Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-15 / 15. szám
K /linden olyan egyszerű volt, mint IVI a gyermek születése, egyszerű, I mint a toll futása a papíron, amikor levelet írnak, és olyan gyors, hogy csak azt értette meg, hosszú történet ért véget, amikor meglátta a füvön elterült testet és körülötte a vért. Délután két óra egy közönséges napon. Az őrizetest a bírósági tárgyalóterembe vezetik cellájából. Kezdetét veszi a tárgyalás. Szombat délutánonként ingyen kaptunk mozijegyet, cserébe a reggel elvégzett apró feladatokért: a vetítőterem kitakarításáért, szemétkihordásért, műsorfüzetek kiosztásáért, melyekben Jorge Negrette vagy Alan Ladd legújabb premierjét hirdették. Néha, amikor szerencsésebbek voltunk és volt öt centavónk - ennyibe került a belépőjegy megnézhettük az esti előadást. Vasárnap reggelenként tűzifát kerestünk, hogy néhány centavóért eladjuk a mosodás kínaiaknak, aztán délutánonként labdajátékot játszottunk egy másik negyed csapata ellen, mérkőzéseink általában vitával értek véget egy-egy kiállítás, helytelenül megítélt bedobás miatt. Olyankor vállvetve felzárkóztunk és azzal ütöttünk, ami a kezünk ügyébe akadt. így okozták azt a sebhelyet a szemöldöködön, amelyet a tizenhárom éved ellenére tértiként tűrtél el, és azt is, hogy érzéstelenítés nélkül varrják össze. Azóta mutogatod ezt a heget, melyet valójában nekem kellene viselnem, mert biztosan emlékszel, hogy felém irányult a bot, mely elébe „odatetted“ a fejed. Hétfőn a vasárnap régmúltnak tűnt, arra volt jó, hogy a következő vasárnapig számolgassuk az időt, amikor is megkezdődött az öt iskolanap, én nyilvánosba, te a maristákhoz, egyháziba jártál. A különbség nem volt nagy: a katekizmus ismerete és az istenfélelem, amely sohasem hatott rád túlságosan. * Délután három óra. A bíróság egymás utánban meghallgatja az ügyész tanúit, a védőügyvédet és magát az ügyészt, aki levonja végső következtetéseit. * Együtt voltunk azon a napon, amikor a középiskolai felvételünk volt, és kopaszra nyírtak bennünket. Én hagytam, hogy lenyessék a hajam kedvük szerint, egészen; negyvenöt napon belül újra kinő; de te ellenálltál és az a nagy mélák, aki később rendőr lett, a rúgásodtól felbőszülve jött neked, mint a mészáros, aki kész beledöfni kését a marhába. Nem volt túl messze, mert félrelöktem a karját, az olló megvágta a homlokom. Ettől a pillanattól kezdve mindketten - az élet véletlen folytán - egyforma heget viseltünk, én a jobb szemöldökömön, te a balon. Az élet véletlene vöt az is, hogy az a két testvér, Emma és Mária, azt hitte, testvérek vagyunk. Nem csoda, hisz a hegen kívül egyforma a szemünk, kissé ferdeállású, bár nem vagyunk kínaiak, és nagyon fekete, mindig borzas hajunk van (jobban mondva, volt). Az ízlésünk is egyforma, ennek köszönhetően beleszerettünk Emmába és Máriába, bár, megvallom neked, nekem mindig Emma tetszett, de ő már hozzád tartozott és mivel rólad volt szó, nem szólhattam semmit. A kalóz testvérek - így hívtak bennünket a hegeink miatt és nekem ez jólesett, mert mindig is egy kicsit az öcsédnek éreztem magam. Te ismerted meg elsőként Leandrót, a szervezet negyedbeli képviselőjét és rögtön be is mutattad nekem. Nem sokat töprengtünk rajta, belépjünk-e a földalatti mozgalomba. És szíwel-lélekkel, hiszen mi már azelőtt is, a saját szakállunkra elkövettünk egy-két dolgot Batista ellen. Aztán szóltunk a többi barátunknak, természetesen Emmánnak és Máriának is, és így teljes lett a sejtünk. Emlékszel, Leandró házában voltunk, amikor elhoztad a nagyhatású bombát, melyet nekem kellett volna elhelyeznem, de az utolsó percben úgy döntöttek, hogy Mária helyezi el. Behunyom a szemem és még most is látom Maria búcsúmosolyát. Kinyitom a szemem és a kép szertefoszlik. Behúnyom a szemem és látom Mária fényképét az újságban, az arcát, amelyet széttépett az idő előtt felrobbant bomba. Ilyen az élet. ★ Délután három óra harminc. A bíróság visszavonul tanácskozni. ★ Miért maradtál ott te és miért menekültem el én? Nem tudom. Történhetett volna fordítva is. Ventura emberei ott voltak harminc lépésnyire tőlünk, mi meg a mögött a kis fal mögött rejtőzködtünk, az Ayestarán utcában, s tudtuk, hogy kettőnknek csak két pisztolyunk és harminchat golyónk van, ók pedig vagy tízen, fogdmegek, ráadásul a járörkocsik, amelyek minden percben megérkezhettek.- Fuss, én feltartom őket - mondtad.- Menj már, a szentségit - kiáltottad határozatlanságom láttán. A Bruzón utcán át szöktem meg, míg te fedezted a visszavonulásomat. Soha-, sem bocsátom meg magamnak. Ilyen a földalatti harc, mondaná mindenki; az egyiknek a kettő közül maradnia kellett, minden más esztelenség lett volna. Tudom, de belül azt mondom magamnak, hogy veled kellett volna maradnom és küzdenem az utolsó golyóig vagy nekem kellett volna ottmaradnom, míg te elmenekülsz. Tudod, abban a pillanatban nem rólad vagy rólam volt szó, hanem valami sokkal mélyebb és fontosabb dologról, arról, hogy a férfinak nyugodtan kell szembenéznie a halállal, nem pedig hátat fordítania neki... Végtére is, azt gondoltam, nem látjuk többé egymást, de, ilyen a földalatti harc, te is megmenekültél, érthetetlen hogyan, de megmenekültél. ★ Délután négy óra. A bíróság visszatér a tárgyalóterembe. A vádlott feláll. ★ Hogy ölelkeztünk két nappal később Emma lakásán. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én vagyok te és te vagy én, mert hát a tettek így forrasztják egybe a férfiakat. Aztán leültünk és nevettünk rajta, milyen képet vághattak a fogdmegek, amikor meglátták, hogy elmenekültünk. Nem volt sok időnk nevetni. Elmúlt a május, jött június és a fullasztó hőség, mint egy égc> kemence, kívül-belül perzselt bennünket, amikor tizenharmadikán - emlékszel? - a Tamarindo utcai házba siettem a találkozóra és a rendőrök már vigyorogva vártak az ajtó mögött. Nem akarok visszaemlékezni azokra a napokra. Túl szörnyűek. Bárcsak megöltek volna az Ayestarán utcában. Egy név ismétlődött abban a légkondicionált irodában a bikacsökök mögött, amelyek felemelkedtek és lesújtottak testemre, majd újra felemelkedtek. És egy név, a tiéd: - „Hol van? —" - De hát... mindnyájan ismerjük ezeket a kihallgatási történeteket, de egy szó sem hagyta el a számat, mely halott volt és nem akart kiejteni mást, mint kiáltást, borzalmas kiáltásokat, melyek ellenállhatatlanul törtek fel belőle. ★ A bíróság elnöke lassan, méltóságteljes hangon felolvassa az ítéletet: az elkövetett bűncselekmények figyelembevételével a jelen bíróság halálra ítéli. * Minek tovább emlékezni? Mi értelme ennek az egésznek? Az 58-as év hátralevő részét én börtönben töltöttem, te pedig száműzetésben, mivel nem volt más választásod. Ki mondta volna, hogy a diktatúra olyan gyorsan és robbanásszerűen meg- , dől? Legalábbis én december 31 -én este tízkor, miközben a börtönben sakkoztam, nem gondoltam volna. Azon az éjszakán úgy aludtam el, hogy a mennyezetet néztem, rád gondoltam, és azt mondtam magamban, hogy még hosszú út áll előttünk: tizenkét órával később gépfegyvert tartottam a kezemben és elfoglaltam egy rendőrkapitányságot, ahol már foglyaink is voltak, néhány fogdmeg azok közül, akik hat hónappal azelőtt kínoztak. Tíz órával később megérkeztél Venezuelából, s úgy ölelgettél, mint aki megtébolyo- dott. Ilyen változó az élet - mondtad nekem, amikor megjegyeztem, hogy milyen meglepő is, hogy huszonnégy órával ezelőtt fogoly voltam, te meg száműzött, fogdmegek üldöztek bennünket, most meg mi üldözzük őket. Eszedbe jut-e most, hogy mit csináltunk együtt az emlékezetes és rendkívüli 1959-es évben? Én bizony jól emlékezetembe véstem: a diákharcokat, az egyetemi verekedéseket az antikommunisták- kal, az első ellenforradalmárokkal, mert te, akárcsak én, forradalmár voltál, fide- listák voltunk. Mint egy széles folyam a megdühödött tengerbe, úgy torkollt az 59-es és a 60- asba. A minisztériumba is együtt léptünk be. ★ A bíróság visszavonul és a fegyörök cellájába vezetik a foglyot, ahol megvárja a választ az ügyvédje által benyújtott fellebezési kérelemre. * 1959-60 nagy események, a kubai nép réndkívüli hőstetteinek évei, meg azé a két csirkefogóé is. Mert mi joga volt Hernándeznek és Morantesnek ahhoz, hogy ott legyenek, ahol voltak? Mi joguk volt nekik, akik nem tettek semmit a diktatúra ellen, sem Girónban, sem Escamb- ray-ban, egyáltalán semmit egész életükben, ahhoz, hogy irányítsanak bennünket és úgy bánjanak velünk, ahogyan bántak? Milyen erkölcsi joguk volt ahhoz, hogy a minisztériumba való belépésüktől kezdve sarokba szorítsák az öreg Lopezt, aki már 1939-ben is forradalmár volt? Hernández és Morantes meg országszerte sokan mások, hozzájuk hasonlók, nagyon sokba kerültek nekünk.- Mindig minden forradalomban - oktatott az öreg Lopez - előfordulnak ilyesmik, minden összekeveredik: a szurok (az öreg nagyon mérsékelten fejezte ki magát, nem mondta, hogy a sz...) és az egészséges mag. De így nő lomblevelű fa, a forradalom fája. Az öreg beszélt, én meg hallgattam, a gondolatain rágódtam magamban.- Hernández és Morantes nem a forradalom - folytatta az öreg.- Az istenit, hát ki rakta őket oda? - csaknem kiabáltam.- Egy olyan valami, amit bürokráciának hívnak és fel akarja falni a forradalmat, már eszi is a dolgozókat.- Negyvenhét és félszer tojok a bürokráciára.- Hernández és Morantes, meg a hozzájuk hasonlóak le fognak bukni, meglátod, hosszú távon a forradalom elsöpri őket - folytatta beszédét az öreg, ügyet sem vetve közbekiáltásaimra.- Mind megbuknak. Ez hosszú harc, de mind megbuknak és a forradalom megerősödik. Szegény öreg. Nem élt eleget ahhoz, hogy lássa, mint teljesednek be a szavai. Meghalt, emlékszel? Kevéssel rá, infarktusban. Hernández és Morantes ölték meg, azzal, hogy bosszantották és megkeserítették az életét. Kemény ember volt az öreg Lopez, elmehetett volna a minisztériumból, de inkább ottmaradt, mint egy katona, hogy szembenézzen azzal a csirkefogó párossal, szilárdan, mint a pálmafa, mely nem hajlik meg soha. ★ A fellebbezést elutasítják. Közük vele. Az elítélt magára marad a lelkiismeretével és élete utolsó, egyben leghosszabb óráival. ★ Igaza volt az öregnek. Hernándezt és Morantest kisöpörték, legalábbis a minisztériumból, mert, tudod, nemrég láttam Morantest egy autóban. Isten tudja, hol folytatja gazemberségeit. Ami Hernándezt illeti, mindnyájan tudjuk, hol van. De amikor az öreggel beszéltem, húszéves voltam és nem tudtam nyugodtan megvárni, míg egy gazember párost lelepleznek. Cselekednem kellett és cselekedtem. Aztán ők bosszút álltak. Vannak pillanatok, amikor az embernek a munkahelyén olyan nehéz lesz a helyzete, hogy el kell mennie és aztán más munkát keres vagy ezer mérföldnyi- re, de az oda is követi, mint valami ragadozó madár; egy levél vagy egy telefonhívás, amely közli, hogy az ember ilyen vagy olyan, és az új helyen a főnök olyan... szemét, hogy szó nélkül elhiszi, amit közölnek vele és rossz szemmel nézi az embert, a viszony tűrhetetlenné válik, az embernek végül is másik helyre kell mennie, s ott megismétlődik ugyanaz a história. Amikor valaki idejut, két út áll előtte: két lövéssel agyonlőni a leveleket írogató gazembert, vagy elmenni Escambray-ba vagy bárhová az ellenforradalmárok ellen harcolni. Én nem voltam reszkető lábú ember és a másik utat választottam. Négy év, harcban. Nagy szerencsém volt; bizony, mert 65-ben részt vettem egy Hernández nevú bandita elleni ostromgyürúben. Amikor utoljára láttam, elterülve feküdt a földön, homlokában egy hivatali bélyegző nagyságú lyukkal. „Milyen kár, hogy az öreg Lopez nem láthat így“ - mondtam magambam és tokjába tettem pisztolyomat. De nem az öreg Lopezre akarok most emlékezni, sem pedig Morantesre. Hanem rád, testvérem, rád akarok emlékezni ebben a néhány percben, mely hátra van nekem, nekünk. Mit csináltál, miközben azok a gazemberek kalózok módjára garázdálkodtak? Te voltál, szeretett testvérem, Hernández főbizalmasa, a legnagyobb híve. Észrevétlenül, lassan a legbizalmasabb szolgája lettél.- Milyen ügyes fiú - mondogatta rólad Hernández. Persze, mert te mosolyogtál, bólogattál, (sajnos a farkadat nem tudtad csóválni), nem ellenkeztél »ele, satöbbi, satöbbi. Nevethetnékem támadt. Elképesztő, hogy egy kis hatalomvágy hogyan alakítja át az embert, teljesen más emberré változtatja, mintha a nappal hirtelen éjszakába fordulna. Hová lett a barátság, a testvériség, a veszélyben együtt töltött évek? Ahogyan közeledtél Hernándezhez és Moranteshez, úgy távolodtál tőlünk, a „konfliktusosoktól“, ahogy bennünket kezdtetek hívni.- Milyen problematikus fiú - mondogatta rólam Hernández, mert én persze nem hallgattam a piszkos dolgai láttán. Nem emlékszel a közgyűlésre? Már eltelt azóta néhány év. Bizony, a közgyűlésre, amelyen a földalatti harcos múltadnak meg a főnököd által elismert tehetségednek köszönhető tekintélyeddel felszólaltál, s azt mondtad, hogy az öreg Lopez meg én rossz dolgozók vagyunk, ezért meg ezért. Hát persze, a kákán is lehet csomót keresni. Emlékszem a szavaidra, meg-meg- szakított, színpadias hangon mondtad:- Bár ö olyan, mintha a testvérem volna és Lopez régi forradalmár, mégis mint forradalmárnak, mert az vagyok, nincs más választásom, meg kell mondanom ... „Mintha a testvérem volna..., mint forradalmárnak“ - most már csak nevetek rajta, de akkor nagy kedvem lett volna odamenni hozzád és az arcodba köpni... Ez hosszú harc. Leváltották Hernándezt és Morantest, de te maradtál, te bőrre tapadó élősködő. Én banditákra vadásztam, te meg kapaszkodtál feljebb, egyre feljebb. Mennyi kárt okoztál. Hogy elfelejtetted a régi bajtársakat. ★ Éjjel tizenegykor a cella ajtaja kinyílik és a fogoly katonák kíséretében lassan kijön. Egy térségre vezetik, melynek végében rúd látható. A hold magasan áll és fénye megvilágítja a térséget, az elítélt sápadt, beesett arcát, kemény összeszorított ajkát, a rúd oldalán felsorakozott katonák osztagát és a tisztet az osztag mellett. ★ Ugyanazt tetted, mint Hernández és Morantes, és lebuktál. Isten tudja, menynyibe kerültél a forradalomnak, a kubai népnek. Mennyi kárt okoztál. Hogy elfelejtetted a régi bajtársakat?! Azután, hülyeség, hogy itt emlékezzek rá, az ellenforradalom lovára tettél, mert már nem éltél úgy, mint azelőtt. Csak egyszerű beosztott voltál és te többre vágytál: miniszterhelyettes, miniszter akartál lenni. Játszottál és vesztettél. *- Felkészülni - a tiszt gépies hangon adja a parancsot. Az elítélt megremeg, amikor meghallja a puskák kaszasuho- gásszerü zörejéi.- Célozz! - a katonák felemelik puskáikat. Most minden szem az elítéltre sze- geződik.- Túz. Az utolsó, amit áz elítélt lát, néhány lángocska szemben vele. Aztán a szeme tágra mered, s úgy marad. Teste összehúzódik, majd rögtön S alakba csavarodik. A tiszt kihúzza pisztolyát és a meglőtt férfihoz fut. * Bevallom neked, hogy már nincs bennem semmi személyes érzelem irántad. Téged nem ez az osztag, melyet én vezényelek, végez ki. Téged a forradalom végez ki. Én csak a kegyelemlövést adtam neked. Végezni kell az olyanokkal, mint te. Kár, hogy az öreg Lopez nincs itt. Még emlékszem a szavaira: Ez hosszú harc. LŐRINCZ EMŐKE fordításaft H abSb BBt M/S I k fK^S m ^K j^^^naBPfT |S(