanalat, tányért mosogatunk egy-egy ebéd után. De sebaj...- Nem is tudom elképzelni a házat, az udvari az unokák nélkül - vallotta Mráz István. A dédnagyszülőknek is nagy öröm, ha afkicsikkel foglalkozhatnak. Kovács bácsi a kis Karcsikával órák hosszat eljátszik, míg az anyuka megfőz, kimos, kivasal. Nagy segítség ez.- A gyerekekre naponta kell mosni, hetente egyszer pedig nagymosás van - mondotta Marika. - Bizony, nyolcukról halomba összegyűlik a szennyes, de a géppel nem okoz nagy gondot a mosás. Az egyéb házkörüli munkákat közösen végzik, azokon kívül, amelyek mindenki­nek „kijelölt feladatai“. Nyolcán egy fedél alatt, egy háztartásban. Megértik egy­mást. A másutt szinte megold­hatatlannak vélt generációs problémák náluk elsimulnak. Pedig mennyire más körülmé­nyek közt kezdték a családi éle­tet Kovácsék a harmincas, Mrá- zék az ötvenes, Trencsényiék a hetvenes években. De a köl­csönös tisztelet, megbecsülés, szeretet összetartja a nagy csa­ládot. «I DEÁK TERÉZ Kovács Mári néni: „Az állatok gondozása az én feladatom.“

Next

/
Oldalképek
Tartalom