Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-04 / 9. szám
ÚJ szú 15 1983. III. 4. Álturisták Franciaországban Ha valaki Algírban száll fel a Párizsba induló repülőgépre, akkor kisebb az esélye, hogy célba jut, mint a más légiutakat választó repülőgép utasainak. Nem arról van szó, hogy a lezuhanás kockázata ezen az útvonalon nagyobb lenne, mint másutt. Az akadály csupán a földre szállás után mutatkozik, amikor a határon a francia tisztviselők a megszigorított beutazási előírások alapján az algériai állampolgároktól az útlevél mellett ,,lakásigazolást“ is kérnek. Ebben az uticél helyének polgármestere igazolja, hogy a vendégeket barátaik vagy rokonok fogják elhelyezni otthonaikban. Több mint 17 000 algériai nem tudta ezt igazolni 1982-ben. Igaz, hogy sokaknak volt igazolása, amelyet érvényesnek vélt, de a határrendörség azt nem vette figyelembe. A polgár- mesterek ugyanis sokszor ravaszul csak a vendéglátó aláírását igazolták, nem pedig a vendég elhelyezését. Gyakori eset az Orly repülőtéren, hogy egy repülőgép utasainak a felét a következő géppel visszairányították. Avégett, hogy a több mint 50 000 nemkívánatos vendéget visszaküldjék hazájába - ezek közül az algériaiak alkották a legnagyobb csoportot - 1982-ben körülbelül 130 nagy utasszállító gép utasterét kellett igénybe venni. Tavaly év végén egy francia szakértői küldöttség utazott Észak-Afriká- ba, hogy kedvezőbb megoldást keressen, és ezzel megbékítse az egyre elégedetlenebb Algériát. Egy 1968-ból származó államközi egyezmény azt a jogot biztosította a nem munkavállalás céljából Franciaországba érkező algériaiaknak, hogy „formalitások nélkül, az útlevél egyszerű felmutatásával", három hónapig Franciaországban tartózkodhassanak. A harag, hogy a kormány a lakásigazolással megkerülte a vízum elengedését, még tovább erősödött, amikor Párizs tavaly augusztusban további akadályozó intézkedéseket vezetett be. Egy körlevél arról tájékoztatta a polgármestereket, hogy az igazolást „különösen akkor“ tagadhatják meg, ha egy vendég elhelyezésének nincsenek megfelelő feltételei - tehát újabb okokból is elutasíthatják az igazoláskérelmet. Érthető azonban a franciák aggodalma is, amely az egyre újabb beutazási korlátok mögött keresendő. Ma már senki sem tudja, hány külföldi tartózkodik Franciaországban. A statisztika szerint múlt év január 1-én 4,1 millió volt a számuk. Az algériaiak 816 000 fővel a portugálok mögött a második helyen álltak. Ellentétben ezekkel a csupán az állampolgárságot tükröző adatokkal, a Le Monde úgy véli, hogy a majdnem 1,5 millió ,,algériai vérű“ Franciaországban a legnagyobb bevándorolt tömb. A reguláris 800 000 vendégmunkáshoz a lap 120 000 továbbit számít, aki papírok nélkül dolgozik és -státusa rendezését várja, továbbá 400 000 Franciaországban született algériai fiatalt, akinek megvan a francia állam- polgársága, s végül 100 000 volt bárkit, vagyis franciabarát algériait, aki Algéria függetlenségének megszerzése után hagyta el hazáját. Számos szakértő véleménye szerint szonban még ez az összeállítás sem méri fel teljességében az „álturisták" problémáját. A párizsi intézkedések azonban éppen ezeket akarják sújtani: meg akarják akadályozni, hogy valaki vízum nélkül beutazhasson, és utána illegalitásba vonuljon. Az illegálisok részben növelik a rosz- szul fizetett színes bőrű és alkalmi munkások hadseregét, részben pedig a társadalmi peremövezetekben telepednek le, ahol nagyarányú kábítószer-kereskedelem és a bűnözés sok egyéb formája is virágzik. Az álturisták mellett az állítólagos politikai menekültek is tehertételt jelentenek. Tavaly nyáron Párizs környékén egy olyan csoport tevékenységét derítették fel, amely Zaire-ból kivándorolni akarókat angolai, középafrikai politikai menekülteknek tüntetett fel, és „menedéket“ szerzett számukra Franciaországban. „Politikai álmenekültek hamis papírokkal és hamis címekkel álmunkanélküliekké válnak" - így írta le egy rendőrségi felügyelő a nagyszabású csalást, amely a francia államnak becslések szerint 18 millió frankba került. Egy 28-éves zaire-i rekordteljesítménnyel dicsekedhet: tizenegy különböző személyi igazolás alapján havi 30 000 frank munkanélküli segélyt vett fel. ,,Hagyjátok békén a külföldieket, hiszen használnak hazánknak“ - ez a jelszava annak a felvilágosító kampánynak, amellyel a bevándorlási kérdésekkel foglalkozó államtitkárság ebben a hónapban szembe akar szállni a latens idegengyűlölettel. Au- tain államtitkár megállapításával, miszerint tíz vendégmunkás közül csak hármat lehetne franciákkal pótolni, azt az előítéletet akarják megcáfolni, hogy a munkanélküliség fő okozói a külföldiek. A párizsi körzetben megvizsgálták az állami betegbiztosítókat, és a vizsgálati eredmény szerint a vendégmunkások kevésbé veszik igénybe a szociális juttatásokat, mint a hazafiak. Míg egy francia egészsége évi átlagban 3820 frankba kerül a betegbiztosítónak, a vendégmunkásokra e célból egyénenként csak 3251 frankot kell költeni. Autain a kormánynak a külföldiekkel kapcsolatos politikáját így foglalja össze: „Biztosítjuk a bevándoroltak biztonságát, előmozdítjuk szociális, gazdasági és kulturális kibontakozásukat, küzdjünk a kizsákmányolásuk minden formája ellen.“ Mig megváltozott az idegenekkel szemben alkalmazott hivatalos beállítottság, amennyiben azok már az országban élnek, megerősödött az eltökéltség, hogy nem engednek be újabb bevándorlókat Franciaországba. „Ha megkérdik tőlem, hogy zárjuk-e le a határokat, akkor igennel válaszolok“ - mondta Le Garrec, a munkaalkalmak kérdéseivel foglalkozó miniszterelnök mellé rendelt miniszter egy interjúban. Az illegálisan az országba érkezettek kitoloncolása? „Újra csak igen a válaszomI" (SÜDDEUTSCHE ZEITUNG) Egymilliárd dolláros választás Lenn, Kelet-Kentucky völgyeiben a som elég későn virágzik, és a politikai változások is megkésve jelentkeznek. Nem meglepő tehát, hogy Carl D. Perkins képviselő újraválasztási kampányai nem sokat változtak az elsőhöz, az 1950-eshez képest: egyedül járja be kocsijával a környéket, apróhirdetéseket jelentet meg a hetilapokban, hirdet a rádióban és átlagosan mintegy 3000 dollárt költ a teljes hadjáratra - beleértve a bélyeg- és benzinköltségeket is. Azonban ebben az évben Perkins is az amerikai politikában végbemenő „forradalom“ hatása alá került. Konzervatív csoportok támadják, hiszen a 70 éves demokrata most először költött tévéreklámokra és politikai akcióbizottságoktól (Political Action Committees) fogadott el hozzájárulást a kampányához. Perkins összesen mintegy 20 000 dollárt költött el. Számára a legmegrázóbb volt, hogy kicserélte imádott 1968-as fehér Ford Falcon kocsiját az 1970-es gesztenyebarna Ford Galaxy-ra. „Nagy lépés volt a tévéhirdetés is - mondta David Whalin, Perkins főtanácsadója - de a Falcon kicserélése, az igazán nagy dolog volt." A politikai múlt matricái, jelvényei és más díszes eszközei a feledés homályába merülnek. Ami ma számít, az a pénz, a tömegtájékoztatás, a korszerű módszertan, és ezt igazolják az 1982-es választások - a történelem messze legköltségesebb nem-elnöki választásai. A pénz lett a politika lényege és mozgatója, s mivel sok pénz áll rendelkezésre - vagy saját vagy másoké -, gyakorlatilag ez lett a hivatal megpályázásának előfeltétele. A kampányokra való költekezés valamiféle módon állandóan növekedő politikai fegyverkezési versennyé vált. Az Egyesült Államok első, egymilliárd dollárt meghaladó költségű választását 1979-80-ban tartotta, egy olyan évben, amikor az elnökválasztási harc költsége is legkevesebb 250 millió dollár volt. A 82-es időközi választások majdnem elérik ezt a rekordot, és Herbert Alexander, a dél-kaliforniai egyetem mellett működő Állampolgárok Kutatási Alapja (Citizens Research Foundation) igazgatója szerint csak a kongresz- szusi kampányok több mint 300 millió dollárt fognak felemészteni. „A költekezés féktelenné vált“ - mondja Maxwell Arnold, egy idős San Franciscó-i politikai reklám- szakértő - „Valamiféle józanságot kell a dologba vinnünk.“ A pénzáradat megváltoztatja a mechanizmust, a résztvevőket és a politikai kampányok lényegét - ezek a változások pedig tovább táplálják a költekezési spirált. Egyre hatalmasabb összegek gyűlnek össze, a jómódú jelöltek számára, akik legalább részben pénzelni tudják kampányaikat. A politika szakmává lett és jól fizetett szakértők váltották fel az egykori önkénteseket, akik valamikor a munka nagy részét végezték. A közvélemény-kutatás, a „csomagolás“ és a reklám lépett a pártállás, az egyes kérdésekben való állásfoglalás és a lokálpatrióta támogatás helyébe. Sok politikus nem habozik rámutatni, hogy az infláció tehet a növekvő költségekről. William (Dollar Bill) Clemens, texasi kormányzó kijelentette, hogy 1982-es újraválasztási kampánya közel 12 millió dollárba került - de tanácsadói azonnal kimutatták, az inflációt figyelembe véve ez kevesebbet jelent, mint az 1978-as kampányra költött 7,2 millió dollár, amely akkor megdöntötte az addigi rekordot az államban. Ennek ellenére a kampányok költsége sokszorta gyorsabban növekedett, mint a fogyasztási árindex - és a fő bűnös - úgy tűnik - a „technológia". A legtöbb jelölt manapság a rendelkezésre álló összeg közel felét költi televíziós fellépésre, közvetlen levélkampányra és más „csodákra“. „Ha nem tudsz előteremteni 150 000 dollárt televíziós fellépésre - mondja Steve Avakian, michigani politikai tanácsadó -, jobb, ha otthon maradsz.“ 1978-ban Michal Dukaris a kormányzói posztra hirdetett demokrata párti előválasztásokon Massachusettsben 25 000 dollárt költött a tévére - és vesztett. 1982-ben megnyerte ugyanezt a választást, miután hidegvérrel 750 000 dollárt állított be e célra a költségvetésbe. Dukaris, mint sokan mások, gyakran látta a feliratot a stúdióban: „Adásban". A kampányköltségek robbanásszerű növekedésének másik oka a törvényekben keresendő. Amikor nyilvánosságra kerültek a Nixon pártkasszája körüli visszaélések, az illegális vállalati befizetések, felháborodásukban olyan polgári csoportok, mint a „Közügy", sikeresen járták ki 1974-ben azt a törvényt, mely a jelöltenkénti hozzájárulás felső határát egyének esetében 1000 dollárban, a vállalatok és szervezetek esetében 5000 dollárban (adományok politikai akcióbizottságok közvetítésével) határozta meg. 1976-ban aztán az Egyesült Államoknak Legfelsőbb Bírósága semmissé tette a törvény hatását azzal, hogy elrendelte, ha a jelöltek saját kampányukat finanszírozzák, az ő egyéni hozzájárulásuk felső határát nem lehet korlátozni. (Newsweek) A Dél-Amerikai Kézikönyv egykor úgy jellemezte Santa Cruz de la Sierra bolíviai várost, hogy az „egy hollywoody westemfilm díszletére“ emlékeztet. De nincs olyan hollywoodi forgatókönyvíró, akinek elég nagy lett volna a fantáziája ahhoz, hogy megjósolja az elmúlt években a városba költözött kétes alakok kavargását. A külváros egykori „kellemes lakónegyedében" - így írt róluk a kézikönyv - most olyan házak állnak, amelyekben hivatásos bérgyilkosok, kínval- latók és kokaincsempészek laknak. Volt német nácik, fiatal olasz újfasiszták és bolíviai falangísták, akik demokráciaellenes gyűlöletükben, valamint a kokainkereskedelem könnyen megszerezhető hasznáért lelkesedve fogtak össze, ezt a várost tették központjukká. Ez a népség állandóan veszélyeztette egy demokratikus kormány létrejöttét a fővárosban, La Pazban. Herman Siles Zuazonak, Bolívia új elnökének létkérdés Santa Cruz megtisztítása. Ha nem elég gyorsan cselekszik, akkor a milliárd dolláros kábítószerüzlet haszonélvezői - ók pénzelték az összes utóbbi katonai puccsot - döntik meg hatalmát. Tudva ezt, Siles Zuazo azzal kezdte hivatalát, hogy elrendelte Olaszország talán két legkeresettebb terroristájának elfogatását és kiutasítását. Az Bolívia elnöke és a terroristák akcióban a csendőrség különleges kommandója segédkezett. Stefano Della Chiale és Pierluigi Pag- liai - mindkettőt a bolognai pályaudvar elleni bombamerénylet miatt körözték - Santa Cruzban laktak, és a bolíviai katonai hatalmasságok szolgálatában álló félkatonai bandák kiképzésében segédkeztek. Az akciót Zuazo beiktatásának napjára időzítették, amikor mindenki La Pazra figyel: az volt az elképzelés, hogy a csendőrök Santa Cruzba repülnek, és ugyancsak repülőn viszik el a foglyokat Olaszországba, mielőtt bárki észrevenné, hogy mi történt. De a James Bond-típusú művelet nagyon rosszul sikerült: Della Chiale megszökött, és a túlságosan lelkes bolíviai rendőrség annyi golyót repített Pagli- aiba, amikor az is szökést kísérelt meg, hogy csak golyóbiztos mellénye mentette meg az életét. Félig megbénulva és önkívületi állapotban, nem megkötözve vitték egy repülőn Olaszországba, hanem kórházba kellett szállítani, ahol csak erős rendőri védelem tudta megakadályozni, hogy barátai megkíséreljék kiszabadítását. Biztonsági okokból La Pazba szállították, miközben a rendőrök szünet nélkül járőröztek a La Paz-i repülőtér és az Alitalia gép körül. A leköszönő katonai kormány tagjai megpróbálták meghiúsítani az akciót. A repülőgép tele volt zaklatott olasz, amerikai és bolíviai ügynökökkel és diplomatákkal, miközben a repülőtéri hatóságok műszaki okokra hivatkozva késleltették a gépet. Végül a bolíviai amerikai nagykövet, Edwin Corr, aki egyébként kábitószer-szakértö, a VIP-váróba (a különleges utasok váróterme) vonult, hogy vezesse a tárgyalásokat, illetve, hogy nyomást gyakoroljon. Az önkívületi állapotban levő terroristát 24 óra késedelemmel tették a gépre. A televíziós kamerák keresztezőben szállt fel a titkos különítmény. A kétségtelen ügyetlenkedés ellenére is azonban az akció az új kormány diadala volt, és egyben figyelmeztetés a Santa Cruz-i terroristáknak. A törvény és a rend hirtelen hűvös szellői, melyek a hófödte hegyekből elérik a trópusi Santa Cruzt, arról győzik meg az előző rezsim leggonoszabb kinvallatóit, hogy legfőbb ideje a helyváltoztatásnak és jónéhányuk elhagyta az országot. A kis magánrepülő flotta azonban, amely a volt belügyminiszter, Arcé Gomez tulajdona, még mindig a Santa Cruz-i repülőtéren parkol. Mintegy 150 kisgép tölti meg a hangárokat - Santa Cruz lakossága 150 000 fő. A gépek közül sok kábítószert szállított egykor a közeli brazil határon átrepülve Európába, az Egyesült Államokba, Kolumbiába tartva... A tiltott kábítószer-kereskedelem ma Bolívia egyik fő gazdasági ága, az illegális forgalom idén mintegy 2 milliárd dollár volt, több mint kétszer annyi, mint az ország legális exportbevételei, és több, mint Bolívia külföldi adósságállománya... Rene Bascope Aspiaza, bolíviai újságíró könyvében leleplezte a katonaság és a kábítószeripar növekedése közötti összefüggéseket, és bemutatta, hogy a kereskedelmet ellenőrző három csoportban tábornokok és ezredesek vannak. Ők az „anti- kommunista és erkölcsi felépítmény“ nevében könyörtelen csapásokat mérnek azokra a kísérletekre, melyek a demokrácia visszaállítását célozzák Bolíviában. (The Guardian)
