Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-06 / 18. szám
CSEHSZLOVÁKIA FELSZABADÍTÁSÁÉRT HARCOLTAK K ijevtől 100-120 kilométerre egy állami erdőgazdaság épületét körülölelő parkban ülünk Mihail Karpovics Volkowal. Ő maga választotta egykori munkahelyét, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Látszik, felkészült az interjúra, hisz korabeli újságkivágások, térképek, fényképek kerülnek elő aktatáskájából. Mihail Karpovicsról elöljáróban any- nit, hogy a második világháború több nagy csatájában vett részt mint harcko- csivezetó. Egyike azoknak, akik érdemeket szereztek Csehszlovákia felszabadításában is, s hazánkban nevük - egyelőre - ismeretlen. Kurszktól a Kárpátokig Mivel kezdjük a beszélgetést? Gyerekkorával, tanulóéveivel, a hadseregben eltöltött első napokkal? Szakmája autószerelő, s mint ilyen jól értett a motorokhoz, mindig szeretett velük „bütykölni“. Amikor 1940-ben behívták sorkatonai szolgálatra, a harckocsikhoz került. Máshol nem is tudta volna elképzelni a katonaságot. A tankok mellett érte a háború is.- Igen, az első óráktól kezdve harcoltam. A mi szemszögünkből, az egyszerű katonák szemével nézve az az időszak talán több hősiességet, bátorságot követelt, mint a győzelem napjai. Szörnyű Pavel Andrejevics Kondira (jobbról) kitüntetést vesz át Kondira egy május 1-i felvonuláson ásza“ elnevezést. Idézzük ennek illusztrálására a korabeli frontújságot, amelyet Volkov ad a kezembe. „Esős nap volt 1944 szeptember második felében a Kárpátokban, amikor Mihail Karpovics parancsot kapott a felderítésre. Harckocsik egy kis csoportja indult el a szűk hegyi utakon. Volkov tankja haladt elöl. Az ilyen nehezen járható hegyi terepen, az erdők, vízmosások, U „A TANK NEM KÖNNYŰ SZEMÉLYGÉPKOCSI...” nehéz heteket éltünk át, úgyhogy erre valójában nem szívesen emlékszem vissza.- Kezdjük talán a kurszki tankcsatával. Itt már tapasztalt páncélosként harcoltam. Emlékezetemben felidézem a második világháború egyik döntő csatájáról tanultakat. De talán az olvasó is emlékszik a Nagy Honvédő Háború című filmsorozatra, vagy a Felszabadítás című szovjet filmre. A sztálingrádi csatavesztés után a németek minden erejüket mozgósították, s 250 hadosztályt vontak össze Kurszknál. 1943 nyarán a német főparancsnokság Szálingrádért akart bosszút állni. Talán emlékeznek Orel és Bjelgo- rod városkák nevére is, ahonnan július 5- én a hajnali ködben megindult a náci hadigépezet: 500 tank Orel irányából, 1000 Tamarovka felöl. A védelemnek ugyancsak 1500 harckocsija volt. A második világháború legnagyobb tankcsatájában a szovjet páncélosok - köztük Mihail Karpovics Volkov - a légierő segítségével szétverték a német haderőt, amely így végleg elveszítette a kezdeményezést a keleti fronton. Vagy 30—40 érem, plakett, kitüntetés jelzi azt az utat, amelyet Volkov a kurszki ütközet után tett meg a Kárpátokig...- Hát, a Kárpátok!! Négy év alatt valóban sokat átéltem, de a Kárpátok... az külön fejezet. Nem mondanám, hogy a legnehezebb, hisz a háború minden egyes napja, órája szörnyen nehéz. Mégis...-Tudja, különböző érzésekkel találkoztunk a Kárpátoknál. Először is örömet szerzett szlovák testvéreink felkelése. Nagyon szerettünk volna segíteni nekik. A második: eddig tulajdonképpen síkságon harcoltunk, s itt egyszerre a hegyekben jól megerősített állásokban bújt meg az ellenség. A harmadik: az időjárás. Talán csak a szeptember 8-a utáni néhány nap volt napsütéses, azután elkezdett esni, zuhogni... az embereket és gépeket elnyelte a sár... A negyedik: a mérhetetlen fáradtság. Több száz kiló acél ront egymásnak... Hallgatom a duklai hadművelet izgalmas epizódjairól szóló elbeszélést. Mihail Karpovics a szovjet hadsereg 31. páncélos hadosztályánál teljesített szolgálatot. Itt érdemelte ki bajtársaitól „a páncélosok szakadékok között nehéz volt tájékozódni is, nemhogy az ellenséges harckocsikat felderíteni. Nem tartott sokáig, egy kanyar után valóban felbukkant az első „Tigris“, amely jól álcázva csak az alkalomra várt. Utána a többi. Volkov összesen tizenkettőt számlált össze. Késő volt már Mihail Karpovics Volkov a visszavonuláshoz, szétlőtték volna a szovjet harckocsikat. A felderítök parancsnoka rádión jelenti, hogy nincs más választás, csak a harc. Az engedélyt megkapják. Három páncélos tizenkettő ellen, négyszeres a túlerő. Minden egyes ágyúcsóből sorozatban szóródnak a lövedékek. Alatejan hadnagy találja el az első „Tigrist“, amely rögtön égni kezd. A németek bizonyára nem vártak ekkora ellenállást, s egy pillanatra elbizonytalanodnak. Ezt használja ki Volkov, s harckocsijával nekilendül, mindent, ami az útjába kerül, megsemmisít. De az ő tankja is találatot kap, a torony nem képes forogni, úgyhogy célozni sem lehet, az ágyú így elveszíti jelentőségét. Mit tehet ilyenkor a páncélos? Vagy elmenekül, vagy... Volkov az összeütközés mellett dönt. Több száz kiló acél ront egymásnak... Vajon szerencséje lesz-e, mint már annyiszor, hasonló helyzetekben?“ Volkov könnyebb sérülésekkel megúszta, s vele együtt a harckocsi személyzete is újjászületett. A németek ezután inkább visszafordultak. Mihail Karpovics Volkov gépész-harckocsivezető az ezekben a harcokban tanúsított helytállásáért érdemelte ki a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Leteszem az újságot, Mihail Karpo- vicsra nézek, ő mintha mentegetőzne, olyan a tekintete és a mosolya. Csak a szerény emberek nem akarnak beszélni tetteikről.-Tudja, az az újságíró valóban hűen írta le az eseményeket. De nem ez a teljes igazság. Ugyanis ilyen, és lehet hogy sokkal különb harci tettekből a Kárpátoknál több is volt. Hisz csak a mi 31. páncélos hadosztályunkból heten kapták meg a duklai harcok után a legmagasabb elismerést, a Szovjetunió Hőse kitüntetést ... Mihail Karpovics térképet vesz elő, s mutatja egységének harci útját. Ostrava, Olomouc, Prága... Sokáig hallom még szavait:- A fárasztó és kimerítő ostravai és olomouci harcok után váratlanul kitört a prágai felkelés. Egy nap alatt 200 kilométert tettem meg harckocsimmal. S tudja, a tank nem egy könnyű személy- gépkocsi ... Egy fénykép nyomában Mihail Karpovicstól már kijevi lakásán búcsúzkodom, de eszembe jut, hogy az ígért fényképeket nem mutatta meg. Mondanom sem kell, hogy a búcsúzkodást néhány órával elhalasztottuk. Az egyik fénykép különösen megragadta figyelmemet. Dinamikus, drámaian lüktető a felvétel, a háttérben égő házak, jobbra a füstbe borult ukrajnai síkság, előtérben három harckocsi halad az épületek felé. Az első Volkové. Az egyik tankról már géppisztolyos katonák ugrálnak le, s vetik magukat a harcba. Vajon kik lehetnek ezek a névtelen, bátor harcosok?- Ez, aki már épp földet ért, itt él Kijevben - mondja nagy meglepetésemre és természetesen örömömre Volkov. Egy telefon, s máris megtudom, hogy Pavel Andrejevics Kondira otthon van, s kész válaszolni kérdéseimre akár azonnal.- Csehszlovákiából jött? Gyönyörű ország - mondja, amikor letelepszünk a bérház előtti padra, s elkezdi mesélni néhány évvel ezelőtti élményeit, amikor egy turistacsoporttal bejárta a Tátrát, Bratislavát, Brnót, Prágát... De engem inkább első találkozása érdekel Csehszlovákiával, a csehszlovák katonákkal.- Jónéhány évvel kell visszalapozni emlékezetemben - kezdi, s elbeszéléséből egy sokat megért, tapasztalt ember életútja kerekedik ki, amely tele van fájdalmas veszteségekkel, nehéz munkával, de örömökkel is. Körülöttünk játszadozó kisunokájára kacsint, gyöngéd mosolyt vet felé, majd így folytatja:- Tízéves voltam, amikor elveszítettem szüléimét, s így az élet kemény iskoláját jártam ki. Két testvéremről is nekem kellett gondoskodnom. A háború előtt újabb megrázkódtatás, mindketten meghaltak. Teljesen magam maradtam. Amikor kitört a második világháború, jelentkeztem a hadseregbe, de túl fiatal voltam. Aztán jött a megszállás, a fasiszták. Én a partizánoknak dolgoztam. Amikor csapataink már ellentámadásban voltak, s a front áthaladt a mi falunkon, engem neveztek ki a falu katonai parancsnokává. Nehéz munka volt megszervezni a hadiszállításokat, a falu életét, de örömmel csináltuk. 1943 október 6-án csehszlovák katonák érkeztek hozzánk, Vaszilkovóba, s rögtön a falu vezetőjét keresték. Én szerveztem meg, hogy mindegyik házba elszállásoljanak 4—5 katonát és tisztet. Tulajdonképpen az egész falu a maguké volt. A front ekkor még csak 7-8 kilométerre húzódott tőlünk. Mindig az első vonalban Pavel Andrejevics nagy szeretettel beszélt katonáinkról, akik a szovjet csapatok oldalán hargoltak a németek ellen. Vaszil- kovóban otthon érezték magukat, segítettek a falu lakosságának mindenben, amiben csak kellett.- A csehszlovák egység törzsépületénél bemutatták nekem Ludvík Svobodát. Nem tudom, mennyi ideig tartózkodott nálunk, azt hiszem, csak átutazott. A maguk katonái egy hónapig voltak a falunkban. Persze nemcsak az öregekkel sikerült megismerkedniük, hanem a fiatal lányokkal is. Miután elmentek, az emberek sokáig azt susogták, hogy néhányan szerelmük bizonyítékát is itt hagyták. Talán ezért hívják még ma is néhány asszonyt úgy, hogy „cseska“. Jót nevetünk ezen, s beszélgetésünkben örömtelibb fejezetekre, a győzelmes előrenyomulásra tér át Pavel Andrejevics. Elmondja, hogy egyszerűen nem volt képes otthon maradni, amikor a csehszlovák egységek hősiességéről szóló híreket hallgatta. A páncélosokhoz osztották be, s számos ütközötben vett részt. Mindig az első vonalban, hisz a páncélos deszant egységek haladtak elöl. Amikor a duklai harcokhoz érkezünk, ö is elmeséli, milyen nehézségekkel kellett megküzdeni, de örömmel mondja, hogy itt ismét találkozott csehszlovák barátaival.- Az 1. csehszlovák hadtesttel együtt indítottuk a támadást a duklai hágóhoz vezető főút mentén. A németek kénytelenek voltak hátrálni, s végre a hágó a miénk volt. Természetesen együtt örültünk a csehszlovák katonákkal, s október 6-át sosem felejtem el. Emlékszem, a győztes ütközet alkalmából mindenki kapott egy deci vodkát. A további győzelemre, Csehszlovákia mielőbbi felszabadulására koccintottunk. Büszke voltam arra, hogy most visszaadhatom azt a segítséget, amelyet a csehszlovák egységek nyújtottak a szovjet faluk, városok felszabadításakor nekünk. Útjaik ezután elváltak, Pavel Andrejevics 1944. október 25-én a Nizná Písaná falu melletti harcokban megsebesült, kórházba került, több hónapos ápolásra szorult.- A donyecki kórházban ért a legnagyobb meglepetés. Egyszer kezembe került az Izvesztyija, s olvasom a főparancsnokság kitüntetésekről szóló közleményeit. Nem hittem a szememnek. „Pavel Andrejevics Kondira, Vaszilkovo —aNizná Písaná-i harcokban tanúsított helytállásáért a Szovjetunió Hőse kitüntetést kapja“. Elképzelheti, mekkora volt az örömöm... Az idő jócskán elszaladt, Pavel Andrejevics az órájára néz, délután négy óra van. Szabadkozik, hogy mennie kell. Megvárom, míg felveszi vasutas egyenruháját, s lekísérem a kijevi pályaudvarra. A Kijev -Kiszlovodszk között közlekedő gyorsvonat parancsnoka. Még elmondja, hogy már a háború előtt a vasútnál teljesített szolgálatot. Felszáll a szerelvényre, a lépcsőről integet, arcán a nyugodt, elégedett ember mosolya... DR. LADISLAV TAKÁŐ
