Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-04 / 9. szám
\ /atomiképpen a titokzatosságával él V emlékezetemben a Kassa-vidéki (Kosice-vidiek) járás nyolcszáz lakosú Szeszta (Cestice) kisközsége. Legutóbb ' a hetvenes évek elején jártam ebben a faluban, az ifjúsági szervezet évzáróján vettem részt. Akkor a falu kulturális élete hullámvölgyben volt. A fiatalok például harmadszor láttak hozzá egy színdarab betanulásához, de bemutatót tartaniuk nem sikerült. Mintha az összetartó erő hiányzott volna belőlük. Mondom, mindez a hetvenes évek elején volt - 1972-ben. Szeszta neve. ekkor még a járás területén sem volt mindenütt ismert, de két évvel később már szlovákiai viszonylatban is felfigyeltek rá. És nem is véletlenül. A Tavaszi szél... népdalverseny első országos döntőjében a szesz- tai női éneklöcsoport nyerte az első dijat. Igaz, ez nem a fiatalok, hanem az idősek érdeme volt, a csoport átlagéletkora meghaladta a hatvan évet. 1974-et írtunk akkor. A szesztai titkok ezután még inkább ott motoszkáltak bennem, mígnem úgy döntöttem, megpróbálom felfedni azokat. És mivel legjobb a helyszínen, ezért ismét eljöttem Szesztára. A művelődési ház kis termében Tamás József, a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke fogadott és a híressé vált éneklőcsoport tizenkét tagja: Szaniszló Irma, Szilvássy Edit, Frig- mánszky Ilona, Sztropko Mária, Polák Éva, Varga Ilona, Kocsár Anna, Tamás Ha valamelyik idősebb asz- szonynak eszébe jut egy régi népdal, elmegy az üzletbe, Szaniszló Irmához, az éneklöcsoport vezetőjéhez akkor valószínűleg azért nem sikerült, mert nem volt közöttük olyan egyén, aki jó szervezőkészséggel, megfelelő tudással rendelkezett volna. Később a teaestek, majd a diszkók a fiatalokat is összekovácsolták. Igaz, az utóbbi években a szokásokban, a viselkedési formákban is sok változás történt. Míg tíz évvel ezelőtt a lányok az egyik faluból a másikba nem mentek volna el a bálba, most minden további nélkül beülnek a fiúkhoz é'pálok - lányok asszonyok ajké Sára, Tóth Erzsébet, Szaniszló Irén, Szabó Ilona és Hegyközi Gizella.- Meggyőződéssel vallom, és tapasztalataim is azt mondatják velem - kezdi Tamás József -, hogy egy falu kulturális élete azelőtt is attól függött és most is attól függ, milyen igények és akarások élnek a lakosságban. Kívülről ez csak felszínesen ítélhető meg. Ahhoz, hogy valami történjen, hogy előbbre lépjünk, elsősorban nekünk, az itt élőknek kell tennünk a legtöbbet. Nekünk, magunkért! A CSEMADOK ilyen értelemben mindig is kezdeményező szerepet vállalt. Az ötvenes évek elején a film, a mozi jelentette az újat. A vetítést magam vállaltam. Sokszor egészen Kassára mentem el filmért és Csécsbe, a postára is gyalog, sáros utakon hordtam. A mi tájainkon hivatásos magyar színház még sem az ötvenes évek végén, sem a hatvanas évek elején nem volt. Az amatőr színjátszás minden bizonnyal ezért lendült fel. Hiánypótló szerepe volt. A „világot jelentő deszkákra“ mi is felbátorkodtunk, és mert egészen megszerettük, egy hosszú évtizedig minden télen bemutattunk egy- egy színdarabot. És nemcsak itthon, a környező falvakban is! Igaz, a teherautón hideg volt, de így is jókedvvel mentünk. Aztán persze mégis belefáradtunk. A fiatalok ekkor akarták átvenni a stafétabotot, de nem sokra jutottak. Talán bennünk is volt hiba, hogy nem segítettük őket eléggé, ámbár ezt nem is igényelték. Vártuk, hogy meglepnek, de ez elmaradt. ..- Mi lehetett az oka?- A fiatalok kulturális kibontakozása a kocsiba és mennek szórakozni. Nem elítélni akarom én ezért őket, csak figyelmeztetni szeretnék, hogy a hangsúly mintha erősen a szórakozás felé tolódott volna el, és a személyiséget gazdagító komolyabb kulturális értékek létrehozása nem lenne annyira érdekük.- A CSEMADOK tevékenységében a folyamatósságot az éneklőcsoport megalakítása jelentette. Ez hogyan történt?- Amint már mondottam, a színjátszásba belefáradtunk. A vezetőségi gyűléseken törtük a fejünket, hogy milyen új dolgot kellene elkezdeni. Ekkor merült fel az éneklőcsoport alakításának gondolata. Az évzáró taggyűlésen aztán megkérdeztük az idősebb asszonyokat, hogy tudnak-e még dalolni? Felmentek a színpadra és rázendítettek. Hát így kezdődött. A lelkesedés azóta is, immár tíz éve tart.- Közben azért változott a csoport . összetétele...- Az idő mindenki felett eljár - mondja Szaniszló Irma. - Idős korban jönnek a betegségek és hiába szeretne az ember még sok mindent megvalósítani, nem marad már rá ereje. Az alapító tagok nagy része fokozatosan így maradt ki a csoportból, de ez különösebb gondot mégsem jelentett, mert mindegyikük elküldte maga helyett a lányát vagy a menyét.- Tehát a folytonosság nincs veszélyben.- Nincs - szólal meg Tamás Sára. - Nagyon jó dolog, hogy a helybeli iskola tanítónője, Polák Éva is tagja az éneklőcsoportunknak. Kassán lakik, de nem sajnálja az időt a próbákra. A gyerekekkel ö szeretteti meg a népdalokat. A tanítást mindennap egy-egy népdal tanulásával kezdik. Azokat a népdalokat tanítja velük, amelyeket tőlünk tanult.- Megszámolták már, hány dalt tudnak?- Mi, ha valamilyen versenyre vagy fellépésre megyünk, mindig dalolunk a buszban. Mikor a Tavaszi szél országos döntőjére utaztunk, a szepsi tanítók elkezdték számolni, hogy hány dalt énekelünk. Azt mondták, százhúszig számolták, de aztán belefáradtak. Mi pedig még nem adtuk össze - mondja Szabó Irén.- Kitől tanulják ezeket a szép dalokat?- A legtöbbet Tamás Ilon nénitől és Tóth Giza nénitől. Most már úgy van, ha az öregeknek eszükbe jut valamilyen régi dal, akkor jönnek utánunk, mondják és eléneklik nekünk. Mi meg könnyen megtanuljuk.- A kottát is ismerik?- Á, dehogy! Hol jártunk volna mi zeneiskolába?! - mondják egyszerre.- Tíz éve minden hétfőn este próbát tartanak, nem sok ez?- Inkább kevés! Régen is összejártak az asszonyok, fontak minden este. A találkozásra, egy kis kikapcsolódásra nekünk is szükségünk van. Ha fonnivaló nincs is, de énekelünk - jegyzi meg Tamás Sára és utána máris Szaniszló Irma:- Igen várjuk a hétfőt. A vasalást inkább hagyjuk keddre, csak együtt lehessünk. Tudja, ha énekelünk, elfeledjük a bajainkat. Pedig hányszor van úgy, hogy sok a gond...- És a faluban hogyan tekintenek az éneklőcsoportra?- Ki hogyan. Aki ért a népdalhoz és szereti, az szívesen meghallgat, örül a sikereinknek. Vannak viszont, akik azt mondják, hogy cirkuszosok vagyunk. Nem sértődünk meg érte. Azt tartjuk: boldog ember az, aki tud énekelni és énekelhet. A szesztai éneklőcsoport az idén fennállása 10. évfordulójának a megünneplésére készül. A jubileum alkalmából lesz miről számot adniuk. Hogy mást ne mondjunk, 1974-től ahány népdalversenyen megjelentek, azt mind megnyerték. Zseliz és Gombaszög közönsége is megtapsolta őket, felléptek Kelet-Szlovákia magyarlakta vidékein és néhány alkalommal Magyarországon is. Jó tudni azt is, hogy Polák Évának köszönhetően a gazdag népdalkincs továbbéltetéséről is gondoskodnak. Úgy gondolom, nem lenne haszontalan, ha a CSEMADOK Kassa-vidéki járási bizottsága kezdeményezné, hogy hangszalagra is kerüljenek a kiváló éneklőcsoport dalai. Már csak azért is, mert ennek a tájegységnek a népdalairól van szó. SZASZÁK GYÖRGY VASZIL BIKOV A LELEK ereje Ha becsukom a szemem, és ki tudja hányadszor, a béke első napjaira emlékezem, újra és újra körülvesz az a szokatlan, zengő, az emberre buraként boruló csend - nincs lövöldözés, nem hallani az aknák és a gránátok robaját, sem a parancsnokok feszültségtől akadozó vezényszavát. Csend van... És lehet aludni éjszaka. Kialudni az egész háborút. De régen is volt! Már harmincnyolc éve csend van Európában. Harmincnyolc éve... Történelmi léptékben mindössze egy pillanat. De ez alatt az idő alatt egy egész nemzedék nőtt fel, amely harminchét évét háború nélkül élte le. Mennyit álmodoztak erről azok a katonák, kiknek még a bajsza sem serkent, de már - Szergej Orlov szavaival - ,,a föld rejtette őket.s így magvuk szakadt mindörökre, és azok is, akiket egy tucat apró gyerek várt vissza otthon. És nemcsak álmodoztak, hanem harcoltak és életüket adták érte... Alig találni szavakat arra a hatalmas hőstettre, melyet a szovjet emberek vittek végbe, a szovjet emberek, akik győzni tudtak ebben a kegyetlen, iszonyú háborúban. Sok polgári történész számára a mai napig is rejtély, hogyan tudtunk életben maradni, hogyan tudtunk győzni, képtelenek megfejteni győzelmünk titkát. Pedig egyszerű ez a titok, és mi senki elöl sem rejtegetjük. Azért győztünk, mert szovjet emberek módjára éltünk, mert mögöttünk állt a szovjet népek nagy, testvéri közössége, mert mindvégig hittünk ügyünk igazában, hittünk a jövőben. Ennek a jövőnek a nevében harcoltunk, és ezért a jövőért győztünk. Népünk mesebeli vitézeknek nevezte a honvédő háború hőseit. Vérben született a győzelem kemény tudománya. A mesebeli vitézek mentek, győztek, elhullottak mellettük bajtársaik, szinte néhány lépéssel a béke, a végső győzelem áhított órája előtt. De mentek tovább, legyőzték az ellenséget, békét teremtettek. És a berlini Treptov-parkban felállított emlékmű - a német kislányt karjában tartó szovjet katona alakja - a béke szimbóluma, népünk humánus céljainak jelképe lett. Bajtársaim, a Nagy Honvédő Háború katonái... Akiket golyó terített le, vagy lövedékszilánkok. Tömegsírokban nyugszanak ők, fejük fölött ma emlékművek, obeliszkek. És ahol egykor a harcok hevében furnértáblára sebtiben írtuk a furnércsillag alá: ,,Hősi halált halt a Hazáért", ma arany betűkkel van gránitba vésve a hősök neve. Az elesettek nevét nem kis fáradsággal még a legeldugottabb temetőben is felkutatták. Es ez így van rendjén, ezt kívánta az emberség. Hiszen az obeliszken lévő név az egyetlen, ami a harcosból fennmarad, akinek utolsó hangtalan kérése az élőkhöz mindössze annyi: ne felejtsetek! A szovjet nép Nagy Honvédő Háborúja a német fasizmus ellen hazánk történelmének egész korszaka, hősi múltunk ragyogó lapja. A háború óriási áldozatokat követelt, falvak és városok százai, ezrei pusztultak el. Még élnek azok, akik a háborúban szeretteiket veszítették el. Fél évszázad is kevés ahhoz, hogy minden seb begyógyuljon. Csak egyedül Belorussziában a háború évei alatt minden negyedik lakos elpusztult... Az elesettek emlékét kegyelettel őrizzük. De minden emlékműnél méltóbban tisztelgünk hőstetteik előtt jelenünkkel, alkotó munkánkkal. A háborút követő években helyreállítottuk a romokat, újra felépítettünk mindent, hazánk földje ma gazdagabb és viru- lóbb, mint a háború előtt. Boldog emberek új generációi nőnek fel itt. És mindnyájunk leghöbb óhaja, hogy gyermekeink és az ö gyermekeik soha ne ismerjék meg a háborút. Ezért élünk és dolgozunk. Azért, hogy béke legyen a földön. (Fotó: Gazdag József és archív) Ha fonnivaló nincs is, de énekelünk
