Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-11 / 10. szám
ifogunk, szénát vetünk az ökröcskéknek. Letelepedünk a mezsgye pázsitjára, térdünk közé fogjuk a tálakat. Sose fáradjanak, nem kell jó étvágyat kívánniuk! A galuska percek alatt úgy eltűnt, mintha a hátunk mögé hánytuk volna. Ahogy tegnap, úgy ma is - ahogy ma, úgy holnap is. A munkában kiéhezett gyomor egészséges étvágyával. De van is látszatja a jó kosztnak, különösen Ivánon. Arca színes lesz, teste megerősödik, megizmosodik. Szinte szemlátomást változik. Evés után pihenünk egy kicsit. Meg kell várni, míg az ökrök is jóllaknak. Közben egy szarvasbogárral játszom a gyepen. Ivan tenyerével a friss, üde füvet simogatja. Milyen lágy, milyen finom! Mint a selmyes gyerekhajszálak. Mint a Petrásné kisfiának lenszőke hajfürtjei, amelyeket Ivan úgy szeret simogatni. Egyszer megcsiklandozta az ujjával a csöppség gödrös arcát és a kisfiú ránevetett. Kitárta a karjait a gyerek felé, és az rögvest az ölébe vetette magát. Bátran, engedelmesen, bizalommal. Ivan meglepetten szorította magához, és már nem is tudott tőle megszabadulni. A fiúcska nem akart elmenni az öléből. Ivánnak dajkálnia kellett. De szívesen tette, s azóta is mindennap örömmel megteszi. Ezek Ivan legkedvesebb percei. Estefelé leül a pitvar küszöbére és térdére ülteti a kisfiút. Hintáztatja, feldobálja, játszik vele. A gyerek sikongat, kacag, ficánkol örömében, szinte reszket a boldogságtól. Gyakran magam is megirigy- lem, féltékeny vagyok rá. De az apróság nemsokára megelégeli a játékot és fáradtan elalszik. Beteszik a bölcsőbe, és Ivan megint nekem marad. Nekem meg a jószágnak az istállóban, amit közösen ellátunk, amíg az asszonyok a konyhában megfőzik a vacsorát. Mikor jóllaktunk, Ivan a fészer padlásán, az illatos szénában éjszakai nyugalomra tér. De egyszer kissé tovább marad a küszöbön. Nem tűnik el mindjárt vacsora után. Tovább üldögél, valamit neszei. Felemeli a fejét és hallgatózik. Csendes este van, szinte zsong a langyos tavaszi levegő. Valahonnan távolról hegedűhúrok lágy zengését sodorja felénk a szellő. Fülbemászó, kedves melódiák. * A Találkozáz című regény fenti részletével a szlovák szocialista irodalom neves alakja születésének 80. évfordulójára emlékezünk.- Hegedű ... - állapítja meg Ivan vágyakozó sóhajjal.- A tanító hegedül - sietek a magyarázattal. Egy ideig feszülten hallgatóztunk, aztán kérdésem felriasztja Ivánt:- Maga is tud muzsikálni? Ivan bólint. Hirtelen eszembe ötlik valami. Talpra szökkenek és hazarohanok. Belopózok a kamarába, kinyitom a ládát. Előszedem belőle bátyám nagy harmonikáját, és már el is tűnök a házból.- Kié ez? - kérdi Ivan kellemesen meglepődve.- A bátyámé. Szívesen odakölcsönzöm magának! - vágotn ki egy szuszra. Ivan hálás pillantása szinte simogat. Izgatottan veszi kezébe a hangszert, és ujjai végigfutnak a billentyűkön. Eddig még nem sokat játszott harmonikán, de azért már próbálgatta. A fronton már volt néhányszor a kezében és ment is a dolog. Egyébként is az olyan embernek, aki már játszik valamilyen hangszeren, különösen pedig, ha olyan zeneimádó, mint Ivan, nem okoz különösebb nehézséget megtanulni, hogyan kell bánni a harmonikával. Hát perszehogy nem. Lám, már csörgedeznek is a lágy dallamok fürge ujjai alól. Lám, lvan már játszik is, méghozzá olyan szépen, hogy nem csak a meglepődött asszonyok perdülnek ki a szobából az udvarra, de a háztető mögül a kíváncsi hold is előbukkan, hogy meglássa, ki az a varázsló, aki oly váratlanul elárasztja az est csendjét az édes-bús melódiák zuhatagával. Csak állunk, szoborrá váltan, hallgatjuk és csodáljuk. Soha életemben nem hallottam még ilyen szép muzsikát. Az ismeretlen dal elandalít, a pattogó ritmus pezsgésbe hozza véremet. De a többieknek is nagyon tetszik a zene. Elégedett mosoly kerül az asszonyok arcára és még a hold is majdnem táncra kerekedik. Kerek képe jókedvűen vigyorog az égen, és hálából ezüstporral hinti be az egész világot. A tavaszi est csordultig tele szépséggel. És (van játszik, elragadtatva játszik, s közben oly boldogság önti el a szívét, aminőt talán gyerekkorában érzett utoljára, mikor ott ült Ro- sujában szülőháza lépcsőjén és szíwel-lélekkel fújta a bácsikája pásztorsípját. így aztán rövidesen magára vonja az egész falu érdeklődését. A falut még a kegyetlen háború első évének borzalmai sem zökkentették ki teljesen idillikus hangulatából. Hiszen a front nagyon messze, hetedhét országon is túl húzódik, az ágyúdörej nem hallatszik idáig, és ebből a kis zugból nem látni a kiontott emberi vér patakjait. Itt az emberek elképzelésében még nagyon sok visszamaradt abból a mesékből merített naivitásból, mely borzalmak és szenvedések nélkül, valami kalandos, hősies katonásdi képében ábrázolta a háborút. A földeket itt még nem szaggatta fel a gránát, errefelé még nem égtek a falvak, a hírek pedig ide már csak alaposan megszűrve, felhígítva és kiforgatva jutnak el, s nincs meg bennük a közvetlenség ereje. Ha fel is izgatják és el is keserítik az embereket, de nem rendítik meg hiszékenységük alapjait. Még mindig hiszik, hogy az isten a frontokon is megóvja a jó embereket, nem hagyja őket elpusztulni, és csak rossz, ártalmas semmirevaló istentagadókra bocsátja a romlást. Hisznek az isten atyai igazságosságában, és mikor hivatalos értesítést kaptak két falubeli legény elestéröl, akik a közvélemény szerint nem érdemelték ki, hogy kárhozatra jussanak, még azt is valami tévedésnek, valami megmagyarázhatatlan félreértésnek tartják csupán. Igaz, hogy beszéltek itt a frontok borzalmairól a háború közvetlen résztvevői is, szavahihető falubéliek, akik átlőtt kézzel vagy lábbal kerültek haza szabadságra, de a sebek már begyógyultak és hát mennyi olyan legény is dicsekedhet sebhelyekkel, aki nem is látta a háborút - fejsze vagy kaszavágások nyomaival, vagy cséplőgép okozta sérüléssel ... És ennek a néhány elkeseredett embernek éles hangú beszédei még nem tudták teljesen meggyőzni az egész falut. Itt még mindig nem értik ennek a kegyetlen, világokat vérbe borító verekedésnek minden borzalmát, a háború irgalmat nem ismerő keze még nem taszította bele a falu valamennyi lakosát a szenvedések forgatagába. Még van, aki hallgatja és élvezi Ivan játékát, a zene még nem botránkoztatja meg a falubélieket. Esténként vagy az ünnepélyes vasárnap délutánokon Ivan fogja a harmonikát, leül a ház előtti gerendára és körülötte egykettőre egész tömeg verődik össze. Gyerekek, fiatalok, felnőttek. Eljön a többi hadifogoly is, akit Ivánnál egyszerre hoztak ide a faluba. Négy délszláv fiú és hét orosz. Hárman közülük, akik a falubeli gazdáknál szolgálnak, rendszerint naponta részt vesznek Ivan hangversenyein. A többiek, akik az uradalomban dolgoznak, csak vasárnaponként jöhetnek el egy félórácskára. Máskor nem engedi el őket a bérlő. Hajnalhasadtától sötét estig kell robotolniuk. Embertelenül kihasználja s amellett rosszul tartja őket. Ivan játszik, és rám mosolyog. Alighanem hazájabeli népdalokat játszik, mert földiéi is vele zümmögnek a dalban. A harmonika hangjára úgy remeg az ajkuk, mint mikor a szellő rezegteti a kerítés mellett álló nyírfa levélkéit. Ha Ivan elfárad, és valamennyi hadifogoly együtt van, az oroszok egy csomóba ülnek és hálából ők is énekelnek. Két szólamra fújják az érzelmes, vontatott, mélabús dalokat. Komoly arcuk elárulja, hogy gondolataik messze járnak, vonásaikon szomorúság és vágyódás ütött tanyát. Csak akkor vidulnak fel, ha a szomorkás dalok után rágyújtanak a pattogó ütemű kozáktánc nótájára, és egyikük - egy kékszemű és magas legény - a kör közepére ugrik és táncba kezd. A többiekkel együtt mi is tapsolva ütjük a taktust, az ütem egyre frissebb, a tánc egyre gyorsul, még végül szemkápráztatóan gyors forgásukban éri el tetőpontját. Dicsérgetjük, megcsodáljuk az idegeneket. A hajlékony testeket, a jóságos szemeket. A lányok és a magukra maradt menyecskék szégyenlősen kelletik magukat ellőttük. De mind a lányok, mind a fiúk körében legtöbb tisztelője mégiscsak a harmonikás Ivánnak akad. Körülötte sündörögnek a legtöbben. SOÓS ISTVÁN fordítása PETER ANDRUS Szeretem az erdőt s gyakran elgondolkodom, vajon miképp lenne, ha békésen járhatná a világot és az emberek sarkára tape emberi tulajdonságai lennér és hirdetné. semmi erdei nem idegen nt és az erdőt bérházakba és falusi szintes lakokba vir nem csupán év végén, bármikor, hajnalban vagy délben, szerelemre lobbanáskor, szomorú pillanatokban s komoly beszélgetések és tanácskozások idején - ha asztalokat borítana fel, könyv-piramisokat döntöget és a fák ágaival - harcosai' szétszóratna iratokat és minden rettentően fontos ami nélkül állítólag nem élh aki ezért pusztítja az erdőt, ahelyett, hogy leülne és lélegezne és hódolna a szépnek, mely majd egykor talán nen mert csupán csak ember le; amolyan más, emberien embertelen, szeretet nélkül a fák iránt, telítve valamivel, ami már nem lesz szeretet, miglen megkövül és elporla Ily dolgokon is elgondolkodr s mondom megannyiszor, hogy a kérdőívek rovátkáié; ezt írom: eredeti foglalkozásom érdé; erdőt tanító, erdőben képesített, halkan boldog, hogy nőnek még a fák s a fákon mókusok ugrálnak és e fák közt száraz tűlevél-almon emlékezni lehet, milyen a női test első érintéskor > és miként hullnak könnyek, ha nincs kit érinteni és csak az erdei televénybe gomba- s bőséges termőtes illat, mert az emberi termőtestek valahova elköltöztek, valahova mélyebbre, a városnegyedekbe, ahol jó lakni, de ahova az erdő csupán egyszer költözik eg> es csakis azért, mert szereti a gyermekeket, szerelmeink szerelmeit. GEDE — ■ H úzzad, kicsi fiam.- Húzom, tanár bácsi.- A kottát nézd, kicsi fiam.- A kottát nézem, tanár bácsi. „Nyavalyások!“- A szomszéd, az öblös hangú bömböl, kicsi fiam.- Tudom, tanár bácsi.- Csak bömbölni tud, hazajön, és minden délután bömböl.- Mert gyermekkorában nem tanult hegedülni.- Úgy van, kicsi fiam.- Nem érzi, nem él benne a muzsika, képtelen fölfogni a szelíd akkordok szívhez szóló üzenetét.- Szépen fogalmaztál, fiam. „Nyavalyások!“- Most gyantáznom kell tanár bácsi.- Gyantázz, fiam.- Meg a szemüvegemet is meg kell töröljem, mert bepárásodott. -Töröljed, kicsi fiam.- Még azt is mondta nekem a tanár bácsi: ezekből a bömbölő botfülekből kerülnek ki a romlott, minden rosszra hajlamos emberek.- Sokat fejlődtél, kicsi fiam.- De hiszen évek óta gyakorolunk, tanár bácsi.- Meg is van a látszata, kicsi fiam; no de lássuk: a zene, kicsi fiam, a művészet... Nos?- A zene a művészet végszava.- Nagyszerű, kicsi fiam!- Mint ahogyan a halál áz élet végszava.- Most szépen egybe az egészet, kicsi fiam, sforzato!- A halál az életnek, a zene a művészetnek. FÜLÖP MIKLÓS- A micsodája, kicsi fiam!- A végszava.- A halál az életnek, s zene a művészetnek a végszava.- „Végszava!“- Végszava!!- Nagyon jó, kicsi fiam, most pedig húzzad.- Húzom, tanár bácsi. „Nyavalyások!“ A kottatartó az ablak előtt, szem- magasságban - a függöny kissé elhúzva; a szemközti falon ingaóra, pontosan jár, a tanár bácsi a gyerek mögött a pamlagon ül, az inga mozog, minden perc elmúlás, búcsú; a nagy- mánus előreugrik, lassan ugyan, de ugrik, ha az ember türelmesen lefigyeli, az ugrás pillanatát is elkapja a tanár bácsi türelmesen lefigyeli: minden perc elmúlást, búcsút hoz, ó... az óra üveglapján megtörik a fény, a tanár bácsi pislog, szemhéja elnehezül... éppen csak a fejére kel ügyelnie, ezt is csupán a látszat kedvéért egyenesen ül, tehát, ügyel a fejére, és mégis, nyakizmai időnként elernyednek, s mintha helyeselne, feje lehanyatlik, de azonnyomban és nagyon ügyesen felkapja - a gyerek vonót tartó keze is - jaj! - elnehezül, ujjai erőtlenül, szédelegve keresgélik a húrokat, vét, rossz helyen keresgél, középső ujja riadtan fölugrik, feljebb, egyre feljebb keresgél, rekedt hang mordul rá, a hang felzokog, nyüszítve vonít, az ujjak már a griffet szorítják, még egy hangsóhaj, aztán csend...- Az ujjaidat tornáztatod, kicsi fiam? Miért fizet engem az édesapád, mit gondolsz?- Édesapám azért fizeti a tanár bácsit, hogy hegedűművész legyek, hogy bejárjam a világot, fellépjek Tokióban, Berlinben, New Yorkban...- És Londonban.- Igen.- Húzzad! Húzza. „Fals!“- Most a másik szomszéd bömböl, tanár bácsi.- Ez is csak bömbölni tud, kicsi fiam, hazajön, és bömböl.- Mert gyermekkorában nem tanult hegedülni, nem él benne a muzsika, képtelen fölfogni a szelíd akkordok szívhez szóló üzenetét, ezekből kerülnek ki a romlott, minden rosszra hajlamos emberek, nem tudják, hogy a zene a művészet...- Mára elég vplt, kicsi fiam, finale! Holnap folytatjuk. Mára elég volt. A gyerek vászontokba bújtatja hegedűjét. Finale! Aztán animoto de capo az egészet. Sforzato! Majd holnap... A kacskaringós döt cipelt ma kedőn minden pillar lélegzethez jutott, me zébe fogta terhét. / a levegőben, csak m na a megkeményede A hegyoldalban ; fénylettek, mint hoss; Odaért az ajtóhoz. E röndöt, és elnyomta | a csomagra üljön, s t helt meggémberedet előre, és erélyesen b Semmi. Újra bezörgetett.- Jól van, hallom - női hang lágyan, d tüsszentés hallatszod tak a folyosó kövez renés.- Nem kell mindjái mázni.- Bocsánat - szólt - Mi van?- Hideg - mondta^ a levelet mutatta. Te majd beletemetkezett - Be sem hív? Újra rászegezte a semmit. Egy tapodt; A férfi odament fener lepedett, s végre jól r FRANO KRAL
