Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-22 / 16. szám
Aki eddig még semmit sem hallott SvejkrőL a derék katonáról, annak tán elegendő lesz az alább következő rövid jellemzés erről a becsületes jó vitézről. Svejk, a derék katona az utolsó leheletig akarta szolgálni a hazát, de közben - csupa buzgóságból - olyan baromságokat művelt, hogy már nemegyszer haza akarták küldeni. Védekezett, ahogy csak tőle tellett, nehogy kiszuperálják, s amikor össze kellett volna ülnie a szu- perarbitrációs bizottságnak, hogy egyszer s mindenkorra felmentsék Svejket S a katonai szolgálattól, illetve a hadsereget Svejktől, egy nappal a bizottság ülése előtt Svejk, a császár hűséges vitéze meglépett a kaszárnyából. Meg kellett szöknie, hogy tovább szolgálhassa a császár őfelségét. Két hétig híre-pora se volt. Tizennégy nap elteltével Svejk megjelent a kaszárnya kapujában, és az őrség legnagyobb megrökönyödésére, becsületes mosollyal kerek képén, nyugodt hangon jelentkezett:- Jelentem alássan, eljöttem, hogy bezárassam magam, mert .megszöktem a katonaságtól, hogy utolsó leheletemig tovább szolgálhassam a császár őfelségét. Teljesült a kívánsága. Fél évet sóztak rá, és mivelhogy a büntetése elteltével rendíthetetlenül tovább akart szolgálni áthelyezték a fegyvertárba, s úgy lett, ahogy a főtisztelendő tábori lelkész úr mondta:- Svejk, te gazfickó, ha szolgálni akarsz, akkor lőgyapottal fogod szolgálni a császár őfelségét. Attól talán magadba szállsz. így került a derék Svejk a fegyvertárba, ahol megtanult lőgyapottal bánni. Torpedókat töltött. Ez a szolgálat nem tréfadolog, az ember egyik lábával a levegőben, a másikkal a sírban van. Svejk, a jó vitéz azonban csöppet sem félt. Becsületes katonához illően zavartalan lelki nyugalommal töltötte napjait a di- namitos, ekrazitos és lögyapotos ládák között, és a barakkból ahol az iszonyatos robbanóanyaggal dugdosta tele a torpedókat, harsányan szárnyalt ki a nótázása: - Elmúltam húszéves, ihajla, be vagyok sorozva. Itt hagyom a babám, ihajla, a legszebb koromba. Katona vagyok én, ihajla, igaz jókedvemből. Szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből! Ez után a szépséges nóta után, amelynek hangjai mintha az oroszlán bátorságát öntötték volna a bátor vitézbe, más katonanóták kerültek sorra, köztük egy, amelyet Svejk különösen kedvelt, mert kobaknyi gombócokról szólt, és ezt a csemegét vitézünk leírhatatlan boldogsággal fogyasztotta, ha néha-néha eléje került a menázsis csajkában. így élt, éldegélt a derék Svejk zavartalan boldogságban és megelégedettségben, egymaga a tengernyi lögyapot közt a fegyvertár egyik barakkjában. Egy napon inspekció érkezett az arzenálba amely barakkról barakkra járt, és ellenőrizte, előírásos rendben van-e minden. Amikor ahhoz a barakkhoz érkeztek, ahol Svejk, a derék katona tanult bánni a lőgyapottal, az ablakon át kék füstfelhőt pillantottak meg, amely a hozzátartozó parázsló pipával együtt azt tanúsította, hogy Svejk valóban félelmet nem ismerő, rettenthetetlen vitéze a császár őfelségének. Svejk is észrevette a tiszt urakat, és a szolgálati előírásnak megfelelően kivette szájából a pipát, letette közel magához, hogy kéznél legyen. Mivel pedig legközelebb egy lőgyapottal teli nyitott acélhordó volt, hát a közepébe helyezte a pipáját, hadd füstöljön tovább. Majd haptákba vágta magát és harsogta:- Jelentem alássan, semmi újság, minden a legnagyobb rendben van. Az életben vannak pillanatok, amikor minden attól függ, hogy megőrzi-e az ember a lélekjelenlétét. A társaságban lélekjelenléte, úgy látszik, csakis a parancsnokló ezredes úrnak volt, aki a lögyapot közül kiszüremlö kék dohányfüst láttára habozás- nélkül kiadta a parancsot:- Svejk, pipázzon tovább! Bölcs parancs volt, mert senki sem vonhatja kétségbe, hogy az égő pipa a szájban föltétlenül jobb helyen van, mint a lögyapotos hordóban. Svejk szalutált és bólintott.- Jelentem alássan, pipázni fogok! Engedelmes katona volt, annyi biztos.- Most pedig, Svejk, menjen az örszo- bára.- Jelentem, alássan, nem mehetek, mert az az előírás, hogy este hatig itt legyek, akkor váltanak le. A lögyapot olyan holmi, hogy mindig valakinek őriznie kell, nehogy baj legyen. Az inspekció visszavonult. Ez a katonai műszó e helyütt talán nem is fedi teljesen a tényállást, mert a tíszturak futólépésben tették meg az utat az őrszobára, ahonnét azon nyomban járőrt küldtek Svejkért. A járőr nem szívesen indult el, de a parancs a fegyvertárban is parancs marad, menniük kellett. Amikor a barakk elé értek, amelyben, égő pipával az agyarán, ült Svejk, a derék vitéz, a lögyapothegyek között, a tizedes beordított az ablakon:- Svejk, te akasztófacímer, dobd ki a pipát az ablakon, te meg gyere ki az ajtón!- Eszem ágába se jut, az ezredes úr azt parancsolta, hogy pipázzak tovább. Én hát pipázni fogok, még akkor is, ha beleszakadok.- Gyere ki, te isten barma!- Nem megyek ki, jelentem alássan. Még csak négy óra, az abléz csak hatkor jön. Hatig itt kell őriznem a lögyapotot nehogy baj történjen. Már megtanultam, hogyan kell bánni vele, óvatos ember va ... A ,,gyok“-ot már nem mondta ki. Hogy miért? Azt mindenki tudja, aki figyelemmel olvassa az újságokat. A lapok első oldala tele volt vele, hogy röpült a levegőbe barakk barakk után, míg az egész arzenálnak nyoma sem maradt. Először az a barakk ajánlotta magát, ahol Svejk, a derék katona tanulta a bánásmódot a lógyapottal, helyén kunhalomba tornyosodtak a deszkák, gerendák és vastraverzek, amelyek mindenfelől záporoztak oda, talán azért, hogy tisztelettel adózzanak a vitéz Svejknek, aki mit sem félt a lógyapottól. Az utászok három napon keresztül dolgoztak, amíg eltakarították a romokat, és úgy-ahogy összerakták a kibányászott fejeket, derekakat, kezeket és lábakat, hogy a jóságos Úristen az utolsó ítélet napján megállapíthassa, melyik a tiszt és melyik a baka, és eszerint küldhesse őket a menyországba vagy a pokolba. Ez a rakosgatás érdekesebb volt még az újságok fejtörőinél is. Három álló napig takarították el a vasoszlopokat, gerendákat Svejk sírhalmáról, a harmadik éjszaka, mialatt rettenthetetlen bátorsággal furakodtak előre az összevissza hányt holmi tömkelegében, az utászok kellemesen csengő hangot hallottak:- Katona vagyok én, ihajla, igaz kedvemből, szolgálom a császárt, ihajla, bátor vitézségből! Mire megvirradt és a keleti ég alján meggyújtotta piros lámpáját a hajnal, az útmutató már egy másik nóta volt:- Én a puskám cserébe senkinek^sem adom, azzal megyek a harctérre, csárdás kisangyalom. A kelő nap fényében amolyan barlangot pillantottak meg, amely fölött boltívesen tornyosodott a sok vastraverz és törött gerenda, az odú sarkában Svejk, a derék katona ült, és a jövevényeket megpillantva, kivette szájából a füstölgő pipát, összecsapta a bokáját, szalutált, és nyugodtan megállapította:- Jelentem alássan, semmi újság, minden rendben van! Kivezették a romok közül; mihelyt isten szabad ege alá értek, és Svejkünk szembe találta magát az első tiszttel, újból vigyázba vágta magát, úgy mondta:- Jelentem alássan, minden rendben van, és alázatosan kérem a menázsi- pénzt is a három napért, amíg ott kuksoltam a kacatok alatt. A derék katona volt az egyetlen ember a fegyvertárban, aki túlélte a katasztrófát. Tiszteletére a városi tiszti kaszinóban este ünnepséget rendeztek. A vitéz Svejk a tiszt urak körében ivott, mint a kefekötö, és jó szándékú kerek képe sugárzott a boldogságtól. Másnap megkapta a háromnapi mená- zsi pénzt, háborús zsolddal megtoldva, három nap múlva pedig káplárrá léptették elő a századnál, és mellére tűzték a nagyezüstöt. Amikor az éremmel és az altiszti csillagokkal ékesen belépett a tridenti kaszárnya kapuján, Knobloch hadnagy úr egész teste megremegett a derék Svejk rettegett, derűs kerek képe láttán.- Micsoda latorságot követtél el már megint, te bitang! - ordított rá. Svejk mosolyogva válaszolta:- Jelentem alássan, megtanultam, megtanultam, hogyan kell bánni a lőgyapottal. És fennkölt-boldogan sietett tovább a kaszárnya udvarára, hogy megkeresse a századát. Még aznap a napos tiszt felolvasta a legénységnek a hadügyminisztérium felhívását, amelyben közölték az egész hadsereggel, hogy megalakították a re- pülőosztagot, és felszólítják a katonákat, jelentkezzenek az új fegyvernemhez. Svejk, a derék katona habozás nélkül kilépett a sorból, jelentkezett, és így szólt:- Kérem alássan, én már jártam a levegőben, ismerős vagyok odafent, és ezért a levegőben akarom szolgálni a császár őfelségét! Egy hét elteltével a vitéz Svejk már útban volt a légi hadtesthez. AI&MBIIM Frigyes herceg, a waldecki fejedelemség ura hintójával végighajtott a városon. Az utca két oldalán üdvrivalgó tömeg fogadta. A herceg ölébe hirtelen egy levél pottyant, amelyet ügyes kézzel hajítottak feléje a sokaságból. Frigyes herceg kedvesen elmosolyodott, felbontotta a borítékot, és ezt olvasta: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Frigyes herceg arcáról lehervadt a mosoly. Mint a másnapi hivatalos lap közölte, őfenségét hirtelen rosszullét fogta el, aminek következtében az ünnepséget félbe kellett szakítani, és Frigyes herceg visszatért a palotába. A palotába érve a herceg dolgozószobájába sietett, még egyszer gondosan elolvasta a gyalázatos levelet, és miután már vagy ötvenedszer végigfutott pillantásával a sértő szavakon: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! úgyhogy a szöveget már betéve tudta, csodálkozva felkiáltott:- Az a gazember még alá se írta! Izgatott léptekkel fel-alá kezdett járni dolgozószobájában, állandóan ismételgetve magában: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Fél órával később összehívatta az államtanácsot..- Kedves uraim - fordult fölindultán a négy titkos tanácsoshoz -, a harmincéves uralkodásom mai évfordulóján rendezett ünnepség alatt ismeretlen tettes a következő levelet dobta hintómba: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! A titkos tanácsosok elsápadtak, és Károly báró kijelentette: — Fenség, ez a levél nem fenségedet illeti.- Kedves báró - szólt indulatosan remélem, ön is tudja, hogy a fenség cím ebben az országban csakis engem illet, és rajtam kívül nincs senki, aki magára vonatkoztathatná ezt a titulust. Mivel pedig a levélben ez áll: Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! - a levél engem illet. E kérdésben, úgy hiszem, uraim mindnyájan egyetértünk. Az állam érdeke azonban megköveteli, hogy megtudjuk, ki az a gazember, aki így megrágalmaz bennünket, mert én ezt az eljárást egyszerűen hazaárulásnak minősítem. Az önök kezébe adom át az ügyet és a levelet, s remélem, az országgyűlés is részvétét fejezi ki nekem, és holnapi gyűlésén egyöntetűen elítéli ennek az elvetemült egyénnek az eljárását, aki nem riadt vissza attól, hogy megzavarja fenséges urának lelki nyugalmát. Az államtanács a késő éjszakai órákig tanakodott, az értekezletre később a rendőr- igazgatót is meghívták. Másnap az országgyűlés rendkívüli ülésén az elnök meghatottságtól remegő hangon olvasta fel az uralkodó legfenségesebb leiratát, amelyben Frigyes herceg népének hűségére hivatkozott. Az országgyűlés haladéktalanul feliratot szerkesztett és hagyott jóvá, bár tulajdonképpen senki sem tudta, miről van szó. A városban és az egész országban nyomott hangulat uralkodott. A rendörigazgató ezalatt egy percet se vesztett, külön kihallgatást kért az uralkodótól, és az állami levéltártól kiigényelte a gyalázkodó levelet.- Mit kíván tenni? - kérdezte a kancellár. A rendőrigazgató sokatmondón dörzsölte a kezét.- Egy kis türelmet kérek, méltóságod meg lesz lepve újszerű nyomozási módszeremtől!- A levelet elküldték az állami nyomdába, és a kora délutáni órákban a főváros minden utcasarkán nagy falragaszok jelentek meg a rendőrigazgatóság aláírásával: 1000 márka jutalomban részesül, aki nyomára vezet az elvetemült tettesnek, aki az alábbi szövegű levelet írta és legfenségesebb uralkodónk kocsijába dobta: (A felhívás alatt a névtelen levél hű és pontos másolata díszelgett.) Fenség! Maga a legnagyobb szamár, akit a föld a hátán hord! Estére nem akadt ember a waldecki fejedelemségben, aki ne tudta volna, hogy Frigyes herceg a legnagyobb szamár a világon. A rendőrigazgatót másnap reggel nyugdíjazták. TÓTH TIBOR fordításai I I fmtmm mm A LÓ6YAMTAL
