Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-14 / 2. szám
ÚJ szú 15 1983.1.14. WILLIAMSBURG! Egy XVIII. századi amerikai gyarmati városka postahivatalában írom ezt a képeslapot. A földszintes téglaépület előtt türelmetlenül fújtatnak a postakocsi elé fogott lovak, a bakon a kürtókalapos kocsis várja már az indulást. A képeslapot azonban mégsem ők viszik innen Bratislavába, hanem egy négy hajtóműves sugárhajtású repülőgép. A postakocsi csupán a kor jelzésére szolgál, díszlet. A városka, Williamsburg. látogatói is valamennyien személygépkocsival vagy autóbusszal érkeztek, csak éppen kénytelenek voltak azt a távolabb elhelyezett parkolóban hagyni. Itt csupán a kövezett utcák, a réginek álcázott, de mégiscsak villanylámpák, meg a vízvezeték-rendszeren nyugvó tűzcsapok hazudtolják meg a XVIII. századot. ültetvény. A házak, berendezésük, az őrtorony, a veteményeskertek ugyanolyanok, amilyenek a maguk idejében voltak. Ugyanolyanok, de nem ugyanazok. Mindez rekonstrukció. A korabeli feljegyzések, rajzok alapján építették fel és rendezték be a kegyeletes utódok. Ami nagyon szépn és becsülendő kezdeményezés és óriási segítség a történelemtanároknak, - szélesebb értelemben- a nemzeti öntudat ápolása ügyének. De a plymouthi ültetvény mégiscsak mesterséges és még csak nem is olyan skanzen-tipusú múzeum, ahol különböző helyeken fellelt és ideszállított valódi házakat mutatnak be. Ezzel szemben Williamsburg - ahonnan e lapot küldöm- eredeti. Természetesen itt is helyrehozták, felújították a legtöbb házat, de mind A Vilmos és Mária Kollégium, az Egyesült Államok második legrégibb egyeteme Ennek ellenére, ha a virginiai városka hajdani lakói valamilyen csoda folytán most visszatérnének ide, alighanem otthon éreznék magukat. Henry Wether- burn, a kocsmáros megtalálná fogadóját a Piac-téren, méghozzá ugyanazzal a berendezéssel, amellyel kétszázötven esztendeje odahagyta. Csaposlegényei ugyanolyan öltözéket viselnek, mint hajdanában és a felszolgált ételek sem különböznek az akkoriaktól. Clementina Rind, a nyomdász özvegye is ismerősnek találná a Gloucester herceg utcát, ahol férje halála után műhelyében megkezdte a Virginia Gazette című újság kiadását. James Lafayette, a néger rabszolga, a függetlenségi háború hősének, Lafayette tábornoknak a néger kémje is rátalálna azokra a városszéli utakra, amelyeken a szomszédos Yorktownba indult az angol gyarmati sereg előőrseit kikémlelendő. Williamsburg, a gyarmati Virginia XVIII. századi fővárosa ma is ugyanolyan, mint hajdanában. Ezért keresi fel évente több millió látogató: amerikai iskolásgyerekek és nyugatnémet turisták, brazil tengerészek és japán üzletemberek. Az Egyesült Államok történelme még a gyarmati időkkel együtt sincs négyszáz esztendős. A középkort tehát itt egyáltalán nem ismerik. De mivel Amerikában alapvetően fából építkeztek, még a XVIII. századból is alig maradt fenn valami. Talán csak az ország elsőnek gyarmatosított vidékén, Új-Angliában, ám ott is jobbára középületek, templomok. De hogyan éltek, milyen házakban laktak az emberek a korabeli Amerikában? Plymouthban, nem messze attól a helytől, ahol a Mayflower amerikai partot ért, megtekinthető egy XVII. századi ott áll és ugyanolyan formában, mint hajdanában. A folyamatosságot mi sem jelzi inkább, minthogy például a Bruton-templomban csaknem háromszáz esztendeje minden vasárnap istentiszteletet tartanak, a Vilmos és Mária Kollégium mindenkori rektora kétszáznyolcvan esztendeje lakik ugyanabban a szolgálati épületben. Mitöbb, a városka jó néhány lakója - a szent magántulajdon elvére támaszkodva- sem a legkecsegtetőbb ajánlatokra, sem külső nyomásra nem volt hajlandó kiköltözni őseinek családi fészkéből, s így ezekbe a házakba - a többi korabeli épülettől eltérően - látogatóknak tilos a bemenet. Hogy Williamsburg nemcsak emlékhelység, hanem ma is működő város, azt akkor éreztem meg igazán, amikor kutyaugatást hallotttam egyik-másik udvarból. Azután meg, amikor napszállta előtt modern sportöltözékben kocogó polgárokat pillantottam meg a fából épült, kandallós, téglakéményes házak között loholni, akárcsak valamelyik New York-i parkban. Nyolcvannyolc eredeti épület - volt kormányzói palota, közgyűlési terem, lőportár, templom, iskola, megannyi földbirtokosi udvarház, kúria, iparosember háza, műhelye - áll a gyarmati Williams- burgban. A műhelyekben egyébként ugyanúgy- és természetesen ugyanolyan eszközökkel - folyik a munka, mint hajdanában. Az eredeti vagy annak nyomán készült szerszámokkal, a hagyományos módon dolgoznak a kovácsok, a kerékgyártók, a nyergesek, a rézművesek, az asztalosok. Igaz, a város és a gyarmat - Virginia- igazi urai nem ők voltak, hanem az Eredeti fényében pompázik a gyarmati Virginia kormányzójának palotája ültetvényesek, akik száz meg száz hektáron termesztettek dohányt az Afrikából idehurcolt rabszolgákkal. A XVII. század végétől száz család uralta ezt a gyarmatot. A brit koronát ugyan elismerték maguk felett, de azért a saját földjüknek tekintették Virginiát. A rabszolgatartó előkelő famíliák tagjai között felvilágosult férfiak, kiváló elmék is voltak. Például George Washington. a függetlenségi háború katonai vezetője, az Egyesült Államok első elnöke, vagy Thomas Jefferson, a későbbi elnök, akit a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjeként tisztel az utókor. A gyarmati Williamsburgtól nem mesz- sze, egy gyönyörű erdő közepén található a Carter-liget nevű birtok. Közepén egy 1751 -ben emelt kastély áll, amelynek építésén, berendezésén Angliából hozatott mesterek dolgoztak. Őszintén szólva kevéssé osztoztam az amerikai látogatók elragadtatásában: Európában minden valamirevaló városkában, sőt faluban ennél sokkal, de sokkal különb, régebbi, szebb művészeti alkotásokkal, bútorokkal berendezett kastély található. Viszont az amerikai forradalom és függetlenségi háború számos jeles alakja megfordult itt, nem is egyszer és Tiem is hivatalos alkalmakkor. Á Kosár- szoba (szabadon fordítom így a nevét) például arról nevezetes, hogy ott, a ma is látható szőnyegeket taposva, a kandalló előtt kérte meg fiatal korában szívszerelme kezét és kapott kosarat a XVIII.-XIX. század amerikai, sőt világtörténelmének két későbbi kiválósága: az imént említett George Washington és Thomas Jefferson. Vajha az arák a jövőbe láttak volna... Tetszett nekem, ahogyan az idegen- vezető, hangját kissé lehalkítva, mintegy köztünk szólva, elárulta ezeket az intimitásokat. Higgye el az olvasó, nem hoími deheroizálás ez: senki sem fogja ettől kevésbé tisztelni a két nagy államférfit. Viszont a kort és a korból fennmaradt épületet sokkal közelebb hozza - kivált a fiatal és fogékony - látogatókhoz. És ugyané látogatók számára oly tanulságosak a már említett, máig is működő műhelyek is. Egy tucat könyv és két tucat korabeli metszet sem nyújt egy iskolásgyereknek olyan hű képet, mondjuk" egy háromszáz esztendős üveghutáról, mint egy néhány perces látogatás. Kivált, ha a szeme előtt fújt vékony nyakú vázából vihet is egyet emlékbe. Nem ingyen természetesen, de legalábbis önköltségi áron. Az amerikai közgyűjtemények, szabadtéri múzeumok többsége ugyanis úgynevezett nem-profit intézmény. Más kérdés, hogy a belépés - a mi fogalmaink szerint - sokszor így is drága. A gyarmati Williamsburgnek, mint tényleges városnak, nincs kapuja. Ezért magáért a belépésért sem lehet díjat szedni. Viszont az egyes műhelyeket, kastélyokat, hajdani középületeket csak külön díj ellenében lehet belülről megtekinteni. Egy, mindezt magában foglaló félnapos séta jó 15-18 dollárba kerül. Azután ott vannak a látogatóktól más módon pénzt szerző vállalkozások: éttermek, korabeli módon készített ajándék- tárgyak, modern képeslapok stb. Megjegyzem, az adott esetben még ez sem valaki, vagy valakik meggazdagodását szolgálja, hanem a gyarmati Williamsburg fenntartását, a házak, az utcák karbantartását, az idegenvezetők, a műhelyekben dolgozók, a műszaki személyzet fizetésének fedezését. A költségvetésnek mindössze a negyvenkét százaléka folyik be a belépődíjakból, a többi a szállodák, az éttermek, az üzletek jövedelméből és az adományokból. Tulajdonképpen 1926-ban, amikor megkezdték a gyarmati Williamsburg helyreállítását, a szükséges összeg jelentős részét egy híres mecénás, az ifjú John Rockefeller bocsátotta a lelkes polgárok és művészek rendelkezésére. Hadd tegyem hozzá, hogy (bár az említett Rockefeller-sarj valóban hozzáértő müpártoló volt) amikor amerikai milliomosok ilyen jellegű adományairól hallunk, ne csak azért ne szakadjon meg értük a szívünk, mert egy kevéske azért nekik is marad, hanem azért sem, mert ezeket az adományokat leírhatják az adójukból, aminek révén bizonyos esetekben még keresnek is a tulajdon nagylelkűségükön. Ez azonban természetesen mit sem változtat az amerikai múzeumok, közgyűjtemények gazdagságán, és mit sem von le a gyarmati időkből fennmaradt - és oly sok szívvel, hozzáértéssel, no meg pénzzel megőrzött - Williamsburg szépségéből és értékéből. KULCSÁR ISTVÁN Korabeli kocsin (de ami áron!) járhatja be a látogató a gyarmati Williamsburgot (Foto USIA) OfflMíflP