Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-04 / 9. szám

nso

SV *

mom

tettem magamban ázat, mi a lelkierő? egyszer éreztem választ adhatott I asszony, aki úgy yan élt, névtelenül, ló órák súlya alá I előttem, fejéhez, könnyező

olt.

vállalat és a ház ett. Ezt tettem meg it előtt. A szerény pihent a szürke, 5 koporsó, mellette jött karos gyertya- jyertyát villanyfény tan, a falon pedig jgött. A falhoz egy sszecsukható szé- sszéket támasztot- ,ze az elhunyt fiai, lalat alkalmazottai Idönce, egy kövér,

i volt. A temetkezé- cihalt volt, csupán lám ragyogott, me- zántak a gyászoló

oyeres oldalkocsis >apott, mikor áthajérautóba. Egyene- noz hajtottunk, akit >b sírva kellett lát- jyszerű, olyan ter- itán, mint az öregI a külváros lakói- jgyedébe értünk, -két dolog. Először ínyt és az asszony, k, hogy tudassuk bb mint ötven évig lég hosszú idő ah- a házaspár elsza- történjék semmi. Itat. Mindig az asz- ozni. Párszor (való- gra hozott egy-egy 3 ilyenkor az alakja és gömbölyűbben

ragyogott. A születendő gyermek fölé kormos, zsírpecsétes kötény, pigmentfoltos homlokára pedig a tűzhely melegétől izzadt hajcsomók tapadtak.

Emlékezetemben úgy élt, hogy egy jámbor vadállat mellett áll és a langyos habból szálakat húzogat ki. Magam előtt láttam, amint heves záporkor jutazsákot borít a fejére és korsót takargat a hóna alatt, meg éjjel, békés teliholdnál árnyéka kíséretében.

Emlékeimben egyszer sem sikerült elválasztanom az asszonyt a munkától. Régen mindennap egy teknő beáztatott ruha várta a kenyérfa alatt. Máskor igyekvő arca, repedezett körmű keze és egy darab szappan merült fel emlékezetemben.

Félhangon énekelgette mátkasága dalait, szélnek eresztve őket a nagy színes porral, konzervdobozokkal, száradó és döglött siklóként meggörbült száraz nádhéjjal teli udvarban.

Mikor bealkonyult, a fűzfák susogá- sa mellett ugyanazzal a dallal altatta fiait, amellyel a munkáját ékesítette. Mert soha sem szomorkodott. Tetőtől talpig csupa munka és elevenség volt.

Míg ö küszködött, fiaiból férfiak lettek. Saját viselkedési formával. Darabosak, mint az egyszerű környezet, amelyben éltek és felcseperedtek. Jóemberek, valamennyien. S amelyikük tökéletlennek született és sorvadozva élt, annak szeretetből maga az anya kívánta halálát és áldva azt, fogta le a szemét. Sok évvel később a legidősebb fia elvetette magától az életét, és az asszony akkor mondott valamit, amit jóformán senki sem értett. Olyasmit mondott, hogy joga volt a fiának elvetnie azt, ami már nem kellett neki. S ezt anélkül mondta, hogy követelt volna rajta valamit, amiért megszülte.

Míg az autó áthaladt a vidéki kisvároson, azt ismételgettem magamban, hogy az asszony szerelme egyetlen vak, elsöprő, egyszerű és megrendít- hetetlen szerelem volt. Egy eltemetett szikladarab. A férfihoz nőtt, percről percre vele küszködött, őt ölelte minden erejével. így, egyetlen ölelésben múlt el ötven esztendő. S most, vége ...

Reggel negyed hét. A nappal elárasztotta a kihalt utcákat. Az aprócska nap kúszva jött fel a legyőzött tetők és a kakasok méltatlankodása fölött.

Egy álmos kocsmáros kinyitotta parányi boltját. Az utca csendjében ásítása zajosan elnyúlt. Testessége mögött sejteni lehetett az ananász érett színét és az élelmiszerekkel zsúfolt ládákat.

Utunk a bezárt, néma ház keskeny, szegekkel kivert kapujánál ért véget. Homályosan magam elé képzeltem a régi, primitív kapukulcsot és nem is tudva miért,, egy nagyon-nagyon régen elfelejtett és messze innen álló zenedoboz jutott róla eszembe.

Nem mertem bekopogtatni, bár a kezem ügyében volt a szép bronz kopogtató fogantyúja, mely a gyűrűsujj szimbolikus, karikáját formázta. Erről egy másik kéz jutott eszembe, amelytől féltem, egy elgyötört, ráncok és kidagadó erek borította kéz, mely szintén jegygyűrűt visel, de az most a halállal fűzi össze. Az a kéz, mely ajtót nyit nekem.

Kezdtem magam szerencsétlenül érezni. Elfogott a félelem, hogy bánatot okozok. Abszurd módon azt kívántam, hogy ne halljanak meg, ne siessenek elő, ne engedjenek be.

Beismerem, behunytam a szemem, amikor elhatároztam, hogy felemelem a kopogtatót és a házban visszhangot vert tompa hangja, felébresztve az udvaron az arekapálmá- kat, a madarakkal teli savanyúnarancsfát, a sötét, fehér és kék közepú üvegrózsákat a félhomályba boruló, csendes előszobában ...

Fürge léptek siettek elő, ijedtségemre egyre közeledtek. Eltolták a reteszt, kinyílt az ajtó. Előtűnt ő: galamb- ősz haja, perkálruhája, fekete fűzős cipője. Meg a szeme, mely már törékeny fénnyel, az öregek bánatos tekintetével ragyogott.

A szeme engem nézett, faggatott. A csendben olyan parányinak és védtelennek látszott, hogy nem tudtam, mit mondjak neki ... Hogyan kéne megmondanom?

O szólalt meg elsőnek:- Carlos? - alig hallhatóan re- begte.

Osszeszorított ajakkal, lehajtott fejjel válaszoltam. Aztán a nemrég kibomlott levelekkel teli udvar felé indult, áthaladt az udvar közepének csillogó, kevert színei alatt, melyek vörösbe és kékbe burkolták. Egy pillanatra a narancsfa törzsének támaszkodott, hosszú, árulkodó lélegzetet vett. S akkor ...- Egész életemben társam volt és hat derék fiúval ajándékozott meg. Oly hálás vagyok neki - mondta minden erejét összeszedve.

S csendesen sírva, hogy a könnyeit csak sejthettem, folytatta útját a konyhába, hogy kávét főzzön nekem.

LŐRINCZ EMŐKE fordítása

* Mai kubai elbeszélő

DÉNES GYÖRGY

ZS. NAGY LAJOS

KÖDLEPTE, NYIRKOS

ANYÁM

PARTON ÁLLUNK

Tüzes tarlókon nőtt virág,

1

az ősz szirmodra vért ver.

Hajad, szerelmed, tél havazza. Befútt utakról gyere vissza!

Ne engedd, hogy erőtlen éljek,

Kelyhedből két élet szakadt, de nem váltottad meg magad a csókos szenvedéssel.

te gyönge asszony, védj meg, védj meg! Anyám tar|ókon ^ v|rág

2

mikor hull már a könnyed?

Lángom voltál, napom voltál,

Egyik fiad a férgeké,

bennem lobogtál, bujdokoltál,

másik dalolva száll elé

világom kínnal építetted,

mért tagadnád meg, hogyha hitted?

önként a mennyköveknek.

3

Keményen, bátran, könnytelen

Ködlepte, nyirkos parton állunk,

hadat üzensz a sorsnak. Szirmodra őszi rozsda ül,

a mélybe tántorog világunk. Hol a karod? ölelj magadhoz. Adj még erőt e pillanathoz!

s a szíved mélyén, legbelül vert angyalok zokognak.

GÁL SÁNDOR

TE

A szó megszépül, mint a

ahogy meztelen lábad

hazatérő arcok

a padlóra lép,

hosszú út után,

s hallgatni

s az esték árnyai

a víz csobogását,

nyugodtabban

mikor cseppenként

borulnak a csendre; s az eső halkabban zizeg

arcodról visszahull ...

a levelek között,

Milyen reménytelen próbálkozás,

s a füvek, a füvek

hogy mozdulataid

karcsúbban nyúlnak

iderögzítsem!

a mindenség titkai felé ...

Ceruzát tartó kezem

)

tehetetlenül áll a

Ilyen öröme vagy te

papír felett,

a földnek, bár

s az est homálya

magad se tudod, s hiába is mondanám,

sem hoz megoldást.

kinevetnél érte.

Szeretlek-e? Nem is tudom ...

A fákon

Nem is zavarom most a csendet

kéken álmodnak a szilvák.

hangos beszéddel,

Ősz lesz újra,

jobb így hallgatva ülni

de te szívedben már

az alkonyat lágy küszöbén,

a holnapi tavasz

s emlékezni reggeli mosolyodra,

virágát neveled.

KULCSÁR FERENC IATEI DOLOROSA

Ne engedd, hogy halvány legyek,

Hangzavar ez, mater dolorosa?

add ki, mama, ékszeredet!

Mérnöki, búvó? Sorsom hossza:

Csillagba bújnék, tiszta álmom

az évbeli szók s ez a rongy,

röpít e roppant új-világon.

mi enyém most, mondd,

Add ki, mama, mater dolorösa,

illik-e rám? És ez a gúnya,

azt, mi sorsunk alja vagy gonosza,

e párna, e csönd, ez a gúlas mutasd föl, te látod, már látod:

rakás? Jaj, telve gyanúval,

lobogtasd meg világom-világod.

mondhatom-e, szélesen, ú-val,

Jön ez a kérdés, buzgó, templomi.

úgy ezt a verset, mint te, mikor

Szédület ez: nyelvünk s az otthoni

mondtad a szívbeli kor

gally esengése - zápor után:

esteli-ágybeli versét?

papírhajós, langyos délután.

Mondd, mama, újra szavaid merszét!

Ne hagyd hát, hogy halvány legyek, oszd ki minden ékszeredet.

Csillagaid, amint már te látod, lobogtasd meg világom-világod.

WmwiVjiBfk

A KOVÁCSEMBER

2

UJ

m

E

>

z

o

N

(0

(/}

<

ii •n Ö 0.

3

|

fl

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

Régebben tengernyi munkájuk volt a kovácsoknak. Pirkadatkor keltek, szürkületig dolgoztak, de a munka nem apadt el a kezük alól.

A földesgazdák ellátták őket teendőkkel.

Egyik ekét vitt élesíteni, a másik lovat patkolni, a harmadik fejszét nyújtatni, a negyedik szekeret vasalni.

Órákig tartana csak számba venni is a dolgokat. Jól is éltek a kovácsok. Jó pénzt nyaláboltak föl, s a pénzből kiteleti a jó koszt. A kovácslegények erősek voltak, kövérek, nyakasak. Majd kicsattantak a jóléttől.

Ennek a kovácsnak, akiről most szó lesz, három segédje volt. Mind a hárman ugyanabból a fazékból ettek. Ketten oly kövérek voltak, hogy majd megfulladtak. A harmadik viszont - bár egészséges vuu o is- olyan sovány volt, hogy majd átszakadt. Az arcára tapadt a bőre, a karja vékony volt. Csak hálni járt belé a lélek.

Csodálkozott is a másik kettő:- Ejnye, te... De vékonybélü vagy... Pedig ugyanazt az étket fogyasztod. .. Apadsz és apadsz...

Pedig a kovácsné neki a legjavát adta.

... A legény hallgatott, hallgatott. Sohase beszélt a soványsága okáról, amíg egy napon így döntött magában:- Ha még egyszer kérdezik elmondom én! Nagyobb baj már aligha érhet...- Ti is csak ilyen hitványul néznétek ki, ha az én sorsomat élnétek...- sóhajtott egy napon a sovány kovácslegény. - Minden éjszaka értem jön egy boszorkány és lóvá változtat. .. Órákon át nincsen megállásom... Aztán meg itt a napi munka. Az sem gyerekjáték.

A másik kettő fölkapta a fejét.

Tanakodtak egy ideig.- Majd én elbánok azzal a boszorkánnyal... - határozott a merészebbik segéd. - Éjszakára fekvőhelyet cserélünk... Ebben is maradtak.

A kövér kovácslegény még lefekvés előtt odakészítette az ágyához a lókantárt és a kötőféket.

Most az egyszer nem aludt el.

Éjfél sem volt még, amikor a boszorkány megjelent. A kovácslegény feléje csapott a lószerszámmal, s a fehérszemély azon nyomban lóvá változott és ott állott a szoba közepén.

A legények sem voltak restek.

Kivezették az udvarra és megpatkolták, s aztán, mint akik jól végezték a dolgukat, visszadőltek az ágyba.

Reggel lett.

A kovács is, a legények is munkához láttak. Ütötték a vasat, nagy serényen dolgoztak. A zengés-bongás messzire elhallatszott.

Nyolc óra is elmúlott. A kovács felesége még mindig az ágyban feküdt. Hiába szólt rá a mester, hogy keljen már föl, reggelit kell készíteni, a kovácsné csak szabódott, szabódon.

Fölhajtotta hát az asszonya dunyháját, s alig hitt a szemének. A felesége kezén és lábán frissen fölvert patkó volt

Lejegyezte: VAJKAI MIKLÓS

I

I

■

■

■

I

I

B gffigp «■* a®| 1 MH %> I