Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-15 / 15. szám

K /linden olyan egyszerű volt, mint IVI a gyermek születése, egyszerű, I mint a toll futása a papíron, amikor levelet írnak, és olyan gyors, hogy csak azt értette meg, hosszú történet ért véget, amikor meglátta a füvön elterült testet és körülötte a vért. Délután két óra egy közönséges na­pon. Az őrizetest a bírósági tárgyalóte­rembe vezetik cellájából. Kezdetét veszi a tárgyalás. Szombat délutánonként ingyen kap­tunk mozijegyet, cserébe a reggel elvég­zett apró feladatokért: a vetítőterem kita­karításáért, szemétkihordásért, műsorfü­zetek kiosztásáért, melyekben Jorge Negrette vagy Alan Ladd legújabb pre­mierjét hirdették. Néha, amikor szerencsé­sebbek voltunk és volt öt centavónk - ennyibe került a belépőjegy megnéz­hettük az esti előadást. Vasárnap regge­lenként tűzifát kerestünk, hogy néhány centavóért eladjuk a mosodás kínaiak­nak, aztán délutánonként labdajátékot játszottunk egy másik negyed csapata ellen, mérkőzéseink általában vitával ér­tek véget egy-egy kiállítás, helytelenül megítélt bedobás miatt. Olyankor vállvet­ve felzárkóztunk és azzal ütöttünk, ami a kezünk ügyébe akadt. így okozták azt a sebhelyet a szemöldöködön, amelyet a ti­zenhárom éved ellenére tértiként tűrtél el, és azt is, hogy érzéstelenítés nélkül varr­ják össze. Azóta mutogatod ezt a heget, melyet valójában nekem kellene visel­nem, mert biztosan emlékszel, hogy felém irányult a bot, mely elébe „odatetted“ a fejed. Hétfőn a vasárnap régmúltnak tűnt, arra volt jó, hogy a következő vasárnapig számolgassuk az időt, amikor is megkez­dődött az öt iskolanap, én nyilvánosba, te a maristákhoz, egyháziba jártál. A kü­lönbség nem volt nagy: a katekizmus ismerete és az istenfélelem, amely soha­sem hatott rád túlságosan. * Délután három óra. A bíróság egymás utánban meghallgatja az ügyész tanúit, a védőügyvédet és magát az ügyészt, aki levonja végső következtetéseit. * Együtt voltunk azon a napon, amikor a középiskolai felvételünk volt, és ko­paszra nyírtak bennünket. Én hagytam, hogy lenyessék a hajam kedvük szerint, egészen; negyvenöt napon belül újra ki­nő; de te ellenálltál és az a nagy mélák, aki később rendőr lett, a rúgásodtól felbő­szülve jött neked, mint a mészáros, aki kész beledöfni kését a marhába. Nem volt túl messze, mert félrelöktem a karját, az olló megvágta a homlokom. Ettől a pil­lanattól kezdve mindketten - az élet vé­letlen folytán - egyforma heget viseltünk, én a jobb szemöldökömön, te a balon. Az élet véletlene vöt az is, hogy az a két testvér, Emma és Mária, azt hitte, testvé­rek vagyunk. Nem csoda, hisz a hegen kívül egyforma a szemünk, kissé ferde­állású, bár nem vagyunk kínaiak, és na­gyon fekete, mindig borzas hajunk van (jobban mondva, volt). Az ízlésünk is egyforma, ennek köszönhetően belesze­rettünk Emmába és Máriába, bár, meg­vallom neked, nekem mindig Emma tet­szett, de ő már hozzád tartozott és mivel rólad volt szó, nem szólhattam semmit. A kalóz testvérek - így hívtak bennünket a hegeink miatt és nekem ez jólesett, mert mindig is egy kicsit az öcsédnek éreztem magam. Te ismerted meg elsőként Leandrót, a szervezet negyedbeli képviselőjét és rögtön be is mutattad nekem. Nem sokat töprengtünk rajta, belépjünk-e a földalatti mozgalomba. És szíwel-lélekkel, hiszen mi már azelőtt is, a saját szakállunkra elkövettünk egy-két dolgot Batista ellen. Aztán szóltunk a többi barátunknak, ter­mészetesen Emmánnak és Máriának is, és így teljes lett a sejtünk. Emlékszel, Leandró házában voltunk, amikor elhoztad a nagyhatású bombát, melyet nekem kellett volna elhelyeznem, de az utolsó percben úgy döntöttek, hogy Mária helyezi el. Behunyom a szemem és még most is látom Maria búcsúmoso­lyát. Kinyitom a szemem és a kép szerte­foszlik. Behúnyom a szemem és látom Mária fényképét az újságban, az arcát, amelyet széttépett az idő előtt felrobbant bomba. Ilyen az élet. ★ Délután három óra harminc. A bíróság visszavonul tanácskozni. ★ Miért maradtál ott te és miért menekül­tem el én? Nem tudom. Történhetett volna fordítva is. Ventura emberei ott voltak harminc lépésnyire tőlünk, mi meg a mögött a kis fal mögött rejtőzködtünk, az Ayestarán utcában, s tudtuk, hogy kettőnknek csak két pisztolyunk és har­minchat golyónk van, ók pedig vagy tí­zen, fogdmegek, ráadásul a járörkocsik, amelyek minden percben megérkez­hettek.- Fuss, én feltartom őket - mondtad.- Menj már, a szentségit - kiáltottad határozatlanságom láttán. A Bruzón utcán át szöktem meg, míg te fedezted a visszavonulásomat. Soha-, sem bocsátom meg magamnak. Ilyen a földalatti harc, mondaná mindenki; az egyiknek a kettő közül maradnia kellett, minden más esztelenség lett volna. Tu­dom, de belül azt mondom magamnak, hogy veled kellett volna maradnom és küzdenem az utolsó golyóig vagy nekem kellett volna ottmaradnom, míg te elme­nekülsz. Tudod, abban a pillanatban nem rólad vagy rólam volt szó, hanem valami sokkal mélyebb és fontosabb dologról, arról, hogy a férfinak nyugodtan kell szembenéznie a halállal, nem pedig hátat fordítania neki... Végtére is, azt gondol­tam, nem látjuk többé egymást, de, ilyen a földalatti harc, te is megmenekültél, érthetetlen hogyan, de megmenekültél. ★ Délután négy óra. A bíróság visszatér a tárgyalóterembe. A vádlott feláll. ★ Hogy ölelkeztünk két nappal később Emma lakásán. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én vagyok te és te vagy én, mert hát a tettek így forrasztják egybe a férfiakat. Aztán leültünk és nevettünk rajta, milyen képet vághattak a fogdme­gek, amikor meglátták, hogy elmenekül­tünk. Nem volt sok időnk nevetni. Elmúlt a május, jött június és a fullasztó hőség, mint egy égc> kemence, kívül-belül per­zselt bennünket, amikor tizenharmadikán - emlékszel? - a Tamarindo utcai házba siettem a találkozóra és a rendőrök már vigyorogva vártak az ajtó mögött. Nem akarok visszaemlékezni azokra a napokra. Túl szörnyűek. Bárcsak meg­öltek volna az Ayestarán utcában. Egy név ismétlődött abban a légkondicionált irodában a bikacsökök mögött, amelyek felemelkedtek és lesújtottak testemre, majd újra felemelkedtek. És egy név, a tiéd: - „Hol van? —" - De hát... mindnyájan ismerjük ezeket a kihallgatá­si történeteket, de egy szó sem hagyta el a számat, mely halott volt és nem akart kiejteni mást, mint kiáltást, borzalmas kiáltásokat, melyek ellenállhatatlanul tör­tek fel belőle. ★ A bíróság elnöke lassan, méltóságtel­jes hangon felolvassa az ítéletet: az elkö­vetett bűncselekmények figyelembevéte­lével a jelen bíróság halálra ítéli. * Minek tovább emlékezni? Mi értelme ennek az egésznek? Az 58-as év hátra­levő részét én börtönben töltöttem, te pedig száműzetésben, mivel nem volt más választásod. Ki mondta volna, hogy a diktatúra olyan gyorsan és robbanásszerűen meg- , dől? Legalábbis én december 31 -én este tízkor, miközben a börtönben sakkoztam, nem gondoltam volna. Azon az éjszakán úgy aludtam el, hogy a mennyezetet néztem, rád gondoltam, és azt mondtam magamban, hogy még hosszú út áll előt­tünk: tizenkét órával később gépfegyvert tartottam a kezemben és elfoglaltam egy rendőrkapitányságot, ahol már foglyaink is voltak, néhány fogdmeg azok közül, akik hat hónappal azelőtt kínoztak. Tíz órával később megérkeztél Venezuelá­ból, s úgy ölelgettél, mint aki megtébolyo- dott. Ilyen változó az élet - mondtad nekem, amikor megjegyeztem, hogy milyen meg­lepő is, hogy huszonnégy órával ezelőtt fogoly voltam, te meg száműzött, fogd­megek üldöztek bennünket, most meg mi üldözzük őket. Eszedbe jut-e most, hogy mit csinál­tunk együtt az emlékezetes és rendkívüli 1959-es évben? Én bizony jól emlékeze­tembe véstem: a diákharcokat, az egye­temi verekedéseket az antikommunisták- kal, az első ellenforradalmárokkal, mert te, akárcsak én, forradalmár voltál, fide- listák voltunk. Mint egy széles folyam a megdühödött tengerbe, úgy torkollt az 59-es és a 60- asba. A minisztériumba is együtt léptünk be. ★ A bíróság visszavonul és a fegyörök cellájába vezetik a foglyot, ahol megvárja a választ az ügyvédje által benyújtott fellebezési kérelemre. * 1959-60 nagy események, a kubai nép réndkívüli hőstetteinek évei, meg azé a két csirkefogóé is. Mert mi joga volt Hernándeznek és Morantesnek ahhoz, hogy ott legyenek, ahol voltak? Mi joguk volt nekik, akik nem tettek semmit a dikta­túra ellen, sem Girónban, sem Escamb- ray-ban, egyáltalán semmit egész életük­ben, ahhoz, hogy irányítsanak bennünket és úgy bánjanak velünk, ahogyan bántak? Milyen erkölcsi joguk volt ahhoz, hogy a minisztériumba való belépésüktől kezd­ve sarokba szorítsák az öreg Lopezt, aki már 1939-ben is forradalmár volt? Hernández és Morantes meg ország­szerte sokan mások, hozzájuk hasonlók, nagyon sokba kerültek nekünk.- Mindig minden forradalomban - ok­tatott az öreg Lopez - előfordulnak ilyes­mik, minden összekeveredik: a szurok (az öreg nagyon mérsékelten fejezte ki magát, nem mondta, hogy a sz...) és az egészséges mag. De így nő lomblevelű fa, a forradalom fája. Az öreg beszélt, én meg hallgattam, a gondolatain rágódtam magamban.- Hernández és Morantes nem a forra­dalom - folytatta az öreg.- Az istenit, hát ki rakta őket oda? - csaknem kiabáltam.- Egy olyan valami, amit bürokráciá­nak hívnak és fel akarja falni a forradal­mat, már eszi is a dolgozókat.- Negyvenhét és félszer tojok a bürok­ráciára.- Hernández és Morantes, meg a hoz­zájuk hasonlóak le fognak bukni, meglá­tod, hosszú távon a forradalom elsöpri őket - folytatta beszédét az öreg, ügyet sem vetve közbekiáltásaimra.- Mind megbuknak. Ez hosszú harc, de mind megbuknak és a forradalom meg­erősödik. Szegény öreg. Nem élt eleget ahhoz, hogy lássa, mint teljesednek be a szavai. Meghalt, emlékszel? Kevéssel rá, infark­tusban. Hernández és Morantes ölték meg, azzal, hogy bosszantották és meg­keserítették az életét. Kemény ember volt az öreg Lopez, elmehetett volna a minisz­tériumból, de inkább ottmaradt, mint egy katona, hogy szembenézzen azzal a csir­kefogó párossal, szilárdan, mint a pálma­fa, mely nem hajlik meg soha. ★ A fellebbezést elutasítják. Közük vele. Az elítélt magára marad a lelkiismereté­vel és élete utolsó, egyben leghosszabb óráival. ★ Igaza volt az öregnek. Hernándezt és Morantest kisöpörték, legalábbis a mi­nisztériumból, mert, tudod, nemrég lát­tam Morantest egy autóban. Isten tudja, hol folytatja gazemberségeit. Ami Her­nándezt illeti, mindnyájan tudjuk, hol van. De amikor az öreggel beszéltem, húsz­éves voltam és nem tudtam nyugodtan megvárni, míg egy gazember párost le­lepleznek. Cselekednem kellett és csele­kedtem. Aztán ők bosszút álltak. Vannak pillanatok, amikor az ember­nek a munkahelyén olyan nehéz lesz a helyzete, hogy el kell mennie és aztán más munkát keres vagy ezer mérföldnyi- re, de az oda is követi, mint valami ragadozó madár; egy levél vagy egy telefonhívás, amely közli, hogy az em­ber ilyen vagy olyan, és az új helyen a főnök olyan... szemét, hogy szó nélkül elhiszi, amit közölnek vele és rossz szemmel nézi az embert, a viszony tűrhe­tetlenné válik, az embernek végül is má­sik helyre kell mennie, s ott megismétlő­dik ugyanaz a história. Amikor valaki idejut, két út áll előtte: két lövéssel agyon­lőni a leveleket írogató gazembert, vagy elmenni Escambray-ba vagy bárhová az ellenforradalmárok ellen harcolni. Én nem voltam reszkető lábú ember és a másik utat választottam. Négy év, harc­ban. Nagy szerencsém volt; bizony, mert 65-ben részt vettem egy Hernández nevú bandita elleni ostromgyürúben. Amikor utoljára láttam, elterülve feküdt a földön, homlokában egy hivatali bélyegző nagy­ságú lyukkal. „Milyen kár, hogy az öreg Lopez nem láthat így“ - mondtam magambam és tokjába tettem pisztolyomat. De nem az öreg Lopezre akarok most emlékezni, sem pedig Morantesre. Ha­nem rád, testvérem, rád akarok emlékez­ni ebben a néhány percben, mely hátra van nekem, nekünk. Mit csináltál, miközben azok a gazem­berek kalózok módjára garázdálkodtak? Te voltál, szeretett testvérem, Hernán­dez főbizalmasa, a legnagyobb híve. Észrevétlenül, lassan a legbizalmasabb szolgája lettél.- Milyen ügyes fiú - mondogatta rólad Hernández. Persze, mert te mosolyogtál, bólogat­tál, (sajnos a farkadat nem tudtad csóvál­ni), nem ellenkeztél »ele, satöbbi, sa­többi. Nevethetnékem támadt. Elképesztő, hogy egy kis hatalomvágy hogyan alakít­ja át az embert, teljesen más emberré változtatja, mintha a nappal hirtelen éj­szakába fordulna. Hová lett a barátság, a testvériség, a veszélyben együtt töltött évek? Ahogyan közeledtél Hernándezhez és Moranteshez, úgy távolodtál tőlünk, a „konfliktusosoktól“, ahogy bennünket kezdtetek hívni.- Milyen problematikus fiú - mondo­gatta rólam Hernández, mert én persze nem hallgattam a piszkos dolgai láttán. Nem emlékszel a közgyűlésre? Már eltelt azóta néhány év. Bizony, a közgyű­lésre, amelyen a földalatti harcos múltad­nak meg a főnököd által elismert tehetsé­gednek köszönhető tekintélyeddel fel­szólaltál, s azt mondtad, hogy az öreg Lopez meg én rossz dolgozók vagyunk, ezért meg ezért. Hát persze, a kákán is lehet csomót keresni. Emlékszem a szavaidra, meg-meg- szakított, színpadias hangon mondtad:- Bár ö olyan, mintha a testvérem volna és Lopez régi forradalmár, mégis mint forradalmárnak, mert az vagyok, nincs más választásom, meg kell mon­danom ... „Mintha a testvérem volna..., mint forradalmárnak“ - most már csak neve­tek rajta, de akkor nagy kedvem lett volna odamenni hozzád és az arcodba köpni... Ez hosszú harc. Leváltották Hernándezt és Morantest, de te maradtál, te bőrre tapadó élősködő. Én banditákra vadásztam, te meg ka­paszkodtál feljebb, egyre feljebb. Mennyi kárt okoztál. Hogy elfelejtetted a régi bajtársakat. ★ Éjjel tizenegykor a cella ajtaja kinyílik és a fogoly katonák kíséretében lassan kijön. Egy térségre vezetik, melynek vé­gében rúd látható. A hold magasan áll és fénye megvilágítja a térséget, az elítélt sápadt, beesett arcát, kemény összeszo­rított ajkát, a rúd oldalán felsorakozott katonák osztagát és a tisztet az osztag mellett. ★ Ugyanazt tetted, mint Hernández és Morantes, és lebuktál. Isten tudja, meny­nyibe kerültél a forradalomnak, a kubai népnek. Mennyi kárt okoztál. Hogy elfe­lejtetted a régi bajtársakat?! Azután, hülyeség, hogy itt emlékezzek rá, az ellenforradalom lovára tettél, mert már nem éltél úgy, mint azelőtt. Csak egyszerű beosztott voltál és te többre vágytál: miniszterhelyettes, miniszter akartál lenni. Játszottál és vesztettél. *- Felkészülni - a tiszt gépies hangon adja a parancsot. Az elítélt megremeg, amikor meghallja a puskák kaszasuho- gásszerü zörejéi.- Célozz! - a katonák felemelik puská­ikat. Most minden szem az elítéltre sze- geződik.- Túz. Az utolsó, amit áz elítélt lát, néhány lángocska szemben vele. Aztán a szeme tágra mered, s úgy marad. Teste össze­húzódik, majd rögtön S alakba csavaro­dik. A tiszt kihúzza pisztolyát és a meglőtt férfihoz fut. * Bevallom neked, hogy már nincs ben­nem semmi személyes érzelem irántad. Téged nem ez az osztag, melyet én vezényelek, végez ki. Téged a forrada­lom végez ki. Én csak a kegyelemlövést adtam neked. Végezni kell az olyanokkal, mint te. Kár, hogy az öreg Lopez nincs itt. Még emlékszem a szavaira: Ez hosszú harc. LŐRINCZ EMŐKE fordítása­ft H abSb BBt M/S I k fK^S m ^K j^^^naBPfT |S(

Next

/
Oldalképek
Tartalom