Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-11 / 10. szám
KOVÁCS JÓZSEF stet. I Fe Zoi, az egzotikus nevet viselő bohóc megsérült. Bizony, bizony nagy baj az egy árva s ráadásul nincstelen bohóc esetében... Mondta is a porondmester, amikor az istállómester jelentette a hírt: „No, egy gonddal megint több!“ Aztán hirtelen kiadta a parancsot:- Meg kell büntetni a mihasznát, mert agyon dohányozta magát! Nem is csoda, hogy dögrovásra került!...- De uram - hajolt meg bocsánatké- rően az istállómester. - Fe Zoi nem dohányzik. Sőt, ő az, aki ezt a fajta élvezetet mindnyájunk között a legjobban ellenzi... A porondmester azonban nem hagyta, hogy az istállómester zavarba hozza:-Akkor ez egy lázadó! - engedte szabadon hajókürthöz hasonló hangját. Ezt olyankor szokta csinálni, amikor ó maga esett tehetetlenségbe és másokat akart megijeszteni, hogy így leplezze gyámoltalanságát. - Igen, lázadó... Mert, ha mindenki bagózik, miért akar ő kivétel lenni?!... Az ilyenek hintik el a rossz magot, tenyésztik a széthúzást! Amit mondtam, megmondtam!... Különcködését meg kell torolni! így kapott a bohóc nagy bajában segítség helyett büntetést. Az istállómester meg széleseket mosolygott a bajusza alatt, mert tudta, hogy Fe Zoira azért orrolt meg a porondmester, mert ő is aláírta az új porondért folyamodók listáját. Az meg úgy történt, hogy a régi porond deszkái alaposan megkoptak, megrepedeztek, felszálkásodtak. Egyszóval, ha ránézett az ember ezekre a deszkákra, elment a nevethetnékje. Fe Zoié meg ki is bicsaklott... Tudós professzorok nagy tűkkel böködték, különleges-vízben öblögették, gyógyugrá- sokkal ösztökélték őt, de végül is megbizonyosodtak felőle, hogy Fe Zoi, a bohóc már soha többé nem fog nevetni, sem másokat nevettetni! ......Mit ér az olyan bohóc, aki nem tud nevettetni?!“ - mondogatták ajkukat biggyesztgetve, és hazakergették a bohócot. A cirkusz igazgatóságának pedig azt javasolták, hogy ne engedjék őt többé a porond közelébe. Fe Zoi ezért egy kicsit el is bőgte magát, de hamarosan megnyugodott. Egy régi barátja ugyanis azt tanácsolta, ne bőgjön, mert az élet minden területén talál cirkuszt eleget, minek sajnálná ő pont ezt az egyet?!... És akkor nyomták kollégái az orra alá azt a bizonyos porond-ügyi kérvényt. „Minek ezen gondolkozni?“ - vélte... Aláírta, és nem is sejtette, hogy ezzel saját baját duplázta meg. így éldegélt szegény Fe Zoi dupla bajával még néhány hónapig, amikor egy csúnya téli napon üzenetet kapott a cirkuszból. Az volt az üzenetben, hogy holnapután „összcirkuszi összejövetel“ lesz és ha azt akarja, hogy illendőképpen elbúcsúztassák a társaságtól, a régi cimboráktól, akkor ezen az összejövetelen ö is jelenjen meg. A bohóc sose volt nagyravágyó, de mivel életének felét a cirkusz szolgálatában élte le, így szólott asszonyához:- Nos, kedvesem, most lesz, ami még nem volt! Agyba-főbe fognak dicsérni, magasztalni!... Nem vagyok én ilyesmihez hozzászokva, de majd csak kibírom valahogy. Még az is lehet, hogy ajándékot kapok, de még az is, hogy a porondmester búcsúzóul a keblére ölel és kérlelni fog, hogy: „felejtsünk el minden rosszat..." Ám, ha szót fogadok neki, akkor ugyan mire fogok emlékezni?... - mélázott el a bohóc, aztán az összejövetelig igyekezett nem gondolni a búcsú közelgő idejére... Aztán amikor eljött az „Idő“, beült az egyik sarokba, úgy, mint ahogyan azt a hosszú évek során megszokta. Elnézegette harcostársait, akikhez a cirkuszi évek emlékei kötődtek... Szerette kollégáit, még azokat is, akik néha megbántották.- Lám, az idomár még a vadállatoknak is megbocsátja ösztönükből fakadó kitöréseiket - szötte-fonta gondolatait.- Én, aki életem felét arra fordítottam, hogy nevetéssel gyógyítsam az embereket, miért lennék rosszabb, mint az idomár?!... Jaj, csak ne legyen nagyon megrendítő, szívbemarkoló a búcsúbeszéd!... Jaj, csak el ne érzékenyüljek túlságosan... Közben folyt az értekezés. A porondmester nem jelent meg, így az istállómester elnökölt... A vándorlás nehézségeiről beszélt, majd témát váltott, s végül azt mondta: ,,-... és kívánjuk, hogy még sokáig élvezhesse jól megérdemelt pihenőjét!...“ - kapta el a beszéd fonalát a bohóc. De kiről lehet szó?! - szedte össze kósza gondolatait. Amint körültekintett, látja ám, hogy mindenki ránéz és mosolyog. Nem sokáig töprenghetett, mert az istállómester egy sárga borítékot lengetett meg a feje fölött és öfelé indult... Óriási tapsvihar közepette, széles mosoly kíséretében nyújtotta át a kopertát. Valamit suttogott is titokzatosan, de ő abból a zaj miatt semmit sem értett... Nem is nagyon sajnálta. A borítékot szinte kamaszfiús pironkodással, szívdobogva süllyesztette zakója zsebébe ... Megköszönve a kollégák ajándékait is, melyeket a kopertával való bajlódása alatt raktak az előtte levő asztalra. Aztán megszűnt a taps és megint más téma következett. Vita, illetve néhány zsörtölódés a légtornászok, idomárok, bohócok részéről. Megint képtelen volt odafigyelni. Most meg a sárga koperta tartalma foglalkoztatta képzeletét ... Végül is, amikor már nem bírta tovább idegekkel, körüljáratta tekintetét a társaságon, és olyan félő óvatossággal, mint aki a más zsebébe nyúl, lopva titkon kicsempészte a titokzatos ajándékot. „Nyitott“ boríték volt, így a felnyitással nem kellett esetlenkedni. Csak bele kellett nyúlni és kiemelni a pén ........ez nem pénz, hanem egy négyrészt hajtogatott cetli három vagy négy gépelt sorral... Talán ebből tudható meg, hogy mikor és hol vehető át... De micsoda?! ... Semmi!... A nagy semmi!... Az élete felének erkölcsi elismerése... összefolynak, de hamarosan kitisztulnak szeme előtt a sorok: .....és kíváno m, hogy sokáig élvezzed jól megérdemelt pihenődet! S. k. porondmester“... így hangzik a levél vége. Csak így, hogy: „S.k.“. aláírás nélkül. Pedig egyszer a miniszterhelyettestőí is kapott egy elismerő levelet és az nem „eskázott“, hanem alákanyarította a nevét töltőtollal... Egy kis ideig erre gondol, aztán hosszabb ideig semmire (az a legjobb!) és végül nagy-nagy szánalom önti el egész lényét... Nem is tudná megmondani, kit szán jobban; önmagát, a kollégákat, akiknek még sokáig kell várni a sárga kopertá- ra..., vagy a szegény porondmestert... Amikorra az értekezlet véget ér, a búcsúzó bohócban megérik az elhatározás; nyugdíja első részletéből töltőtollat vásárol a porondmesternek. héz börön- iyhe emel- e, s amint másik ke- ir érződött ártotta volfalai úgy : üdvözlés, tette a bő- igyát, hogy mét. Rále- lépést tett oentről egy tan. Aztán szhangoz- kulcscsörázat felláré£ helyett égigmérte, i nem szólt az ajtóból, éhez, ráte- 3 a nőt. JIRÍ MEDEK A hátára omló haj komoly kifejezést kölcsönzött arcának. Hány éves lehet? A nők életkorát ritkán találta el. Most is tétovázott. Harminc? Talán több is. Vagy nem? Pirospozsgás arccal, melegítőben, kockás ingben, mezítláb.- Hátul mostam - emelte fel tekintetét, miután gondosan áttanulmányozta a pecsétet is a levél alján. - Jöjjön beljebb - vetette oda kelletlenül. - Mit csináljak magával?- Visszaküldhet. Megvonta a vállát.- Mindjárt sötét lesz. No, jöjjön... A bőrönd felé hajolt.- Segítek. Óvatosan félretolta a nőt.- Köszönöm. Becipelem magam. A cuc- caim - mosolygott bocsánatkérőn. - Hová tehetem? Vacsora után a konyhában telepedett le.- Mit fog mérni tulajdonképpen? - kérdezte a nő. A ruhát éjjelre a kertben teregette ki. Talán nem fog esni, és a hideg éji levegő illatát magába szívja az ágynemű. Most megfésüJ- ködve ült a tarka kötényében, a jeges víztől pirosló kezét ölbe tette, akár egy kislány.- A földgömböt - mondta mosolyogva erre vezet majd az autópálya.- Erre? - kérdezte, mintha az útnak az ósdi, már régen nem használt kemencén keresztül kellene vezetnie, ahol álmosan hunyorgott egy macska.- Ne féljen, ez a ház megmarad, ahogy van. A kert is. De valahol el kellett szállásolniuk engem is. Egyelőre a faluban szórtak szét bennünket; nyáron, míg felépítünk valamit, az iskolában fogunk lakni. Ezt-azt megmutatott neki a tervben. Semmit nem értett belőle.- Most itt vagyunk. Rámutatott egy pontra a pauszpapíron, és ceruzával egy csillagot rajzolt.- Ez a templom - mondta. - Kiismeri magát? Nemet intett a fejével.- Maga egyedül ól itt?- Egyedül? - szemmel láthatóan megütközött a kérdésen. - Nem - mondta hirtelen, azt nem. - A férjemmel. Most nincs idehaza. A munka, hiszen tudja. Nem itt dolgozik. Miért kérdi?- Csak úgy. Ne haragudjon.- Hosszú utat tett meg. Nem akar lefeküdni? Nem volt kedve, holott délután holtfáradt volt. Valami itt nincs rendben, gondolta, majd megszólalt.- Csak elszívom a cigarettát. Szándékosan a földre ütötte le a hamut. A hosszú szempillák mögül szemrehányó tekintet villant rá. Gyorsan bocsánatot kért. A csikket két ujja közé fogta, felkelt, odament a régi tűzhelyhez, kinyitotta az ajtaját, és bedobta a cigarettavéget a hideg sötétségbe. A macska valahol a tetőn rémült nyávogásba kezdett.- ön nem megy aludni?- Megvárom a férjem - mosolygott szomorkásán.- Jó éjszakát.- Jó éjt. Kiment a pitvarba, s csendben becsukta maga mögött a szomszédos helyiség ajtaját, melyet a régi falusi épület megfeketedett gerendái öveztek. Az előkészített dunyha almától illatozott. Egész télen itt tárolták, míg az összes el nem fogyott. Az összes? A régimódi ágy mellett egy tányéron gyönyörű, aranyszínben játszó ranettalmát talált, és egyszerre különösnek érezte a csendes házban a gondos rendet és a nyugalmat. Egy pillanatig szinte félelmet érzett. Újra végigjárta a pitvart, de most a kertbe irányította lépteit. Valóban. A szélben'mint az özönvíz előtti furcsa madarak szárnyalása lengedezett a ruha; köztük egyet sem talált, amit férfi hordhatott volna. Rövid ideig állt így a felfedezés ámulatában, és azon gondolkodott, ne menjen-e vissza a konyhába. Visszatért mégis szobájába, csendben levetkőzött, és bebújt a dunyha alá. Hiszen nem az utolsó éjszakát tölti itt. Az álomra várva kis ideig a mennyezetet nézte, amely lassan beleveszett a sötétségbe. A nőre gondolt, és azt kívánta, hogy álmában látogassa meg öt. De egész éjjel almákról álmodott. SCHMIDT ÉVA fordítása
