Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-18 / 11. szám
Vlagyimir Ligyin ifi'- SsímE i^giSafev jfcSi-wf Apró, vaksi kis öregasszony - annyira látszott rajta, hogy falusi, a járókelők rögtön gondolták róla, hogy először járhat a városban. Félénken és bizonytalanul lépett be a nagy vaskapun, amely mögött ott fehérlettek a klinika épületei. A lábán új cipő, különleges alkalmakra tartogathatta: s ez most nemcsak különleges alkalom, hanem bizony félelmetes is ... Egy hete levelet kapott Vaszilij fiától, s a falubelieknek küldött üdvözletek közé beszúrva, szinte mellékesen, ez állt: „Most kórházban fekszem, egy kis sérülés történt velem a gyárban, amint jobban leszek, részletesen megírok mindent.“ Alatta annak a kórháznak a címe állt, ahol a fia, Vaszilij Sztrukov lakatos feküdt. Bizony sokat küszködött, amíg a legjobbak közé, az ötödik kategóriába került. De mit jelenthet, hogy egy kis sérülés történt? Pelageja Szawisna elment Jefre- movhoz, a kolhozelnökhöz: sokat látotttapasztalt ember, végigharcolta a háborút, kétszer is megsebesült, tudni fogja, mit jelent ez a szó.- Nem tudom, mit mondjak neked, Szawisna. A fiad fémmel dolgozik, és ahol fémmel bánnak, ott bizony sok minden megeshet. Pelageja Szawisna egészen kicsire összehúzódva, lesújtva ült az asztal túloldalán, s úgy rettegett a fiáért, hogy Jefre- mov kis gondolkodás után még hozzátette:- Ha már levelet írt, biztosan gyógyulófélben van. Küldj neki valamit, hogy megnyugodjon a szíved. Mondjuk, süssél rozslepényt, a városit össze se lehet hasonlítani a hazaival. Pelageja Szawisna lecsüggesztett fejjel ült, az asztal szélét kapirgálta.- Nem elég ez nekem, Sztyepan Nyi- kityics ... Elmegyek, megnézem. Azt mondják, Moszkváig tíz órát kell vonatozni, a szomszédasszony fölsegít az estire, reggelre már Moszkvában leszek, legalább egyszer életemben belülről is látok vonatot.- Hát igen, igazad van, hisz anya vagy - válaszolta Jefremov. - De a kolhoz nemigen tud támogatást adni.- Küld nekem Vaszja pénzt minden hónapban, emiatt ne nyugtalankodjon, Sztyepan Nyikityics. Ezzel el is ment, aztán a szomszéd- asszonya, a háborúban elesett Szerjó- zsa Beszpalij anyja, aki tudja, mit jelent a gyermek, mert amikor ő elveszítette a fiát, szinte belehalt, csak szokásból végzi a dolgát, az arca azóta is olyan, mintha maszk volna; szóval a szomszéd- asszonya másnap késő este föltette Pelageja Szawisnát a vonatra, s ekkor egy pillanatra mintha visszatért volna az élet az arcába: arra gondolt, Pelageja Szawisnának mégiscsak megmarad tán a fia, még ha baja történt is, de az ő Szerjozsája, mintha sosem élt volna ... S most Pelageja Szawisna a kórház- épületek közt ődöng, fehér köpenyes lányok, fehér köpenyes és nadrágos férfiak sietnek el mellette - biztosan orvosok -, és vöröskeresztes mentők várakoznak. Pelageja Szawisna táskájában ott a rozslepény, mégiscsak volt ideje megsütni, paradicsom, egy kis üveg méz, hatalmas bojtorjánlevelekbe sós uborkát csomagolt, a táska sarkába odadugott egy csokor búzavirágot, amit Nyura szedett, Beszpalova unokája, s bár illata nincs a virágnak, kék színével azért emlékeztet a falura ... Megtalálta az épületet, lent, a nagy üvegezett előtérben a kapuügyeletes asszony kötögetett, és szigorúan ránézett:- Beteghez jött? Hattól nyolcig van látogatás.- Egyenes az állomásról jövök, nem tudtam, mi itt a rend - mentegetőzött Pelageja Szawisna. - Most hány óra van?- Még tizenegy sincs. Menjen csak el, pihenjen addig!- De hová menjen pihenni? Pelageja Szawisna kiment a parkba, s a végében leült egy padra, amelyet fenyők vettek körül. Lassan elvonult előtte az egész élete. A férje elesett a háború második évében, Vaszja még kétéves se volt akkor, attól kezdve minden csak a fiáért, a fia kedvéért történt ... Amikor Vaszja befejezte az iskolát, Moszkvába jött, belépett egy gyárba, amellett technikumba járt, néha azt írta, hogy előléptették vagy kitüntették, egyszer küldött fényképet is a dicsöségtáblá- ról, a sok arckép között ott volt a Vaszilij Sztrukové is. Ült, térdére ejtve barna, kidolgozott kezét. Egy asszony ment arra, ránézett, tovább lépkedett, aztán visszafordult és leült melléje.- Látogatni jött valakit? - kérdezte.- A fiamat. Csak nem jókor jöttem, nem tudtam az itteni rendet. Beszélgetni kezdtek, ahogy kórházlátogatók közt szokás, s folytatták, mint két anya. Az asszonynak a lánya feküdt valamelyik osztályon, még majdnem kislány, egy éve jár főiskolára, de történt valami a veséjével, pedig abban a korban rendszerint nem is tudja az ember, hogy van veséje ...- Mi, anyák sok mindent megéltünk - szögezte le Pelageja Szawisna, az idegen asszony meg fölfelé nézett, valaki integetett neki egy harmadik emeleti ablakból, biztosan megegyeztek, hogy a lány mikor jöjjön az ablakhoz, hogy legalább messziről lássák egymást. Aztán az asszony egy hatost írt a levegőbe, ez azt jelentette, hogy még egyszer idejön, ha majd beengedik a látogatókat, a lánya bólintott, hogy érti, és ezzel be is fejeződött a délelőtti találkozás. Amikor Pelageja Szawisna egyedül maradt, kivett a táskájából egy darab kenyeret, és kiválasztotta a iegkisebb uborkát. Hat óráig előtte az egész nap. Hová menjen?! Ide eljutott valahogyan, kérdezgette a járókelőket, sokan nem is tudták hol van ez a kórház. Susogtak a fák körülötte, és hogy el ne aludjon a susogásuktól, fölállt, elindult az ösvényen. Egy téren autók: „Mentő“, „Mentő- szolgálat“, „Egészségügy“; a nővérek ágyneművel megrakott kiskocsikat tolnak, hordágyat cipelnek. Kegyetlenül hosszú ez a nap, de hatig már csak kibírja valahogy.- Hány óra van? - kérdezte az egyik mentökocsi vezetőjétől.- Negyed kettő, mama - felelte a mentős, karórájára pillantva. Akkor nemsokára kettő lesz. Ha járkál még egy kicsit, aztán elüldögél néhány órát valahol, máris kezdik beengedni a látogatókat. És Pelageja Szawisna járkált még egy darabig, aztán a park legtávolabbi sarkában leült egy padra, és elszunnyadt, amikor pedig felébredt, már özönlöttek befelé a látogatók. A kapuügyeletes asszony megismerte:- Aztán ne felejtse el, mikor van látogatás!- Nem fogom elfelejteni. Fölment az első emeletre. Azt írta a fia, hogy a negyvenegyes kórteremben fekszik. Sokáig járkált a folyosón, mire megtalálta. A kórterem két oldalán háromhárom ágy állott. Pelageja Szawisna vaksin nézegette az ismeretlen arcokat, aztán a legközelebbi ágyon meglátta fiát. Az öregasszony odalépett az ágyhoz.- Anyám! - Vaszja csak ennyit mondott.- Hozzád jöttem - mondta Pelageja Szawisna élénk hangon. Leült az ágy szélére. Igyekezett vidámnak látszani, elmesélte, milyen szerencséje volt, hogy a kolhozelnök, Jefremov Moszkvába jött, magával hozta, egyáltalán nem hosszú az út, meg amúgy sem ült még vonaton ...- Hát mi történt veled, kisfiam? - kérdezte óvatosan. Vaszja tompán maga elé meredt.- Elvesztettem a bal lábfejemet, anyám. Pelageja Szawisna feljajdult, bizony, most már nem tudta színlelni, hogy csak úgy feljött Moszkvába, hogy az elnök csak úgy elhozta magával, hullottak a könnyei.- Mi lesz most, Vaszenyka? - kérdezte.- Majd művégtagot hordok. A háború után ezrek hordták. De az anyja most nem gondolt azokra az ezrekre, hanem csak őrá, a fiára ...- Hol szálltál meg? - kérdezte a fia.- Sztyepan Nyikityiccsel a kolhozszállóban, vagy hogy hívják. Észbe kapott, kezdte kirakni a táskából, amit hozott.- A kedvenc rozslepényed, hoztam sós uborkát, ebben az évben jó nagyok az uborkák, a méz Ivan Kuzmicstól való, mostanában kezdett hozzá a pergetés- hez, de alma még nincs, kései fajták vannak a kertünkben. Minden hazait kirakott a táskából, Vaszjának még nem volt ideje megnősülni, udvarolt ugyan egy kedves kislánynak, de kell-e majd íqy neki - lábfej nélkül?- Hogy történt, Vaszenyka?- Siettem, és a balesetvédelem sem valami híres nálunk. Szomorúan ült, nem tudta elképzelni, hogy az ő egészséges, erős fia nyomorék lett, és bőrből vagy miből lesz a lábfeje, mint Sztahejevnek, a lovásznak, akinek nyikorog és kopog a lába járás közben.- Most már késő bánkódni, meg kell tanulni élni így is - mondta Vaszja. - Legalább a te kedvedért meg kell tanulnom így is élni. Pelageja Szawisna előhúzta táskájából az összenyomódott virágot.- A búzavirágot Nyura szedte neked, Dasa néni unokája, kért, hogy adjam át a jókívánságait, és Dasa néni is sok szeretettel üdvözöl. Elsorolta, hogy még ki mindenki üdvözli, azokat is, akik ugyan nem mondták, de küldhették volna köszöntésüket a fiának. Az egyik beteg vizet töltött egy üvegbe, egykettőre föléledtek a búzavirágok. Pelageja Szawisna, elmondta a fiának, az összes otthoni hírt, hogy a kolhozelnök nyomban fölajánlotta, hogy eljön vele Moszkvába, jó ember ez a Sztyepan Nyikityics, megérti más baját, neki is kijutott belőle a háborúban. Reggel együtt mennek vissza.- Elutazhatnék már az éjszakai vonattal, de holnap is szeretnélek látni, ha csak egy pillanatra is. Fel tudsz kelni? - és az ágy melletti mankóra pillantott.- Lassan föl tudok.- Akkor holnap reggel úgy tíz felé menj oda az ablakhoz, integetek majd neked. Aztán indulok is a pályaudvarra ... már ismerem az utat. Vaszja csak annyit mondott:- Köszönöm, anyám. Az első emeleten a saroktól számítva a harmadik ablak az enyem. Pelageja Szawisna addig üldögélt ott, amíg maradhatott, aztán megcsókolta a fiát, az ajtóból még visszanézett egy pillanatra, a fia meg őt nézte, s mintha nagyon csillogott volna a szeme, de lehet, hogy. a saját könnyei miatt látta így Pelageja Szawisna kiment a parkba, csüggedten elvánszorgott a kapuig, és pár lépésnyire maga előtt észrevette azt az asszonyt, akinek a kislánya a veséjével beteg.- No, megtalálta a fiát? - kérdezte az asszony, és megállt.- Találkoztunk, nagyon jó volt, és holnap még látjuk egymást. Kedveském, nem tud itt valahol a közelben egy szállót, Csak egy éjszakára kellene, azt mondják, a pályaudvaron tilos éjszakázni.- Nem tudok szállót a környéken. - Az asszony ránézett, gondolkodott egy kicsit. - Egy éjszaka nálam is megaihat, itt lakom a közelben, a Horosevszkoje úton, most úgyis egyedül vagyok.- De hát nem akarok a terhére lenni.- Magának fia van, nekem lányom, majd csak megértjük egymást. Pelageja Szawisna erre nem tudott mit válaszolni. Az asszonyt Polina Ivanovnának hívták, takarékpénztárban dolgozott. Elmentek a Horosevszkoje útra, eltöltötték az estét, meséltek egymásnak az életükről, közben megteáztak, aztán Polina Ivanovna megágyazott a díványon, ahol a lánya szokott aludni, és Pelageja Szawisna halkan mint egy kis egér, lefeküdt, olyan nesztelenül aludt, mint egy kis egér, és reggel olyan csendesen kelt fel, mint egy kis egér.- Nagyon, nagyon köszönöm, kedveském ... megbeszéltük a fiammal, hogy pontosan tízkor odajön az ablakhoz, hogy legalább messziről láthassuk még egyszer egymást. Ezt meg fogadja el emlékül, a szomszédasszony unokája fűzte bogyókból ... olyan már, mint a kő. Nem valami drága dolog, de otthonról való. Pelageja Szawisna levette nyakáról a berkenyebogyóból fűzött nyakláncot, amit Nyurocskától kapott ajándékba újévkor.- Jaj, de gyönyörű! Senki se hinné, hogy nem köböl van. Es Polina Ivanovna elfogadta emlékül a nyakláncot. Pelageja Szawisna elment a kórházhoz, megállt az ismerős épület előtt és az első emeleten, a saroktól számított harmadik ablakban rögtön megpillantotta a fiát, már várta öt; integettek egymásnak, az ablakban ott volt a búzavirágcsokor, Vaszja lehajolt, és megszagolta a virágot - falu-, gyermekkor-, anyaszaga volt a virágnak, illattalanságában is benne volt az anyai szív - mindaz, ami nélkül nem lehet élni, és ehhez képest mi az az elvesztett lábfej! Félóra múlva Pelageja Szawisna már a kapu felé tartott, az arcáról meghitt öröm sugárzott, a szembejövők azt gondolhatták, hogy ennek az öregasszonynak meggyógyult valakije. Mert bármi történt is, ő, Pelageja Szawisna mégiscsak boldog egy kicsit, kétszer látta a fiát, most elviheti magával ennek az emlékét, elrejtheti magában, hogy soha senki ne is sejtse. Kiment a kapun, megvárta az autóbuszt - és este hétkor már otthon volt.- Úgy, de úgy örült Vaszja a virágodnak - újságolta mindjárt Nyurocskának. - A nyakláncot meg, amit tőled kaptam, egy jó asszonynak ajándékoztam, aki befogadott éjszakára, nem kellett valahol egy parkban, pádon aludnom. Vaszja minden jót kíván neked. És Nyurocska nagyon elégedett volt, hogy Vaszja minden jót kíván neki, és hogy a nyaklánca egy jó asszonyhoz került, majd ősszel, amikor érik a berkenyebogyó, fűz másikat.- No, hogy van Vaszja? - kérdezte Dasa néni, a szomszédasszony.- Egy kis baleset érte a gyárban, de nincs nagy baj - felelte Pelageja Szawisna, és valóban úgy gondolta, hogy Vasijával csak egy kis baleset történt, nagy baj nincsen ... még vesz ki szabadságot, és elmegy megint a fiához, már ismeri a vonatot meg az autóbuszt, és hát a bánatot is, ha már így történt meg kell tanulni azzal élni, élnie kell a fia kedvéért, mert a fia is megígérte, hogy ha másért nem, az édesanyja kedvéért megtanul így is élni ... BENYÓ MARIANNA fordítása E zánal a dió! Dí kocj dott, tót, r hallót ra sz 1st szállt dozoi ben, okát tárna Ily« árasz s cse gedtü hallgs sabb Égj Var J gyanít embei különc volt, a Az ami ke hord« verte rogkc a po hát, I gésbe-r olyan volt r Istvár Amikor némely általánosabb szokásról esik szó, a helyi viszonyok ismerői azt bizonygatják, hogy nálunk, úgymond, nem tesznek minden szót az igazság mérlegére. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nálunk szertelenül hazudoznak; szó se róla, hazudnak eleget, de nem valami zseniális módon. A nálunk dívó hazugság meglehetősen olcsó és selejtes portéka. Sokkal inkább virágzik a valótlanság egy más formája, mégpedig a túlzás. Egy jeles politikai személyiség elmondta nekem, hogy beállított hozzá egy Jiőín környéki ember, és azt mondta: „Kemény élet a miénk, hegylakóké“. Ahogy ez a dombvidéki ember kiadta magát hegylakónak, ugyanúgy beszél egy másik elviselhetetlen elnyomásról, egy harmadik katasztrofális viszonyokról, egy negyedik szörnyű visszásságokról, egy ötödik arról, hogy országunk a tönk szélén áll. Sőt egész politikai programok és helyzetek alapulnak némely hibásan megállapított és helytelenül megfogalmazott tény rendszeres eltúlzásán és felfújásán. Ha egy napon közéleti szótárunk görcsös igyekezettel fe mennyi kifejezése széj gorodna, és visszanyer nyait, nagy nemzeti ki vetkezne be, s az t fognának mindenkire, nagy szavakkal forduln a közéleti csoda persz meg, s az emberek ne i azokra, akik őket bői mégpedig inkább szí mert megfizetik őket azért, mert nem bírnak tűkkel és túláradó vém De van az igazság U még egy formája, amet) tes módon festi alá köz vagyunk hajlandók tájt amiről beszélünk vagy lyikünkkel megeshet hí szóban vagy írásbár mondjuk, azzal, hogy n dón öreganyját. Ha te a vád ér bennünket, eg rágalom, és szinte fi hogy felebarátunkat ízi suk. De van egy nagy KAREL CAPEK £őy Mimiim IGAZSÁG
