Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-18 / 11. szám
iban elég, ha azt dóm, hogy István j szófukar em- rolt. Olyasféle, akikét szava között érni volt ideje a búzáié őszi kedve kelt ha megszólalt, ak- lasan ízeset mon- agy éppen kacagta- ekeknek, sohasem ín hetedhét országsai szépapjáról rá- §n történeteket hor- lassú mackóléptei- <or - miért, mikor, etne adni - mesélni :ük, mint a meleget ígású máglyatüzet, dó meséinél mele- hát okoskodtunk, isabbnál izgalmaizetesebb története >1 szólt, s ma már ért, mert ez a jeles lános éppen olyan lókás és furfangos i István bátyónk. inos még akkor élt, obogója alatt török íaripáinak nyerítése lajnalonként a bod- boltak, fosztogattak <odók, nem csoda serek örökös retten tartották ezért az :íve-esze a helyén 3n - szőtte a szót en derék embernek ismerték az öreg Var Jánost is, a pá- kászt, a mocsarak és lápok tudós vénjét. Mert János bácsi a halak néma szavát úgy olvasta, mint a vízfolyás, tudott a vízimadarak rejtélyes nyelvén, nem volt előtte titok a mocsárvilág egyetlen apró rezzenése sem. Egy szó, mint száz, a lápok koronázatlan királya volt. Egy szép gyümölcsös nyár hajnalán történt, hogy a töröknek János bácsi falujára, Lukára is megfájdult a foga. A falubéliek a vízimadarak riadt rikácsolására, panaszos jajon- gására ébredtek ezen a hajnalon. A kis házikóba betörő madárvijjogás hallatán a falu népe egyik percről a másikra talpon volt, s röpke pillanatok alatt végigsöpört Lukán a hír: a rettegett török készül lecsapni rájuk. Az udvarokra, onnan az utcákra, majd innen a falu kis dombjára kiszállingózó emberek rémüldözve látták, hogy a mocsáron túli szigeten türelmetlen lovasok vágtatnak fel-alá, s a part mentén vadul nyargalászva a faluhoz vezető gázlót keresik. Nem csoda hát, ha a népen páni félelem vett erőt. Az asszonyok kezüket tördelve jajveszékeltek, mert jól IFJÚSÁG 'a- az illető, mielőtt bennünket ezzel vagy u- azzal megvádol, venné a fáradságot, á- hogy megállapítsa, volt-e egyáltalán ö- öreganyánk, ha igen, milyen körűimétől nyék közt távozott az élők sorából, ki os tanúsítja ezt és így tovább, akkor Ez bizonyos elismeréssel azt mondhatok nánk, és azt is kellene mondanunk tot neki: ,,Máris megfojtom ezzel a két ík, kezemmel az aljas rágalomért, de gy előbb még meg kell mondanom, hogy im maga alapjában véve derék fickó, é- mert komoly munkát fektetett bele, 9l. hogy megállapítsa a tiszta igazek ságot.“ Csakhogy nagyon kétséges, e- lesz-e alkalmunk rágalmazónkkal •m szót váltani. Az olyan ellenfél, aki ól, vádja helyességét igyekszik előbb ele- lenőrizni, végtére is tiszteletet érdeIja met, már csak azért is, mert az ilyen af ellenfelet a tényekre való hivatkozásíj- sál meg lehet győzni, s az ilyen ellenez fél elégtételt is tud adni. De mit kezdés jünk az olyan senkiházival, akinek a, elég, ha hallott róla, hogy a nagys- anyánk hirtelen meghalt - pedig széna gény milyen tagbaszakadt amazon tudták, ha a törököknek sikerül átjutniuk a mocsáron, valamennyiüket kardélre hányják, talán még a gyerekeiknek sem kegyelmeznek, a falu férfi népét pedig láncra fűzik és elhurcolják. A nagy óbégatás, gyereksírás, a tanácstalan fejvesztettség kellős közepén azonban egyszer csak előkerült a mi öreg János bácsink, s egyenesen a bíróhoz ment, hozzá intézte nyugodt, megfontolt szavait:- Vajon bizony mi a baj, bíró uram? Miért símak-rínak az asszonyok, mitől rémüldöznek kendtek? El nem tudták gondolni, miben törheti a fejét. De az öreg Var János nemsokára a parton kikötött csónakja felé indult,, s meglepődve vették észre, hogy a csónakba egy török vitéz is beszáll. Mit akarhat? Csak nem készül a nyakunkra hozni a törököt? A lukaiak hitetlenkedve rázták a fejüket, s ha lehet, még inkább kitört rajtuk a félelem. Mi lesz, ha a vén pákász mégiscsak rájuk szabadítja az istenteleneket? MOCSÁR- Hát hogyne sírnánk, hogyne rémüldöznénk, János, amikor nekivadult lovaikon ott rohangál a sok török - mutatott a bíró a kis sziget felé s ha valahogyan átjutnak ide, mindannyiunkat levagdalnak. János bácsi tisztességgel végighallgatta a bíró szavait, majd igazítva egyet gémtollas kalapján, mosolygós hangon válaszolt:- No, ha csak ez a baj, egyet se búsuljon, bíró uram. Hanem nyugtassa meg a népet, hogy hagyjanak fel a hasztalan jajgatással, s mondja meg nekik, majd én elintézem a gaz törököt mind egy szálig. Amikor a bíró az emberek nagy megrökönyödésére előadta János bácsi szavait, nem akadt senki, aki hitt volna neki, de a csodálkozástól azért csak elhallgattak, s szótlanul szorongva várták, mihez is kezd majd az öreg. János bácsi pedig nem tett egyebet, csendesen leballagott a náddal sűrűn borított vízpartra. Itt előkereste rejtekhelyéről minden bajban hű társát, kis lélekvesztöjét, s cseppet sem sietve, komótosan, mint máskor, beleült. Amikor lassú csapásokkal evezni kezdett a török megszállta sziget felé, a legtöbben egy fabatkát sem adtak volna az életéért. Sokan meg egyenesen azt gondolták, hogy az öregnek váratlanul valamilyen zavar támadhatott a fejében. Kisvártatva azonban eltűnt a lukaiak szeme elől, elnyelte a zölden susogó nádas. De a tanácstalan, megrémült embereknek nem sokat kellett várakozniuk, mert egy idő után látták, amint kis csónakjával János bácsi a part túlsó közelében ismét felbukkan, s hamarosan kiköt a parton. Csakhogy ami ezután történt, abból a lukaiak nem lettek sokkal okosabbak. Bár időközben már szépen megvirradt, a nap is kidugta fejét a távoli domb mögül, a lukai magaslatról az emberek csupán annyit láthattak, hogy János bácsit török lovasok csapata veszi körül, majd elvezetik - mi mást gondolhattak - a parancsnokukhoz, hogy az döntsön az öreg sorsáról. Látták, hogy János bácsi kézzel- lábbal hadonászik, hajlong, s időnként kinyújtott karral feléjük mutogat. Nem tudták eldönteni, meneküljenek-e vagy várják megadással a sorsukat. Miközben a falu népe kétségek között, tanácstalanul várakozott és találgatta, mi lesz, s mit tegyen, egyszer csak megrökönyödve látták, hogy János bácsi lélekvesztöje újra megjelenik a sziget partjainál. Igen ám, csakhogy az imént társául szegődött török vitéz nélkül... Mi történt? Hová rejtette a pogányt? Talán a falu túlsó oldalán tette partra? De csak hiába találgatták, mert az igazi választ egyikük sem tudta. Csak annyit láthattak ismét, hogy egy turbános török újfent beszáll a lé- lekveszejtöbe, s János bácsi elindul vele a falu irányába. Hát jó, lesz ami lesz. De ha tőrbe csalja őket a vén bolond, ha addig élnek is, megfizetnek neki. Az emberek azonban jószerivel föl sem ocsúdhattak az újabb meglepetéstől, amikor az öreg János már ismét a sziget felé evezett, és megint csak egyedül. Újra beszállt hozzá egy pogány harcos, s elindultak a nádas felé. Aztán megint és megint és megint megismétlődött ugyanez, egészen addig, amíg az utolsó török is elindult János bácsival a nádas sűrűjébe. Mélységes csend szállt a vidékre, az emberek olyan némán, lélegzetüket is visszafojtva várakoztak, hogy még a nád zizegését is jól lehetett hallani. És amint így, a nagy bizonytalanságban álldogáltak a dombon a lukaiak, egyszerre csak egyre erősödő evezőcsapásokra lettek figyelmesek. Mindenki a közeledő hang irányába fordult, s kisvártatva láthatták, hogy a szétnyíló sűrű nád közül János bácsi csónakja úszik elő, benne a nyugodtan evező öreg pákásszal. Vajon mi történhetett? Hová lettek a törökök...? Emlékezünk még, amikor János bácsi átevezett a szigetre a törökökhöz, s azok parancsnokának kézzel- lábbal magyarázva a falu irányába mutatott. Nos, nem magyarázott a török vezérnek egyebet, minthogy ő majd átviszi őket a mocsáron, de mivel nagyon kicsi a csónakja, egyszerre csak egy vitézt tud átvinni. Mi mást tehettek a törökök, nem lévén egyéb választásuk, ráálltak az ajánlatra. Ami pedig ezután történt, talán nem is nehéz kitalálni. János bácsi a törökkel behajtott a sűrű nádasba, s egyenesen arra vette az irányt, amerre csak az általa ismert átláthatatlan nádassal körülvett feneketlen mély víz örvénylett. Ide már sem a szigetről, sem a falu dombjáról nem lehetett ellátni. Itt aztán János bácsi egy gyors mozdulattal megbillentette a csónakot, olyan erővel és olyan ügyesen, hogy a gyanútlan török egyik pillanatról a másikra a vízben találta magát. Amikor pedig a pogány tar koponyája elövillant a hínár közül, olyan magyarosat sózott rá a súlyos evezővel, hogy Allah abban a szent pillanatban magához vette a megboldogultat, nem szippanthatott többet az illatos bodrogközi levegőből. így fordult az öreg Var János, így süllyesztette el a nád mögött az álnok törököket, akik abban a hiszemben, hogy társaik már várják őket a faluban, gyanútlanul szálltak be sorra a lélekveszejtöbe. Dehogy is sejtették, hogy rövidesen búcsúzniuk kell a fényes napvilágtól... János bácsi lassan a parthoz ért, és csónakját kikötve, fáradtan de azért ravaszkásan mosolyogva állt a bíró elé:- Hát ez meglenne, bíró uram. Nem árthat már nekünk a török, mert mind a mocsárfenéken alussza örök álmát. Hazamehetnek kendtek békével. Nagy lett az öröm a lukaiak körében. Közrefogták János bácsit, és hangos szóval, boldogan éltették. Hősi tettét pedig a kor jó szokása szerint papírra vetették, aminek az lett a következménye, hogy nemtelen zsellérből nemesemberré vált az öreg János bácsi. Nem is felejtették el őt máig sem Lukán. Azon a helyen, ahol Var János elemésztette a törököket, ma már nincsen mocsár, de ezt a dűlőt most sem hívják másként, mint Varjánostónak. S ki tudhatja, milyen okból, de nyaranta a falu határában máig is itt hullámzik a legszebb búzatábla. ab volt! -, és máris elkezdi híresztelni, hogy a legmegbízhatóbb forrásból tudja: nadrágszíjjal megfojtottuk az öregasszonyt. Kijelentem, az ilyen ember még elégtételt sem adhat. Azt állítja majd, hogy ezt ö nem mondta, vagy másképp mondta, esetleg talál valakit, aki kijelenti, hogy nem olvasta a dolgot, nem írta, sajtóba nem adta, vagy aláír egy nyilatkozatot, hogy nem akart bennünket megsérteni. Mennyivel jobb volna mindnyájunk számára, ha ellenfeleink folyton a sarkunkat taposnák, s figyelnék minden lépésünket, de tiszteletben tartanák a valóságot: ha csakugyan fel akarnák tárni tetteinket, ahelyett, hogy a szájukat járatják, vagy a tollúkat koptatják a névtelenség sötétjében, vagy hol ezen, hol azon a fórumon fennhangon állítanak olyan dolgokat, amelyekről eszükbe se jutott pontosabban tájékozódni, bízva abban, hogy az igazságot semmibe venni nálunk egyáltalán nem szégyen. Néha már nem vagyunk benne biztosak, mi közéletünk legsúlyosabb rákfenéje, a gyűlölködés, a korrupció vagy a demagógia: de a legnagyobb rossz mégis a hazugság, mert ha ez nem volna, akkor a gyűlölködés, korrupció és demagógia olyan visszataszítóan pórén állna előttünk, hogy le se kellene őket leplezni. Azt szokták mondani, az igazság olyan, mint az arany. Nyilván azért, mert az arany sem hever az árokparton, mint a lúdganéj, hanem fáradságos munkával ki kell bányászni a föld alól, vagy ki kell mosni a folyó homokjából. Az igazságot is, vonatkozzék bármire, bizonyos szorgalommal kell keresni és kiküzdeni. Ha közakarattal elhatároznánk, hogy nem hiszünk minden szóbeszédnek, rákényszerítenénk azokat, akik legtöbbet vétkeznek az emberek hiszékenységével visszaélve, hogy kezdjék egy kicsit komolyabban venni az igazságot. Nem ott úr a hazugság, ahol hazudnak, hanem ahol hitelt adnak a hazugságnak. 1928 MAYER JUDIT fordítása VLADIMIR REISEL Halhatatlan álom El nem fedem a szememet, s így is látom a meglékelt hajót, rég elsüllyedt szerelmemet. A csevegésre hallgatás zuhant. A mosoly csupa jég, könnyű porszemek ringatóznak, fölkapja őket könnyű szél. Lelőtt sasunk, a szerelem már elföldelve rég. De ő, a vérző álom, él. A szürkületben ég. Álom a harangszóról Vannak súlyos szavak, súlyosabbak, mint a szerelem. Kavics csikordul a páston. Ö lépked rajta. A keze szörnyű alabástrom, ólomba metszett kép a hangja. Vannak súlyos szavak, súlyosabbak, mint a szerelem. Ó, mikor csendül fel szavának esti harangja? DÉNES GYÖRGY fordításai
