Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-15 / 15. szám
Ff * W A TUDÁS ES A MŰVELTSÉG FORRÁSA Fejezetek a könyv történetéből A szocialista társadalom további építésében a dolgozók kulturális színvonalának állandó emelkedése igen fontos szerepet játszik. A tudás, ahogy azt a nagy angol filozófus Bacon mondta, hatalom. Egy kiművelt fö sokkal jobban el tud igazodni a mindennapi életben, hamarabb veszi észre a jelenségek közti összefüggéseket, gyorsabban látja meg a dolgok lényegét, élete ezért valódi értékekben gazdagabb, munkássága eredményesebb és célravezetőbb. Bátran állíthatjuk tehát, hogy a társadalom jóléte és gazdagsága az emberek műveltségi szintjének a függvénye. A tudás és a műveltség legkiadósabb forrása a könyv. Úgy gondoljuk tehát, hogy mindenki számára érdekes lehet, ha felidézzük: hogyan is keletkezett a könyv, és milyen volt eddigi története. A történészek megállapították, hogy már öt-hatezer évvel ezelőtt a legelső mezopotámiai és észak-afrikai államokban nagy szerepet játszott a könyv. Erről tanúskodik magának a könyv szónak az eredete (etimológiája) is. Ezt a nyelvészek a sumér kunukku szóból származtatják, amely eredetileg pecsétet jelentett. A könyv történetét három fö korszakra osztjuk. Az elsőben merev anyagba be- mélyedó írásjeleket véstek, a másodikban simulékony anyagra színes folyadékkal kézzel vetettek írásjeleket, a harmadikban az írást gépek segítségével sokszorosították. I. Az első időszak többezer évig tartott és az i. e. VII. században végződött. Az emberiség legrébibb „könyvei" az agyagtáblák. A Tigris és Eufrátesz folyók között elterülő Mezopotámia ókori lakói erősen szűkölködtek fában, fémben és csak agyag állt kodátlan mennyiségben rendelkezésükre, így az íráshoz használt kis táblákat is agyagból készítették. Ezekre nádvesszöből készült, háromszögben végződő patakéval rótták az írásjeleket. Ha egyszerű köznapi levél szövege került az agyagtáblára, akkor csupán kiszárították, ha nagyobb fontosságú szövegről volt szó, akkor kiégették a kis agyagtáblákat és gyűrűkkel egymáshoz kapcsolták. A sumerok írása ékírás volt. Ezt átvették Babilónia és Asszíria lakói, majd a perzsák is. Az ékírást i. e. a második évezred derekán a diplomáciai érintkezésben is használták. A tudósok az ékírást a múlt század elejéig nem tudták olvasni. Az első, akinek sikerült néhány óperzsa írásjegyet megfejteni, Grotefendgöttingeni gimnáziumi tanár volt. Az ún. királyfeliratokban az egyes visszatérő jelekben a „király" és „királyok királya" kifejezéseket, majd néhány király nevét sikerült megoldania. Ezzel megtalálta minden ékírás megfejtésének a kulcsát. Eredményeiről 1802- ben számolt be a göttingeni Tudóstársaságban. Több írástörténész munkája révén aztán a század közepéig sikerült az ékírás teljes megfejtése. A régészek hamarosan lázas ásatásokba kezdtek a Közel-Keleten. A legnagyobb leletet Ninive ásatásakor találták. Felfedezték Assur- banipal ninivei király könyvtárát. A királyi palota feltárása közben többezer kiégetett agyagtáblára bukkantak. Az ásatásokat végző angolok ezekből 22 000 darabot elszállítottak Londonba a British Mu- seumba. A Távol-Keleten írási célokra a bambuszszeletet használták, Európa egyes vidékein pedig a fatáblát, melyre az írást késsel vésték. Ebben a korban még nem létezett irodalmi öntudat, azért a szerzők nevei ismeretlenek maradtak. A könyvnek nem volt címe s ennek híján kezdószava vagy kezdösora alatt idézték. SZÚ IV 15. A görögök és a rómaiak, de az egyiptomiak is, gyakran vésték írásjeleiket köbe vagy fába. Gyakorlati célokra viasztáblákat használtak. Ezek úgy készültek, hogy egy fatörzset (lat. caudex vagy codex = fatörzs; innen a kódex elnevezés) vékony falemezekre szeleteltek, ezeknek az egyik vagy mindkét oldalába mélyedéseket vájtak, amelyekbe szurokkal kevert viaszt öntöttek. A falemez viaszos oldalára írták (tulajdonképpen vájták, karcolták, vö. a lat, scribere - írni és a szlovák skrabaf - karcolni szavakat) az írásjeleket. A gör. graphein - írni eredeti jelentése szintén karcolni. Ebből van a gör. grapheus - írnok. A bizánci császári udvaron működő írnokok grapheus- ok voltak. Innen származik gróf szavunk, íróvesszóvel (lat. stílus - írópálcika; innen stílus szavunk) karcolták a betűket. Az írópálcika fémből vagy csontból készült és annak lapos végével a hibásan irt betűket szétdörzsölték és úgy eltávolították. R endszerint két vagy több falemezt is egymásra helyeztek, melyeknek a kiemelkedő széle megakadályozta a lemezek összeragadását. A falemezek hátoldalát szíjakkal vagy fémgyűrűkkel egybecsatolták. így könyvek keletkeztek, melyeknek lapjai fából voltak. Ezeket a rómaiak kódexeknek (codicea) nevezték. Ezt a könyvformát nevével együtt í. sz. a 2. évszázadban átvitték a papiruszra és pergamenre írt kéziratokra is. A viasztáblákba rövid leveleket, számlákat, nyugtákat, adásvételi szerződéseket, néha imákat és varázsigéket is vájtak. Gyakran hivatalos bejegyzéseket is tartalmaztak. A két falemezből álló könyvet, melynek belső oldalai viasszal voltak kiöntve, külső oldalai pedig, mint annak borítékai, szépen kidíszítve, a görögök diplomának nevezték (diploma - a kettős, kétszeres; összehajtott levél, nyílt levél, ajánlólevél, oklevél, vö. a lat, duplus, magy. dupla - kétszeres, kettős szót is.) Aki érdemes munkát végzett a hazáért, az a hatóságoktól dicsérő elismerést tartalmazó diplomát kapott (innen a diploma szavunk). A külföldi követek megbízatásának igazolása szintén ilyen diplomák formájában történt, azért még ma is diplomatáknak nevezzük őket. II. A második korszak a kézírással másolt könyv korszaka. Ez két alkorszakra oszlik: az ókori papirusztekercs és a középkori kódex korszakára. Az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak az ókorban az írásra papiruszt is használtak. A papiruszt más néven görögül biblosznak is nevezték, mert Görögországba főleg a föníciai Biblosz nevű városból (a mostani Gubail-ból) szállították. A papiruszból származik papír szavunk és a bibloszból a biblia szó (a biblia a gör. bibiion - könyvecske, könyv, a biblosz kicsinyített alakjának a többes száma). A papirusz a Nílus folyó mentén és árterületein termett olyan mennyiségben, hogy az egyiptomiak ellátták vele hosszú éveken át az ókori Kelet mindenegyes művelt népét. Az írópapirusz úgy készült, hogy a növény szárát lehántották és a beléből vékony szeleteket vágtak. Ezeket nedves deszkalapon szorosan egymás mellé fektették, s azután keresztben egy második réteget raktak az első rétegre. A két réteget préseléssel összetapasztották, majd kiszárították, végül kisimították. A papiruszlevélnek volt színe (rektója), amelyen vízszintesen haladtak a rostok és visszája (verzója), amelyen függőlegesen. Eleinte hegyesre vágott kákával írtak rá. azért mindegy volt, hogy melyik oldalára Írnak. Az í. e. III. századtól azonban már hasított hegyű nádtollat használtak az írásra és azért csak a színére írhattak, mert a vérző függőleges rostjain a tinta szétfreccsent volna. Ahogy azt régi képeken és szobrokon látjuk, az írnokok keresztbe vetett lábbal a földön ülve írtak, térdükön nyugvó deszkára helyezve a papiruszt. Az Írnoknak volt írópalettája, és a paletta két kis mélyedésébe öntötte a fekete meg a vörös tintát. A feketét a szöveg íráshoz és a vöröset a feliratok és a bekezdések kezdetének az írására használta (lat. ruber - vörös, innen a rubrika szó). A beírt papiruszleveleket 6-10 méter hosszában egymás mellé ragasztották és összegöngyölítették. A könyv alakja ebben az időben a tekercs (volumen) volt, melyet tokban (capsa) őriztek. O lvasás közben az olvasó jobbkezével legöngyölítette a tekercset és a tekercs elolvasott részét balkezével felgöngyölítette. Mivel gyakran az ilyen tekercs nagy és nehéz volt, az olvasás nem volt nagyon kényelmes. Azért a híres alexandriai tudós Kallimakhosz jelszava értelmiben, hogy „a nagy könyv nagy rossz" („to mega bibiion mega kakon") a nagy tekercseket kisebb tekercsekké nyírták, vágták (gör. temnein - vágni, szelni; ebből van a lat. tomos és az orosz tóm - kötet szó, amely tkp. szeletet jelent; vö. az anatómia szót is). A papiruszra jól lehetett írni, nem volt nehéz anyag, könnyen szállították, azért az ókori népek szívesen használták. Egyetlen hátránya, hogy nem volt időtálló. Főleg nedves, párás levegőben, mint amilyen a Nílus deltájának éghajlata volt, 200-300 év alatt szétmállottak a papirusztekercsek. A száraz sivatagi homok és a fáraók sírkamrái azonban sokat megőriztek számunkra. A görög és a római birodalomban a tekercseket másolómúhelyekben sokszorosították. A könyvkereskedelem és a kiadóüzlet nagyon virágzott. Többszázezer tekercsnyi állományú könyvtárak keletkeztek. A legnagyobb és a leghíresebb köztük az egyiptomi Alexandriában volt. Ez sokáig versenytárs nélkül gyűjtötte a nagy tudósok és írók minden fellelhető eredeti kéziratát. Mintegy kétszáz évvel időszámításunk előtt megkezdte működését a pergamoni könyvtár. Pergamon városa egy igen jelentős kereskedelmi úton feküdt és azért rendkívüli mértékben meggazdagodott. Uralkodója II. Eumenész igyekezett felvásárolni a kéziratokat az alexandriai könyvtár elől és azonkívül nagyobb jövedelmek ígérgetésével a tudósokat is Pergamonba csábítgatta. Ez sok bosszúságot okozott az alexandriai kormányzatnak, amely végre megtorló intézkedést tett: betiltotta a papiruszkivitelt. A pergamoniak azonban nem jöttek zavarba. Az írásra állati bőröket kezdtek használni. A pergamenkészítés módja már előbb is ismeretes volt, de mivel nagy mennyiségben a pergamoniak alkalmazták először, azért a városról kapta nevét. A pergamen íveket főleg juh-, kecske- és borjúbőrből készítették. A pergamoniak a pergament is tekercsbe göngyölítették, a kódex-forma csak jóval későbben terjedt el, éspedig a középkor első századaiban, amikor már a pergamen íveket nem göngyölítették tekercsekbe, hanem áttértek az ívek hajtogatására. 3—4 összehajtott ívet egymásba illesztettek és így ívfüzeteket formáltak. Ez volt a kódexforma, amely a IV. századtól kezdve általánosan elterjedt. A nagy értékű, szép középkori kódexek - a kolostorok, a főurak és a főpapok számára - a kolostorokban élő másolóbarátok keze alól kerültek ki. A másolóműhely élén a scriptuarius állott. O szervezte és ellenőrizte a munkát. Amikor a másolóbarátok megkapták a szöveget és a tiszta pergameníveket, akkor az íveket összehajtották, majd a kettőbe hajtogatott ívekből hármat, négyet, esetleg ötöt egymásba illesztve, kis ívfüzeteket készítettek. A három ívből álló füzetet ternió-nak, a négyből állót quater- nió-nak és az ötből állót quinternió-nak nevezték. r Ú gy mint a tekercsekben a könyv címét a kódexekben is a kódex végén, a záradékban (kolofon) közölték. A lapokat a kódexekben nem számozták, hanem az a szokás alakult ki, hogy az ívfüzetek végén az utolsó lap aljára odaírták a következő ívfüzet első lapjának kezdőszavát. Ez volt az úgynevezett őrszó (custus). A későbbi fejlődés során már nemcsak az ívfüzetek végén, hanem minden lap aljára írtak őrszót. \ /égül a sok fáradsággal, aprólékos V gonddal és művészi ízléssel elkészített kódex a könyvkötőmühelybe került. Itt a quaterniókat és a quinterniókat bőrrel bevont, gyakran ötvösmunkákkal borított fatáblák közé kötötték. A könyvkötő barátok szintén a legszebbet akarták nyújtani, azért a kódexek kötésein valóban túlteng a díszítés. A kódex előnye az volt, hogy elfért benne 50-60 tekercs szövege. III. A harmadik korszak a nyomtatványok kora. Lényege, hogy a szöveget laponként különálló fémbetűkkel állítják össze, s a szedést befestékezve nyomtatással sokszorosítják. Mivel az olvasók tábora - főleg a reneszánsz korától - rohamosan nőtt, igényeit már nem lehetett a lassú kézi másolással kielégíteni. A könyvnyomtatás gyors elterjedésének előfeltétele a pergamennél olcsóbb és bőségesen előállítható anyag - a kínai találmányé papír volt, melyre a XIII. század óta Európában is már sok kéziratot írtak. A könyvnyomtatás feltalálója a mainzi születésű Gutenberg volt körülbelül 1444-ben. Az első nagy európai nyomtatványon öt évig dolgozott és 1455-ben készült el vele. Az 1500-ig megjelent nyomdatermékeket ősnyomtatványoknak (incunabu- lam) nevezzük. Mainzon kívül először más német majd európai városokban is nyíltak nyomdászműhelyek. Az első cseh nyomdatermék 1468-ban készült Plzenben. A mai Szlovákia területén az első nyomdászokat 1549-ben említik Selmecbányán (Banská Stiavnica). 1473-ban megkezdi működését Hess András budai nyomdája. Első kinyomtatott könyve a Budai Krónika, a magyarok történetét tartalmazza. r Í gy indult el a könyv hódító útjára és nélküle ma már életünket el sem tudnánk képzelni. Szocialista hazánkban a könyv hatalmas nevelő, mozgósító és tömegszervező erővé vált a gazdasági és kulturális feladatok megvalósításáért folyó harcban. A könyv ára nálunk igen alacsony, ezért bárki könnyen hozzájuthat. A könyv történetéről folytatott elmélkedésünket szebben nem fejezhetjük be, mint azokkal a gyönyörű szavakkal, amelyeket J. A. Komensky a könyvekről mint az értelmi képzés fő eszközeiről mondott 1650. november 28-án a sárospataki iskola nagytermében: „/.: a tanutónak a könyveket az aranynál, gyöngynél többre kell becsülnie; II.: éjjel-nappal kell forgatnia; Ili: belőlük a nemes tudomány virágporát kell gyűjtögetnie, s a maga műveltségének kaptárába kell behordania; IV.: a bölcsesség e mindenünnen összegyűjtött kincseinek leghelyesebb felhasználását jól kell ismernie. Dr. HORVÁTH ISTVÁN kandidátus 2 (fi 3 g ü X O E 3 > O E <5 !S > o a 2 (ü CQ .N (0 u. (fi o '(0 _l (D O) 1_ CD >
