Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-03-04 / 9. szám

- Mama, kit szeretsz jobban: engem vagy Muszját? Nem, ne mondd, hogy egyformán, egyformán semmi sincs, az egyiket mindig egy icipicit jobban, a másikat is éppen úgy, de ezt mégis jobban egy picurkát! Becsületszavamra nem sértődöm meg, ha azt mondod, hogy (elégedetlen pillantás felém) Muszját.

Ezen a pillantáson kívül minden képmutatás volt, hiszen ő is, anyám is, főleg pedig én - nagyon jól tudtuk, kit jobban, és ő csak az engem megsemmisítő szóra várt, amelyet én pirulva és nem kis feszültséggel vártam, bár tudtam, hogy nem hangzik el.- Kit jobban? Miért kell az egyiket okvetlenül jobban szeretni? - kérdezte anyánk, szemmel látható zavarban, és húzva-halasztva a választ. - Hogyan szerethetnélek jobban akár téged, akár Muszját, amikor mind a ketten a kislányaim vagytok?... Hiszen az igazságtalanság volna!...- Igen - dünnyögte bizonytalanul és csalódottan Aszja, most már az én diadalmas pillantásomat nyelve le. - De mégis: kit jobban? No, csak egy pirinyót, egy picurkát, egy csöppecskét, egy icipicit jobban?- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy édesanya, annak két kislánya...- Muszja meg én! - vágott a szavába sietve Aszja. - Muszja szebben zongorázott, és jobb étvággyal evett, de azért mégis Aszja... Aszjának kivették a vakbelét, és majdnem meghalt... és össze tudta göngyölni a nyelvét tölcsérformára, mint a mama, Muszja meg nem tudta, és Aszja különben is olyan (nagy erőfeszítéssel és lelkesen) mi-nia-tűr volt ...- Igen - bólintott rá anyánk, nyilván nem is hallva, és a maga meséjét szőve tovább, vagy talán egészen másra gondolva, fiaira például -, szóval volt két kis lánya, egy nagyobb meg egy kisebb.- A nagyobb aztán hamar megöregedett, a kisebb meg mindig fiatal maradt, és gazdag, és aztán feleségül ment egy tábornokhoz, egy őkegyelmességéhez, vagy a Fischer fényképészhez - folytatta lelkesülten Aszja a nagyobbik meg a szegényházi Osziphoz, akinek elszáradt a keze, mert egy uborkával agyonütötte a testvérét. Igaz, mama?- Igaz - hagyta helyben anyánk.- A kisebbik aztán még egy herceghez és egy grófhoz is feleségül ment, és három lova volt: Cukor, Uborka és Fickó,- egy piros, egy fehér és egy fekete. A nagyobbik meg közben úgy megöregedett, olyan piszkos és olyan szegény lett, hogy Oszip kikergette a szegényházból, fölkapott egy botot, és kiűzte onnan, és akkor ő a szemétgödörbe költözött, és annyi szemetet evett, hogy sárga kutyává változott. Egyszer arra hajtatott a kisebbik lány a hintóján, és látja: egy nyomorúságos, csúf, sárga kutya száraz csontot rág a szemétben. Ő megsajnálta, mert igen nagyon jószívű volt!, és odaszólt neki: ,,Ülj fel, kutyus, a hintómra!“ - és a kutya (gyűlölködő pillantás felém) rögtön fel is mászott, és a lovak elindultak. És a grófnő akkor ránézett a kutyára, és véletlenül meglátta, hogy a szeme nem olyan, mint a többi kutyáé, hanem csúf, zöld, öreg és furcsa, és akkor ismerte meg a nagyobbik, öreg testvérét, és mindjárt ki is hajította a hintóból, és leesett és négyfelé repedt.- Igen - hagyta helyben anyánk. - Apjuk nem volt, csak anyjuk.- Az apjuk meghalt - cukorbajban, ugye? Mert sok cukrot evett meg süteményt, mindenféle tortát, krémet, parfét, csokoládét, íriszcukorkát meg olyan ezüstpapirosat, amihez kis csipeszt is adnak, ugye, mama? Pedig Zaharjin doktor megtiltotta neki, ez önt sírba viszi, azt mondta!- Mi köze ehhez Zaharjinnak! - kapott észbe végre anyánk. - Hiszen ez olyan régen történt, amikor nem hogy Zaharjin, de semmiféle orvos nem volt a világon.- Hát vakbél volt? Appen-di-ci-tisz? Olyan kicsi, kicsi kis bél, egészen vak és süket és minden belemegy: mindenféle kis csontok, meg halgerinc, meg meggymag is, meg a kompótbél a mag, és mindenféle köröm... Mama, én láttam, hogy Muszja lerágta a ceruzája végét. Igen, igen, nem volt tolikése, és a fogával faragta, rágta a ceruzát, és nyelte, és a ceruza már egészen kicsi volt, nem is tudott aztán rajzolni vele, és ezért rettentően belém csípett!-Mem is igaz! - vágtam közbe, rekedten a felháborodástól és az elképedéstől.- Azért csíptem beléd, mert a szemem láttára te rágtad el az én ceruzámat, aminek a végére még rá is volt írva tintával: „Muszja“.- Ma-ma! - bődült fel Aszja, és látva, hogy a dolog nem az ő javára fordul, rögtön másra terelte a szót. - Amikor az ember azt mondja: igen, de magában azt gondolja: nem - akkor mit mond? - Akkor

kétfélét mond, igaz, mama? Félig ezt, félig azt. És ha abban a pillanatban meghal, akkor hová jut?- Kicsoda hová jut? - kérdezte anyánk.- A pokolba, vagy a mennyországba? Az az ember. Aki hazudott is, meg nem is. A mennyországba?- Hm... - tűnődött el anyánk. - Nálunk- nem tudom, hova jut. A katolikusoknál erre való a tisztítótűz.-Tudom! - kiáltotta diadallal Aszja.- Dick, a lámpatisztitó, aki a Kis Lordnak azt a lófejet, lópatkós tokot ajándékozta!- És amikor az a haramia rákiáltott, hogy válasszon, akkor átölelte mind a kettőt, és azt mondta...- Ma-ma! - nyügösködött Aszja. - Én azt se tudom, hogy milyen haramia!- Én tudom! - vágtam közbe villámgyorsan. - Az a haramia annak a hölgynek az ellensége volt, annak a mamának, akinek két kislánya volt. Ez ölte meg, persze, az apjukat. És aztán, mert nagyon gonosz volt, még az egyik kislányt is meg akarta ölni, először mind a kettőt ..,- Ma-ma! Hogy meri Muszja elmesélni a te mesédet?- Előbb mind a kettőt, de a Jóisten nem engedte neki, akkor csak az egyiket...

Marina Cvetajeva- En tudom, melyiket! - (Aszja).- Nem tudod, mert azt a haramia maga sem tudta, mert neki mindegy volt, melyiket, csak rosszat akart csinálni annak a hölgynek, mert nem ment hozzá feleségül. Ugye, mama?- Lehet - felelte felfigyelve anyánk -, bár ezt én magam sem tudtam.- Az éh, mert szerelmes volt bele! - vágtam ki győzelmesen, aztán tovább, már feltartóztathatatlanul: - És inkább a sírban akarta látni, mint...- Micsoda afrikai szenvedélyek! - fakadt ki anyám. - Honnan veszed ezeket?- Puskinból. Nekem másért lobog szivem őt várom holtomig híven. Sebesen kutattam emlékezetemben. - Azt hiszem, a Cigányok.- Én meg azt, hogy inkább A futár, amit megtiltottam neked olvasni!- Nem, mama. A futár-ban egészen más van! Eltek, vagyis sziliek vannak, és keringenek egy tisztáson, és egy fiatalember, aki a szénaboglyában aludt, mert az apja megátkozta, egyszer csak beleszeret a fő szilibe, mert az hasonlított a tejtestvéréhez, aki vízbe fulladt.- Mama, mi az hogy tejtestvér? - kérdezte megjuhászkodva és fölényemtől elkámpicsorodva Aszja.- A szoptatós dajka gyereke.- Énnekem van tejtestvérem?

Anyám, rám mutatva: - íme.- Phü! - fintorgott Aszja.- De Aszja nekem nem tejtestvérem, ugye mama?- Nem - felelte anyánk. - Mert Aszját én szoptattam, téged meg dajka. A te tejtestvéred a dajkád kisgyereke. Csak őneki fia van. Cigányasszony volt a dajkád, ádáz természetű és kapzsi teremtés,

olyan kapzsi, hogy amikor egyszer a nagyapó arany fülbevaló helyett csak aranyozottat ajándékozott neki, kiszakította a füléből, és úgy beletaposta a parkettbe, hogy később egy morzsáját se tudták megtalálni.- És azoknak a lányoknak, akiket aztán megöltek, hány tejtestvérük volt? - kérdezte Aszja.- Egy sem - válaszolta anyánk. - Anyjuk maga táplálta őket, talán azért is szerette olyan nagyon mindkettőt, azért nem tudott választani. Azt mondta a haramiának: „Választani nem tudok, nem is fogok soha. ölj meg egyszerre mindhármunkat!“ - „Nem - felelte a haramia- azt akarom, hogy sokáig gyötrődj, kettőjüket pedig azért nem ölöm meg, hogy örökké szenvedj amiatt, hogy ezt választottad, és nem azt... No, hát melyiket választod?“ - „Nem választok - felelte az anya. - Előbb halsz meg te itt előttem álltodban, aggságban, vagy gyűlöletedben, mintsem hogy én ítéljem halálra akár az egyik, akár a másik lányomat!“- De mégis, mama, melyiket sajnálta volna jobban? - tört ki Aszjából a kérdés.- Hiszen az egyik beteges volt... nem akart enni, a vagdalt húst sem ette meg,

a babot sem, a tőkehaltól meg kevergett a gyomra...- Igen! Amikor meg kaviárt adtak neki, az abrosz alá kente, és a megrágott heringet Avguszta Ivanovna markába köpte. És mindig szemétdomb volt a széke körül - fakadtam ki gyűlölködve.- De hogy véletlenül mégse haljon éhen, a mamája letérdelt eléje, és rimán- kodott neki: „No, az isten szerelmére, még egy falatkát, tátsd ki, leikecském, a kis szádat, kapd be még ezt a csöppet!“ Szóval hát, a mamája őt szerette jobban!-Lehet... - ismerte be becsületesen anyánk -, vagy inkább jobban sajnálta, ha másért nem, azért, mert ilyen gyengére tudta csak feltáplálni.- Mama, és ne felejtsd el a vakbglg^ul- ladást! - vágott közbe izgatottan Aszja.- Mert a kisebbik, amikor négyéves lett, megbotlott egy kőben, és meggyulladt tőle a vakbele, és biztosan meg is halt volna - de éjjel eljött Jarho doktor- Moszkvából - és hajadonfött és esernyő nélkül -, pedig még jég is esett! - és csuromvíz lett. Mama, igaz, hogy szent ember?- Szent - felelte anyánk meggyőződéssel. - Szentebb emberrel még nem találkoztam. Méghozzá nagyon beteg is, és meg is fázhatott volna akkor, hiszen micsoda vihar volt! Szegény, ráadásul még el is esett épp a villa előtt!- Mama! És neki miért nem gyulladt meg a vakbele? Azért, mert ö doktor, ugye? És ha a doktor megbetegszik, akkor őt ki menti meg? Csak a Jóisten?- Mindenkit ő, akkor téged is - a Jóisten mentett meg. Jarho doktor kezével.- Mama - szóltam közbe, mert eluntam, hogy folyton csak Aszjáról van szó -, hát ha ö szent, akkor mért mondja

mindig a has helyett azt, hogy pocak? „Mi baj, Muszja, már megint a pocakod fáj?“ Hiszen ez neveletlenség!- Csak szokatlan - mondta anyánk -, talán így tanulta gyerekkorában. Furcsa, persze. De akinek ilyen szíve van, annak mindent szabad. Még ennél többet is. Én, amíg élek, mindig gyújtok egy gyertyát az egészségéért.- Mama, de hát azok a lányok, azok akkor megöletlenek maradtak? - kérdezte hosszú csend után Aszja. - Vagy a haramia megunta, hogy a mamájuk olyan soká gondolkodik, és elment?- Nem ment el - felelte anyánk. - Nem ment el, hanem azt mondta az anyának: „Gyújtsunk a templomban két szál gyertyát. Az egyik lesz...“- Muszja! A másik - Aszja!- Nem, ebben a mesében nincsenek

nevek

........ a jobb oldali a nagyobbik

lán

yé lesz, a bal oldali a kisebbiké. Amelyiknek a gyertyája előbb tövig ég, azt..- hát így is tettek. Vettek két szál gyertyát, két hajszálra egyformát...- Mama! Két egyforma soha sincs. Az

egyik biztosan egy icipicivel, egy parányival ... \- Nem, Aszja - torkolta le most már szigorúan anyánk. - Hidd el, ha mondom: hajszálra egyformák voltak. „Gyújtsd meg őket magad!“ - mondta a haramia. Az anya keresztet vetett, és meggyújtotta. És a gyertyák égtek, szép, egyenletes lánggal - de mintha nem fogytak volna. Már leszállt az éjszaka, de a gyertyák még mindig égtek, se kisebb, se nagyobb egyik se a másikánál, mint két ikertestvér, olyan a két gyertya, isten a tudója, meddig égnek még! A haramia akkor ráparancsolt az anyára: „Eredj haza, én is hazamegyek. Reggel, amint megvirrad, legyünk itt mind a ketten. Aki elsőnek ér ide, az megvárja a másikat.“ Kimentek a templomból, és egy nagy-nagy lakattal bezárták az ajtaját, a kufcsát pedig a kő alá tették.- A haramia, persze, előbb ért oda, ugye, mama? - türelmetlenkedett Aszja.- Várd ki a sorát! Megvirradt, fölkelt a nap. Ment mind a kettő a templom elé, egy ík se ért oda se korábban, se későbben a másiknál. Egyszerre értek oda, kétfelöl, a haramia balról, az anya jobbról, mert a templom előtt kétfelé ágazott az út, két egészen egyforma út volt, mint két kinyújtott kar, mint két szárny - és azon a két úton ért oda, kétfelöl, ugyanabban a pillanatban a templom elé a haramia meg az anya. Éppen akkor kelt fel a nap! Kinyitják a lakatot, bemennek a templomba, hát...- Az egyik gyertya egészen leégett, még meg is feketedett! De a má-ásik még egy icipicit... - folytatta izgatottan Aszja.- Mind a kettő megfeketedett - vágtam közbe józanul. - Mert virradatig mind a kettő tövig égett, de mivel nem látta senki, elölről kellett kezdeni az egészet.- Nem így történt. Égett mind a két gyertya, egészen egyformán, se kisebb, se nagyobb egyik se a másiknál, nem fogyott el belőlük ennyi sem, ahogy előző nap meggyújtották őket, úgy égtek most is. Az anya csak állt előttük, állt a haramia is, meddig álltak, nem tudja senki, de amikor az anya magához tért, a haramia nem volt sehol. Hogyan tűnt el és hová- nem tudta meg az anya soha. Hiába várt rá haramiafészkében is. Csak évek múlva kezdett suttogni a nép valami szent remetéről, aki egy barlangban lakik, és...- Mama! Az volt a haramia! - kiáltottam közbe. - Mindig így történik. Ő lett Isten után a legjobb ember az egész - világon! - Csak én - rettentően sajnálom!- Mit sajnálsz? — hökkent meg anyám.- A haramiát sajnálom! Amikor ott kó- dorgott, mint egy kivert kutya, és azt se tudta, mit csináljon... ö bizony... én bizony rettenetesen megszerettem volna, a házamba vezetem, és ha törik, ha szakad, megházasodom vele!- Feleségül megyek hozzá - javított ki anyám. - Házasodni csak férfival szoktak.- Hiszen ő már előtte szerette azt a haramiát, csak már volt férje, mint Tatjánának.- No de te elfelejted, hogy a haramia ölte meg a férfit. - vágott közbe felindul- tan anyám. - Hát hogyan mehetett volna feleségül a gyermekei apjának a gyilkosához?- Igaz - láttam be. - Éjszaka biztosan igen félt volna, mert a halott férj visszajárt volna hozzá, a levágott fejével. És mindenféle sóhajtozások meg neszezések...- Hát a gyerekei? - kérdezte anyám mélységes mélyről. - Hogyan hagyhatta volna el a gyerekeit?- Hát akkor, mama, legalábbis verseket írtam volna a füzetembe a haramiához!

RAB ZSUZSA fordítása