Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-14 / 2. szám

4 P fordulók idején megszaporodnak a visszaemlékezések, az elmúlt évtizedekről folytatott beszélgetések. A MATESZ fennállásának harmincadik évadában Gyurkovits Mihállyal mégsem csak erről folyt a szó. Találkozásunkra közvetlenül Ibsen Babaotthonának be­mutatója után került sor, s így óhatatlanul is a legutóbbi szerep adta feladattal kezdtük a beszélgetést.- Amikor megtudtam, hogy az Ibsen- darabban ön játssza Rank doktor szere­pét, arra gondoltam: beszélnem kell ez­zel a színésszel, vagyis Rank doktorral. Annak külön örülök, hogy utolsó látogatá­sa a Helmer-házban ritka színészi pilla­natokkal ajándékozta meg a nézőket. Talán a színháztól is búcsúzott ezzel a szereppel?- Bonyolultan és körülményesen fogok válaszolni. Ha a színészek nyilatkoznak, általában csak a szépet emlegetik. Elfo­gadják a dicséreteket, de a tévedéseikről, a rossz alakításaikról, a színházi veze­téssel vívott harcaikról már nem beszél­nek. Talán érthető is, hiszen kiszolgáltat­nák magukat, s talán személyi bosszúból szerephez sem jutnának sokáig. Velem ez már aligha történhet meg. Számomra minden szerep ajándék, hiszen nyugdíjas színész vagyok. Szokás azt nyilatkozni „világ életemben színész akartam lenni.“ Hát nem, engem még tiltottak is ettől. Szegény anyámnak az volt a véleménye, hogy cirkuszost nem nevel a fiából. Innen vezetett az utam Rank doktorig. Erről a szerepről sokan mondják, hogy alkatá­ban és gondolkodásában közel áll hoz­zám. Nem tudom, talán igazuk van, de számomra ez sem jelentett könnyebb feladatot, mint más szerep.- Milyen rendezői instrukciókat kapott? - Hogy önmagamat játsszam, legyek természetes. Nem, most sem tudom mi az természetesnek lenni. Ha ez lehetsé­ges lenne, aligha létezne igazi színész. Mert van egy természete, adottsága van, amit éppen játszania kell és van, amit önismerete alapján, önmagából élete so­rán formálni, építeni szeretne. Amikor belépek egy szerepbe, nem vihetem bele természetes énemet, hiszen azt megbé­lyegzik a mindennapok gondjai, örömei. Csak a színészi tehetség, tudás segíthet a figura megteremtésében. Az önma­gámmal szemben támasztott igényessé­get pedig csak mint művészit szabad a szerepekben megvalósítanom. Tehát mégsem lehetek egyetlen szerepben sem „természetes“, mert rólam még nem mintáztak színpadi hőst, vagy anti- hőst.- Ilyen színészi hitvallással háromszor kezdte a hivatását. Először az Állami Faluszínházban lépett színpadra, majd 1953-ban a MATESZ következett, s vé­gül 1969-ben a társulat Thália Színpada. Mindannyiszor alapító, újat vállaló, a bi­zonytalanért a biztosat felcserélő...- Pedig ez ellenkezik egyéniségem­mel. Ügy ismerem önmagamat, mint aki Mint Rank dok­tor Kövesdi Szabó Máriával Ibsen Babaott­honában (Bodnár Gábor felvétele) AZ ÚJRAKEZDÉS TISZTESSÉGE BESZÉLGETÉS GYURKOVICS MIHÁLLYAL Heltai Jenó A néma levente című da­rabjának Beppójaként szereti a kiegyensúlyozottságot, a nyu­godt helyzeteket. Éppen ezért kényszerí­tettem magam, hogy vállaljak, induljak. Bár a Thália alakulásának idején éppen beteg voltam, s nem is tudtam, hogy a csapatba „válogattak“. Később hallot­tam meg, hogy Beke Sándor kijelentette: Gyurkovics neki félholtan is kell.- Mire alapozhatta a kijelentését?- Bizonyára a Rómeó és Júliában eljátszott szerepre.- Más szerepei?- Bocsássa meg, nem sorolom fel őket, hiszen nem statisztikát készítünk. Egyet azonban megemlítek. A néma le­vente Beppóját, akkor tudatosítottam iga­zán, mit jelent a darab pontos értelmezé­se, a figura felépítése. Ha színész va­gyok, akkor lettem azzá. Egy időben ügyeletes beugró is voltam. Könnyen tanultam a szöveget, így több alkalommal beugrottam jelentős szerepekbe. Olykor két-három epizódszerepet is játszottam. Érdekes az is, hogy idősebb koromban gyerekszerepeket játszottam, fiatalon meg sok öreget.- Újrakezdés, küzdelem a pályán. Mi­lyen gondolatokkal?- Benne voltam, cselekedtem. Könnyű lenne ma nagy szavakkal igazolni. Akkor a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. A fiatal, kezdő kollégákat aligha érdekli mindez. Úgy érzem, megszűnt az a folya­matosság, ami egy színház színésznem­zedékeit összekapcsolhatja még akkor is, ha a fiatalok természetükből eredően keveslik azt, amit mi tudunk. Mégis kelle­ne, hogy valamit átadjunk ebből.- Mi a véleménye a kritikáról?- A színész a feladataival együtt növekszik. Ha őszinte és igényes önma­gával szemben, a bírálatot is úgy kezeli, mint segítséget a továbblépéshez. Aligha hiszem, hogy a kritikusok, szakmai érté­kelők bárkit is sértegetnének. Szerintem éppen az a legnagyobb sértés, ha az embert csupán egy felsorolásban említik. A legkeményebb kritikát is nagyobb örömmel fogadom, mint a „futottak még“ pótlékot. Sokat vitáztam kollégáimmal, akik közül nem egy szinte személyes ellenségeit látja a kritikusokban.- Milyen állapotba kerül közvetlenül egy-egy bemutató után?- Sajnos egyre kevesebbszer gyako­rolhatom az úgynevezett „fennkölt elvo­nulásaimat“. Olyankor rendszerint legel­sőnek hagyom ott a társaságot, otthon egyedül gondolkodom, arról, mit csinál­tam rosszul. Ha sikerem volt, akkor is kételkedem önmagámban, enélkül nem lehet élni egy művészi pályán.- Szavaiból úgy tűnik ki, mintha öröm­mel játszana még.- Ki ne vágyna erre? Nyugdíjas va­gyok, olykor komoly testi fájdalmakkal élek, de azért gondolatban sokat vagyok a színházban. Talán többet is lennék, ha nem hallanám a megjegyzéseket, ame­lyek sokszor évődók, máskor cinikusak, de valahogyan mindig az elhallgatott vé­leményeket érzem mögöttük a kiörege­dett színészről. A színházunkban - ezt még én mindig közösségi tulajdonnak, tehát a sajátomnak is tekintem - ember­ségesebb légkör változtatna a művészi alkotó munkán is. Mondják: a kor változá­sai hozták ezt. De nem mi vagyunk a kor, mi emberek? DUSZA ISTVÁN \ Az emberi színházért Giorgio Strehler 1921-ben született a Trieszt közelében levő Barcolában. A milánói Accade- mia dei Filodrammatici színiiskola elvégzése után színészként mutatkozott be. A világháború alatt részt vett az ellenállásban, majd Svájcba emigrált, ahol színielöadásokat rendezett a mür- reni és a genfi menekülttáborban. A háború után visszatért Olaszországba és a Milano Sera című lap színikritikusa lett, majd néhány utazó szín- társulatnál rendezett. 1947 tavaszán Paolo Grassival együtt megalapította a milánói Picco­lo Teatrót, amelynek 1955-től volt társigazgató­ja. A hatvanas évek végén elhagyta a színházat, de néhány év múlva visszatért. Ma Strehler a milánói Piccolo Teatro igazgatója. Néhány hónapja a párizsi Európa Színházat is vezeti. Tavaly jelent meg magyarul Az emberi színhá­zért című tanulmánykötete, amelyből két rövid esszét közlünk. A színész és a... A rendező és a színész között dialektikus kapcsolatnak kell lennie. Egy rendező azt mondta egyszer, hogy a színé­szek testvéreink s egyben ellenségeink: egyaránt dolgoz­nak velünk és ellenünk - ha egyáltalán létezik ilyesmi -, de semmiképpen sem ellenfeleink. Megfelelő szót kellene tehát találni. Mármost egyáltalán milyen viszony lehet a rendező és a színész között? Számomra ez a viszony elég egyszerű és világos: dialektikus. A dialektika nem követeli meg, hogy egy kapcsolat tökéletesen szabad és nyugalmas legyen, hogy ne legyenek különböző álláspon­tok, és soha ne jöjjön létre semmifajta súrlódás. Csak végeredményként, a célhoz érve kell ebből a dialektikus folyamatból egységnek születnie a rendező és a színész munkája között. Egyszer erről a témáról folyt a vita Berlinben, és akkor az volt a benyomásom, hogy ottani színész kollégáink túlságosan szűkre szabták a rendező feladatát. Ügy tűnt, hogy Schall olyan valakinek tekinti a rendezőt, akinek az a dolga, hogy vitatkozzon a színésszel, megmagyarázzon neki bizonyos dolgokat, motivációkat adjon neki, s amikor aztán a színész már mindent megértett, amit meg kellett értenie, akkor már egyedül is elboldogul a színpadon, ha egyébként tehetséges. Felmerül bennem a kérdés: miért a rendezőnek kell ezt a felvilágosító munkát elvégeznie? Miért nem végezheti el maga a színész, színésztársaival, teoretikusokkal és kritikusokkal eszmét cserélve? Talán egy új feladatkört kellene létesíteni a színházban kifejezet­ten arra a célra, hogy tisztázzon és kifejtsen bizonyos dolgokat, amikor a színészeknek kételyei támadnak. Ter­mészetesen manapság a rendező feladata, hogy felvilágo­sításokkal szolgáljon a színésznek. De a kollektív munká­ban az is megeshet, hogy éppen a színész magyaráz olyasmiket a rendezőnek, amiket szerinte a rendező nem értett meg. Én dialektikus folyamatnak látom ezt a dolgot. Például elképzelhető, hogy a színész a maga tehetsége révén ért meg valamit, amit aztán alaposan megvitat a rendezővel, és így kerül a dolog színpadra. No de ehhez járul még magának a darabnak a teljes színpadra állítása, számtalan beállítással, az egész látvánnyal és sok egyéb­bel együtt, ami egyáltalán nem lényegtelen a néző szá­mára. Ehhez még vegyük hozzá, hogy amennyiben a színész egyedül van a színpadon, szüksége van valakire, aki megmondja neki, hogyan álljon össze az egész, hová álljon, milyen irányba mozogjon stb. Benno Besson mesélte, hogy Brecht azt tanácsolta neki, mutassa meg ö maga a színésznek, hogyan csinálja. Brecht is megtette nemegyszer ugyanezt. Pedig a rendező nem írhatja elő például a megfelelő hangszínt, hiszen nem ö áll ki játszani a közönség elé. Ez igaz. De nem merev szabály. A ren­dező előírhatja még a hangszínt is a színésznek, ha ez célravezető. Különböző módszerekkel is el lehet érni egy • meghatározott szituáció vagy magatartás hitelességét. A rendező éppúgy használhat e célra szavakat és megbe­szélést, mint előjátszást vagy gesztusokat. A színész úgyis módosítja és tökéletesíti még, amit_ a rendező javasolt. A rendezői előjátszás egészen alapvető dolog. Miért ne engedhetnénk meg neki, hogy ezt vagy azt megmondja vagy megmutassa a színészeknek? Vannak olyan színé­szek, akikkel az említett megbeszélő módszer nem vezet eredményre, mert nincsenek hozzászokva, s hónapokba telne, amíg megértenék, amit mondani akarunk nekik. Ilyen esetekben helyesebb gyakorlati útmutatást adni. Intermezzo Az én mesterségem az, hogy történeteket meséljek a többieknek. El kell mondanom, mert nem tudom magam­ban tartani őket. Mások történeteit mesélem a többieknek. Vagy sajátjaimat - magamnak vagy másoknak. Egy desz­kaemelvényen mesélek, társaimmal, más emberi lények­kel, együtt, különböző tárgyak és fények között. Ha nem lenne emelvény, a puszta földön állva mondanám el őket, tereken, utcákon, utcasarkon, egy erkélyről vagy az ablak mögül. Ha nem lennének társaim, elmondanám fadara­bokkal, rongyokkal, kivágott papírral, vasdarabokkal, bár­mivel, ami csak létezik a világon. És ha az sem volna, hát elmondanám, csak úgy, jó hangosan. Ha nem volna hangom, elmondanám a kezemmel, az ujjaimmal. Ha nem volna kezem, elmondanám a testemmel. Mesélnék némán, mesélnék mozdulatlanul, mesélnék köteleken függve, a vetítővásznon csüngve, vagy a rivaldából. Bármi módon, de elmondanám, mert számomra az a fontos, hogy meséljek azoknak, akik meghallgatnak. Nem értitek, hogy a többi szinte lényegtelen? Nem értitek, hogy a mesélés eszközei csak tárgyak, ürügyek, hogy elmondhassuk másoknak, ami bennünk van? Mit beszéltek nekem szín­házról, moziról vagy bármi másról? Egyetlen szál kötélen, egy téren, húsz méterrel a föld fölött, egy széken csücsülve - ez is módja lehet annak, hogy elmondjuk, mire képes az ember, egyedül, ott fenn, a maga székével. Elmondani, hogy ott van, hogy egyensúlyban van, hogy bármelyik pillanatban leeshet, de nem esik le, hogy fél, de nem mutatja, és még ezernyi más dolgot. Hát nem értitek? Akkor valóban soha, semmit sem értettetek meg. De engem az sem érdekel, hogy megértik-e, amit mondok. Nekem elég, ha meghallgattok. ÚJ SZÚ 14 1983.1.14.

Next

/
Oldalképek
Tartalom