Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-01 / 13. szám

K

itartó, mint a gond, betegség vagy a bánat.

Évek óta azon töröm a fejem: én hívtam elő ezt a nagy madarat? Ostoba voltam, hiú, nem eléggé alázatos?

x

Az apám igazgató tanító volt. Anyám az elsősöket tanította, öten voltunk testvérek. A két idősebb és a két fiatalabb között én voltam a középső. Legidősebb leánytestvérem már anyám tanítványa volt. Mi négyen az utolsó padban szorongtunk a tanítás ideje alatt, mert akkor még nem voltak óvodák falvainkban, s anyám nem tudott mit kezdeni velünk, elvitt hát az iskolába. Valamennyiünk elé egy-egy papírlapot helyezett, s kedvünkre rajzolgathattuk a betűket, mert megmoccannunk sem volt szabad. Testvéreim négyéves korukban tisztában voltak a betűvetés titkával. írtak, olvastak. Én valahogy lemaradtam. Jobban szerettem az alakok görbéit. De anyám nem bosz- szankodott miatta, s ez jó volt.

Amikor Pöstyénben elvégeztem a négy polgárit, anyám bevitt Pozsonyba a Képzőművészeti Ipariskolába. Mutyi- , ban csomagoltuk be rajzaimat, agyagból készült figuráimat, apám meg ne sejtse, miben sántikálunk, nehogy szégyelnünk kelljen, ha mégis dugába dőlnek terveink. Az igazat akkor váltottuk be, amikor írásbeli válasz érkezett, hogy nem volt hiábavaló a kísérletünk.

Érettségi után az egyik gyermeklapnál vállaltam állást technikai szerkesztőként. Egy évig dolgoztam ott.

Azután egyszerre eszembe jutott, hogy...

Igen... hát még akkor is csak amolyan rövidszoknyás szeleburdi voltam. Találomra fölmentem a Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakosztályára érdeklődni, csak úgy... nem is egészen komolyan.

Akkor kezdődött. Bizony ott, a Rádar mester műtermében. Péter akkor huszonöt éves volt, én tizenkilenc. Péter Rádar asszisztense, én a rövidszoknyás, névtelen taknyos. Csak vihogni tudtam. Ko- molytalankodtam.- Hozza be a rajzait - mondta az asz- szisztens, mármint Péter.- De hisz nekem nincsen semmim - feleltem én.- Már hogyne lenne. Valami csak akad - erőszakoskodott, mintha bizony fizettek volna neki érte, s éreztem, hogy a szeme megakad rajtam.- Talán akad... - hebegtem bizonytalanul.- Mi az a „valami“?- Az agyagbányánk, a pipás, meg a fejkendős otthoni öregek... Egyszóval, ilyesmi van.- No hiszen, éppen ez kell nekünk, hozza be.

Hát ha csak az kell, akkor behozom én, gondoltam gondtalanul, mert akkor még semmilyen madár nem ülte meg a vállamat.

A néhány kilónyi rajzom alapján felvettek, s azon kaptam magam rajta, hogy hogynem, Péter minden nap odakerül az én autóbuszomhoz. Én csak kacarász- tam egy ideig, amíg egyszercsak el nem akadt a lélegzetem. Feltört belőlem a felismerés, ami eddig alattomosan lapult meg valahol belsőmben, s hirtelen a hajdani pásztorfiú jutott eszembe. Pedig Péter nem volt szőke, színtelen haja olyan gyérecske volt, mint a tarlón elhul- lajtott, esőverte kalász, és inkább csak csontja volt, mint húsa. Nekem olyan volt, mint az isten. Távoli és mégis érinthető.

Tizenhárom éven át éltem és háltam vele. Megszűntek egyéni érdekeim, saját sikerem fénye sem csábított. Azt akartam, ő legyen nagy. Inkább az ő munkálatainál segédkeztem - a magamé sokszor elmaradt. Úgy is éltem a kollégák szemében, mint Péter szekerén az ötödik kerék, de nem bántott a dolog, mert biztos voltam a szerelmében, mint ahogy ő is biztos lehetett az enyémben. Sokat dolgoztunk. Álmaink tervekké, terveink szobrokká alakultak. Beépítettük velük világunkat. Legtisztább örömeink forrása megfeszítő munkánk volt. Idősebb kollégáink felismerték buzgalmunkat, elismeréssel ajándékozták tehetségünket. Már nem voltak anyagi gondjaink, de egyikünket sem érdekelte a pénz, csak annyiban, hogy anyagra fussa.

A rossz akkor kezdődött, amikor Medve átlépte Péter műtermének küszöbét, amely közös fészkünk is volt. Igaz, akkor már jómagam is külön fészket raktam, ha ugyan annak lehet nevezni egy hosszú, de berendezetlen pincehelyiséget. Kényszerhelyzetem vitt rá, kettőnk munkája nem fért el Péter műtermében, bár hatalmas, modern, világos volt.

Egyszóval Medve... Egymagában nem is lett volna baj, de odaszoktatta a társaságát is, táncosait, táncosnőit, s a varázslatos jókedvüket. Az egyik nőt

mintázni kezdte az én morózus, magányos, komoly Péterem. Nem csinált belőle titkot előttem, én sem problémáztam, hiszen a szobrásznak modellre is szüksége van. De a jelenlétemhez ragaszkodott, kért, legyek mellette, amíg be nem fejezi a munkáját. Mintha csak érezte volna, ami később bekövetkezett. Hogy akkor volt rám a legnagyobb szüksége, most tudom csak. A tizenhárom év bizalomra tanított, egy pillanatra sem ötlött fel bennem az ellenkezője. De én a párizsi kiállításra készülődtem, s be kellett fejeznem megrendelt makettjeimet.

Medve ügyes fiú, aki az életet nagyszerűen el tudja rendezni. Ezt is megcsinálta. Tüneményesen.

Mire én két hét múlva befutottam, késő volt.-Kértelek, maradj mellettem. Nem érdekelt, most aztán mehetsz az utadra - ordította felém az én szelíd Péterem és kidobott. Irdatlan harag ágaskodott bennem. Bennem minden ágaskodott. A szerelem, a kétségbeesésem, a nincstelen- ségem. Mert Péter nélkül nincstelen maradtam. A kenyerem volt, a vizem, a levegőm.

Bosszúvágy égetett. A megsebzett vad harapásra indul. Kapóra jött ez a fiatal szőke orvos, aki hónapok óta kísért a szemével Péter szeme láttára. Ott lakott valahol a műterem körül. Akkor is ott ólálkodott, amikor a vésőimért berobogtam Péterhez.

venni. Majd elpusztultam, ha az unalomra gondoltam, ami eltöltött mellette. S egy életen át unatkozni... nem, ezt nem nekem találták ki. Untam, de nem akartam megbántani. Hónapok múltán közbeszólt az élet. Azaz hogy inkább a telefon. A dróton át egy fiatal leányhang sikoltozott. Azzal vádolt, hogy elraboltam a vőlegényét. Hát én nem tudtam, hogy a ,,vőlegényem“-nek menyasszonya van, de isten bocsá’, megörültem a hír hallatára, összebékítettem őket, hamarosan egybekeltek, s a nászajándékba kapott autójukon két hónappal az esküvőjük után mindketten életüket vesztették.

A fiamat újból elsirattam, akit a szép fiú szerelme nem tudott életre hívni bennem. A hosszú hónapok alatt hang nélkül, de kétségbeesetten gyerek után kiáltoztam. Tudtam, hogy csak a gyerek adhatja vissza igazi életemet. Sivatag voltam, de csak látszólagosan hatott. Ha akkor valaki a közelembe kerül, elpusztítják fekete erőim. Nappali hőenergiámat éjjeli fagy váltotta fel. Szakadatlan munkába fojtottam kínjaimat, álmatlanságomat, önmagam előtti menekülésem egyetlen útja volt.

Egy csendesebb napomon egy zenész került az utamba. Nem volt szép, fiatal sem volt. Figyeltem, tanulmányoztam ezt is, de valahogy úgy, mint az orvos szokta laboratóriumi ketreceibe zárt nyulait, hogy kísérleteket végezhessen rajtuk.

Moyzes Ilona

— Ha egyszer megcsallak, ezt a szép fiút választom, vedd tudomásul - sziszegtem feléje mosolyogva, mintha mér- földnyire elkerült volna a fájdalom. Ha akkor alázatosabb lettem volna... De tótágast állt megsértett hiúságom. Nem sejtettem, hogy a nagy kaland dugába dőlt, s Péter világa összeomlott. A bölcsesség a vének erénye. Én oktalan voltam.

A gépkocsik közt ácsorgó szép ismeretlent karon kaptam, és megkértem, kísérjen haza. Nyári záporként folyt rám a mosolya. És én is nevettem. Szegény, nem tudhatta, hogy a kínjaim nyomták felszínre a kacagásom. Én viszont tudtam, hogy Péter látja. Visszaadtam az ütést, s akkor csak az volt a fontos.

A szép fiú egy idő után az ágyamba került. Szántam, de inkább kínokkal töltött éjszakáim sodortak feléje. Ki akartam radírozni Péter emlékét. (Milyen naiv voltam). Alvó arcát olykor hajnalig tanulmányoztam. Letűnt világok klasszikus remekműveit sugározta felém. Túlszárnyalta Michelangelo Dávidját. Megbámultam, ahogy egy tökéletes szobrot szoktak, de nem volt hozzá semmi közöm. A máglya ott sistergett bennem, de lángjai Péter után nyúltak az értelmetlennek vélt éjszakában. A tizenhárom esztendőre gondoltam, melynek tartalma fölemelt és lerántott. Az elszálló időre, ami homokóra nélkül is lepereg. A fiamra, akit Péter felesége szült meg helyettem, nekem nem volt szabad, hisz Péter nős volt ismeretségünk első percétől, s ezt én jól tudtam. De ő Prágában maradt, az aranyváros ötvözött rámája nélkül nem tudta elképzelni saját arcképét. Pozsony az unalmat jelentette számára. Szerette- e Pétert? Ha szerette, miért nem jött utána? De ha nem jött, akkor ne vádoljon sem ő, sem más.

A szép fiú belém szeretett, el akart

Józan aggyal, szárazon fontolgattam: vajon lehetséges volna a gyerek ezzel az agglegénnyel?

Amikor feleségül kért, föltételeket szabtam: - tegyünk egy próbaházasságot - mondtam. Ha teherbe esek, hajlandó vagyok a házasság igáját vállalni. Nem nagyon lelkesedett, de lementünk a bolgár tengerpartra. A tenger kis és nagy hullámai Péter arcát vetítették felém, Egyiptomot és Indiát, a tátrai havasokat, ahol együtt szívtuk magunkba letűnt korok kultúráját, a táj forró vagy hűvös levegőjét. Feketére sültem, jót tett a tenger vize, de hátborzongatóan egyedül voltam.-Terhes vagyok - suttogtam idehaza az őszi fák alatt. Olyan vagyok, mint a szőlőhegyek és az ágaikkal a földet simogató almafák. A szónak igazi értelmét csak most fogtam föl igazán. A hegyek érett szőlőszemei nem lehettek édesebbek az én szivem gyümölcsénél.

— Nőjél, fiacskám, nőjél, és siess idő- sürgettem boldogan az életet, mert az enyém volt a világ. Nem voltam sem józan, sem száraz, részeg voltam, büszke és alázatos. Úgy éreztem, megváltom a világot. A zenésszel sem esküdtem össze, de együtt laktunk szövetkezeti lakásomban. Nem volt jó társam. Éjfél előtt alig láttam, józanul is csak néha. Soha nem járult hozzá a háztartás kiadá-. saihoz egyetlen fillérrel sem, de nem hiányzott, kerestem eleget. Neki is anyja voltam, gondoskodtam róla, főztem, mostam, tisztán tartottam. Nem szabtam többé föltételeket, hajlandó voltam mindennel megalkudni, ő volt a gyermekem apja.

A szülésnél nem boldogultak velem, fordítva feküdt a gyerek, életveszélyes volt. A szíve egyre halkabban dobbant.- Császármetszést, de azonnal, mert ha a gyerek elpusztul, lecsukatom vala- mennyiüket.- fenyegetőztem. Keresztülkasul szabdalták a hasam. Zokszó nélkül tűrtem a következményeit. Nem volt könnyű, pár nap múlva elgennyesedtek a varrások, utána elfeketedtek. De élt a fiam. A sírása Beethoven Kilencedik szimfóniája volt. Az erő, a megváltozott bizonyosság, a minden.

Megszültem az életemet.

Egy napon észrevettem, hogy teste csupa kiütés. Kétségbeestem, és hazamentem. Nem akartak engedni, nem kezeskedtek az életemért. Otthon négykézláb másztam ki az ágyból, úgy ápoltam. Nem volt segítségem. Az apját nem érdekelte a fia, tovább élte saját életét. Sokáig vártam rá, hogy majd csak életre kel benne az ösztön: hiába. Szépen fejlett, pár hónapos korában elvittem a fiát a szüleihez, miután ő nem vitt el bennünket. Saját magam horgoltam, kötöttem ruhácskáit, olyan volt, mint egy herceg, öreg, aszott anyóka nyitott ajtót.

Gyanúsan, bizalmatlanul méregetett tekintetével. - Ki maga? - kérdezte.-Az unokájukat hoztam megmutatni ... - rebegtem ijedten.- Az unokánkat? Ugyan! Ez a maga dolga, mi közöm hozzá - sipítozta színtelen hangján. Éles volt, mint a kés. Kettévágott.- De hiszen... úgy tudom, ez az egyetlen unokájuk... - suttogtam. Bevágta előttem az ajtót. Máig sem tudom, hogy értem le a negyedik emeletről. A térdem még most is rogyadozik, ha eszembe jut ez a találkozás. Ha villám sújtott volna, sem lett volna fájdalmasabb. A fiuknak nem szóltam a látogatásról, eltűrtem komisz játékait egyetlen szemrehányás nélkül, még egy egész éven át. Ennek nem egy menyasszonya volt, sok. Egy éjszakai telefonhívás után színig telt a pohár. Ő aludt, az ittasok élettelen álmával, én pelenkát mostam. Átléptem türelmem küszöbét, és ordítani kezdterh. Pár másodperc volt az egész. Utána fogtam a ruháit és kivágtam a szakadó esőbe. Reggel eltántorgott.

x.

sz

mogat gyetlei Mo; ke film tér elő furcsái gyelmi melleti mésze Kig) álltam zem a -M a filme Kon -M zetber az én -Hí nem n ben a -Cl oldalt- Azor -Di -A;

társán a pad A rajz: talált, ki nála féle t van. S bár el eröfes: zem a -M- ni? - t - M- Tani tem bí ban fe volt Sú

A fiam hároméves nagylegény. Komoly társam. Kis Renaultomban hosszú utakat teszünk meg. Eljárunk a Magas- Tátrába, s a dél napja alatt együtt nézzük a bolgár tenger hullámait.

Harminchét esztendő szállt el fölöttem. Rémítően öregnek érzem magam. Néha leülök műtermem cementlépcsőjére. Olyankor száll vállamra a fekete madár. Mint az ólom, oly nehéz. Lehúzza gyönge asszonyvállam. Csőrével húsom csipegeti. Arcomból kifut a vér, s remegni kezdek, mert minden eszembe jut: Péter műterme ugyancsak népes lett. Medve odacsődítette a televíziót, a rádiót, a lapok munkatársait, dicsőítette a mestert és agyondícsértette alkotásait. Szárnyára kapta hírnevét a szél, nagy ember lett. Milliós villát építtetett, sok a funkciója és túlontúl önelégült. A művészete? Zátonyra futott, nem fejlődik, mert nem keresi többé önmagát. S ami ennél is rosszabb, azt mondják: rossz emberré vált. Ha ilyesmit mondanak róla, kétségbeesek. Magára haragszik vajon vagy a világra? Rájött volna, hogy ez a fény mégsem az igazi? Nem az, ami melegíti? Mert nem hiszem, hogy boldog. A boldog ember két kézzel osztogatja a fényt. Ő homályt terjeszt. De ha önelégült, boldognak kellene lennie. Az ég tudja, hogy van ez...

Hűvösek a lépcsők, amelyeken ülök. Hallgatagok is. Kérdezek; vádolok, tiltakozom, s ők félénken pislognak rám, mintha azt kérnék, ne várjak tőlük választ. De nekem eszembe jut az a lélek- dermesztő reggel, amikor az egyik kezemmel a kocsimat mostam, a másikkal a fiamat ringattam. Péter ment el előttünk. Mint egy idegen. Ordító némasága bombatalálat volt. Krátereket ütött belém. A kocsim ott maradt félig mosatlanul, én bemenekültem lakásom csendes falai közé.

Bemenekültem? önáltatás ez. Ma már tudom: tévedés volt minden próbálkozásom. Soha többé nem következhet senki. Ö volt a szerelem. A fiam is... Voltaképpen Péteré. En legalábbis úgy veszem, mert tőle akartam. Mint ahogy így is lehetett volna, ha Medve keresztül nem húzza az álmaimat.

Ránézek a két kezemre. Kicsinyek. Hihetetlenül kicsinyek, s magam sem értem, hol rejlik bennük az erő, mellyel monumentális szobrokat kalapálok köböl, márványból, fémből. Vésem, faragom őket agyagból, fából, ahogy jön. Madonnáim születnek,' makettjeim, reliefjeim. Annyi, de annyi asszonysorsot hordanak magukban, hogy majd összeroskadok a súlyuk alatt. Naponta mégis ők adják szárnyalásom.

Amikor hűvös lépcsőimről fölemelke- dek, a fekete madár megbillen a vállamon és riadtan a mélybe száll. Én meg suhanok, mint a szél, könnyen és boldogan az óvoda felé.

Vár a fiam.

A fi a szír meg, h előtti n -Ne val az i ja a r szokati keli do gára öl Maga a mine rül . .. A ben, he nelem

nészne -Na játsszu zó ten