Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-25 / 8. szám
ÚJ szú 15 1983. II. 25. Nyolc óra, amely megrengette Zesztafoni városát 1982. április 1-én, csütörtökön egész Közép-Grúziában zuhogott az eső. Emiatt túl hamar olvadt el a hó a hegyekben, s így a Kvirila, az egyik legnagyobb és legveszélyesebb folyó vize ijesztő gyorsasággal földuzzadt. Délután négykor Zesztafoni városban a víz szürkés-sárgás tömege már elérte a rakpart szintjét. Négy óra negyvenkora Kvirila elsodorva a gránit gátat, rázúdult a városra. A szemközti magas partról az emberek némán, rémülten figyelték, hogy bömböl és háborog a lábuk alatt a part és a vasúti töltés közé szorult megvadult elem. Az áradat gyorsan elérte a főteret, elsodorta útközben a piaci bódésort, és Zesztafoni nyugati részén nekiütközött a vasúti alagút bejárata előtti szikláknak. Az alagút szűk bejárata lefékezte az áradatot, a város mélyebben fekvő részeiben szemlátomást emelkedett a víz szintje. A víz, a föld, a kövek mocskos, tajtékos keveréke betörte a földszinti ablakokat, ajtókat, kirakatokat. Megszűnt a telefonösszeköttetés és az áramszolgáltatás. A város elnémult és megsüketült, csak a Kvirila bömbölt, mint egy megvadult csorda. Este hétig a vízszint a központi utcákon meghaladta a két métert. Az alámosott partról a vízbe zuhant egy toronydaru. Lecsúszott és elmerült egy exkavátor, csak a víz gyöngyözött utána. A kihalt utcákon ablakkereteket, háztetőket, elsodort hidak gerendáit, fatörzseket, felszakított aszfalttáblákat, mindenféle fémszerkezetet hurcolt magával a folyó. Mintha az özönvíz elevenedett volna meg, Tbiliszibe, Grúzia fővárosába 17 órakor futott be az első jelzés a zesztafoni árvízről. Majd egymás után érkeztek a hívások a többi járásból is: megszűnt a vasúti és a közúti forgalom, tönkrementek az utak, beomlottak a hidak. Elpusztultak a vetések és a szőlők, leálltak az ipari üzemek. A zesztafoni járási pártbizottság félóra alatt egy operatív stábot szervezett a természeti csapás elleni küzdelemre. Körülbelül száz, a járást jól ismerő vezető beosztású dolgozó gyűlt össze a riadó nyomán Dzsemal Gorgodzénak, a járási pártbizottság titkárának szobájában. Mindegyikük konkrét feladatot kapott: egyikük a nők és a gyerekek evakuálásáról gondoskodott, a másiknak át kellett jutnia a környező falvakba, egy harmadiknak meg kellett teremtenie a zavartalan rádióösszeköttetést a még úton lévő jármüvekkel is, a negyedik a katonasággal vette fel a kapcsolatot, kérve, hogy küldjenek kétéltű járműveket... „Mindenekelőtt a pánikot kell elkerülnünk - mondta Gorgodze. - Mindent a helyszínen döntsenek el. Nagyon fontos a kölcsönös kapcsolat, a magabiztos föllépés. Végeztem.“ Amikor a stáb tagjai elindultak megadott céljuk felé, a pártbizottság előcsarnokában már vízáradat fogadta őket. Derékig érő vízben gázoltak a kijárathoz. Gorgodze a hideg ablaküveghez támasztva homlokát nézett utánuk. Mindent, amit az adott helyzetben mondani vagy tenni lehetett, elmondott és megtett. Nem maradt más dolga, mint várni. Az ablaka'alatt még egyre csordogált egy kis szökőkút, pedig már félig elnyelte a zavaros, nekivadult ár. Az átlátszó kis vízoszlop mindaddig ott imbolygott atrösz áradat felett, amíg a Kvirila végleg el nem nyomta. A térre behajtott egy hatalmas MÁZ teherautó, úgy szántva orrával a hullámokat, akár egy motorcsónak. Óriási kerekeinek köszönhetően a motort nem érte el a víz. A vezetőfülkéből integetve jelezték, hogy híreket hoztak. Gorgodze lerohant. Kezével segítve magát, mint aki úszik, odagázolt a MAZ-hoz, bemászott a fülkébe. Az emberek elmondták neki, hogy az óvodát»1 már minden gyereket elszállítottak, a földszintes házak lakóit autóbuszokkal elvitték és az iskolákban elhelyezték. A többemeletes házakban a felső szintek lakói fogadták be a lejjebb lakókat. A munkások az üzemekben a helyükön maradtak. Nincsenek áldozatok és nincs pánik. Az árvíz este hétkor tetőzött (a Kvirila vízszintje négy méterrel volt magasabb a megszokottnál), éjfélig a helyzet változatlan volt. ezután egy kissé apadni kezdett a víz. A folyó és a vasútvonal között fekvő lapályos területen megszűnt a harmadfokú veszélyhelyzet. A katonai kétél- tűeket ekkor már főleg arra használták, hogy ellenőrző körutakat tegyenek velük a városban. Ám ekkor minden elölről kezdődött a vasúti alagút másik oldalán, ahol a zesztafoni ipari létesítmények voltak. A kábelgyárban először a parthoz közel eső szivattyúállomást öntötte el a víz. Guram Kvantresvili műszakjából öten el- vezetöárkot próbáltak ásni, de a folyó egyszerűen átcsapott a kiásott rész fölött, és belezúdult a mélyedésbe, ahol a szivattyúk voltak. Az emberek eldobták a lapátot, és rohantak, hogy megmentsék a villanymotorokat. A berendezések nagyok és súlyosak voltak. A munkások szétszedték őket, és fokról fokra feljebb hurcolták a hegyre, ahová nem ért el a zavaros áradat. Este nyolckor a víz már a falak feléig ért. Kvantresvili emberei megszállottan dolgoztak, akár egy sérült hajó legénysége, amikor a léket akarja betömni. A telefonok nem működtek, senki sen tudta, mi van otthon, a városban. A kábelgyár épületei sokkal magasabban fekszenek, mint a szivattyúállomás, ötkor, amikor a nappali műszak véget ért, itt minden csendes és nyugodt volt. Hamlet Abzsandadze, a vezető gépész megkérte Salamberidze lakatost és Ma- debadze villanyszerelőt, hogy maradjanak bent még egy kicsit. Egy sürgős megrendelést kellett befejezni. Ök hárman még vagy másfél órát dolgoztak a mechanikai részlegben, itt talált rájuk a műszakvezetö. „A műhelyben áll a víz - kiáltotta el magát. - Az asszonyok meg vannak rémülve.“ Kimentek, hogy megnézzék a műhelyt. Az udvaron térdig ért a víz, de az alagút felől, a város irányából zavaros, sárgás hullám áradt feléjük. Az esti világításban még nagyobbnak és iszonyúbbnak látszott, mint valójában volt. Abzsandadze magán érezte a mögötte állók feszültségét és rémületét. Még egy másodperc, és kiáltozva elrohannak, elvesztik a fejüket. Ezt most nem szabad megengedni. Azonnal értelmes elfoglaltságot kell adni mindegyiknek. A tétovázó dán királyfi grúz névrokona egy pillanat alatt döntött.,,Avtandil!-kiáltott föl. - Fuss az állomásra, kapcsold ki az áramot!" „Avtandil! - kiáltott másodszor is —, rohanj a műhelybe, segíts az asszonyoknak, hogy kijussanak a szárazra!“ Mindkét beosztottját Avtandilnak hívták, de azok rögtön értették a feladatot; a villanyszerelő elvágtatott az állomás felé, a daliás lakatos pedig a műhelybe, ahonnan rémült női kiáltások hallatszottak- Néhány perc múlva már a karjában hozta ki kolléganőit az egyre emelkedő vízből. Abzsandadze elrohant, hogy összeszedje a közelben található férfiakat. Mindenkit, akinek a munkahelyén kellett lennie, ott is talált. Még a gyengébb jellemű, rendszerint kapkodó emberek is most bátrabbnak bizonyultak. Mindenki szilárdan hitt abban, hogy a városban valaki gondoskodik családjukról, otthonukról. Nyolc óra elmúltával a Kvirila visszatért medrébe, a rombolás nyomait hagyva maga után. Egyetlen munkanapnyi idő alatt földig lerombolt öt hidat, több tucat kilométernyi utat tett tönkre, több ezer hektárnyi termékeny földet mosott el, a városi raktárakban tönkre tette az élelmiszerkészletet és a takarmányt az egész zesztafoni járásban. Láttam, milyen elkeseredetten rázták fejüket az emberek az átázott liszteszsákok láttán, hogy gyűjtötték össze és vitték vissza az üzletekbe a szétsodort élelmiszereket, hogyan segítettek a különböző intézmények munkatársainak laponként szétválogatni a tönkrement ügyiratokat, hogyan keresték és válogatták szét a saját bútoraikat, a szomszédét vagy valamilyen intézményét. A folyó által okozott pusztítás és az azt követő helyreállítás napjai a bámulatra méltó összeforrottság, a kölcsönös segítőkészség és önzetlenség időszakának bizonyultak. Azokban a napokban senki sem kímélte sem idejét, sem holmiját, sem munkáját: minden közös volt. VLAGYIMIR CSERNOV Ú gy tűnik, lassan megoldódik az a világszerte vitatott rejtély, hogy voltaképpen hogyan került Klaus Barbie, a lyoni hóhér Bolíviából gaztetteinek színhelyére, a franciaországi Lyonba. Az első hírek nyomán ez nem volt egészen világos. Most összeálltak a mozaikok. Az évtizedek óta körözött háborús bűnöst a bolíviai hatóságok - mint kiderült, nem egyszerűen kitoloncolták az országból, hanem Francia Guyanaba szállították. Itt már természetesen a francia hatóságokon múlt minden és a következő lépés már magától értetődő volt: francia katonai repülőgépre tették Barbie-t, aki így még a nap folyamán megérkezett vérengzése színhelyére, Lyonba. A háborús bűnöst itt egy erődbe zárták, és hivatalosan újra vádat emeltek ellene az emberiség elleni bűntettek, gyilkosságok, kínzások miatt. Mint ismeretes, az ö nevéhez fűződik Jean Moulinnak, a Francia Ellenállás legendás vezérének halálra kínzása is. Mint várható volt, Franciaországban érzelmi vihart váltott ki a hóhér kézrekerítésének híre. A lyoni repülőtér környékén például őrizetbe vettek egy asszonyt, akinél fegyver volt, és aki be is vallotta, hogy végezni akar Barbie-val. HOGYAN KERÜLT GAZTETTEI SZÍNHELYÉRE A,.LYONI HÓHÉR“? Sokkal váratlanabb volt az a fejlemény, hogy egy amerikai kémelhárító tiszt az NBC-televízió- nak interjút adott és e szerint a lyoni hóhér a második világháború után az amerikai kormány fizetett ügynöke volt. Az interjú tartalmát megerősítette egy detroiti egyetemi tanár, 1948- ban Nyugat-Németországban volt, amerikai hírszerző tiszt, és aki úgy nyilatkozott: Barbie segített nád társai lebuktatásában az amerikaiaknak. xxx Klaus Barbie, a „lyoni hóhér“ tehát a francia igazságszolgáltatás előtt felel tetteiért, de Latin- Amerikában és másutt is még sok náci háborús bűnös van szabadlábon. Az AFP francia hírügynökség felmérése szerint a második világháború után mintegy negyvenezer egykori náci talált menedéket a latinamerikai földrész országában, főleg Chilében, Argentínában, Brazíliában, Paraguayban és Bolíviában. Többségüknek sikerült elvegyülni a La- tin-Amerikába már korábban bevándorolt német csoportok tagjai között. A bécsi székhelyű zsidó dokumentációs köz- j»nt szerint a most 71 éves Josef Mengele, az auschwitzi rémtetteiröl hírhedt náci háborús bűnös Paraguayban él, a bolíviai határ közelében, egy zárt protestáns szekta tagjaként. Mengele, * az auschwitzi haláltábor hajdani főorvosa 400 ezer zsidó, köztük 150 ezer gyermek haláláért felelős. Mengele élő embereken orvosi,,kísérleteket“ végzett. Egy másik hírhedt háborús bűnös, a most 75 éves SS-tábomok, Walter Rauff, mintegy százezer lengyel, jugoszláv és ukrán zsidót küldött gázkamrákba. Rauff jelenleg a chilei főváros, Santiago déli részének egyik előkelő negyedében él. A bonni kabinet 1963-ban hasztalan kérte a chilei kormányt, hogy adja ki Rauffot, akit annak idején - teljesen megmagyarázhatatlanul - szabadon engedtek a nürnbergi per után. 1974 júliusában kinevezték Pinochet hírszerző szolgálatainak élére... M ikronézia hatalmas vízterületen, mintegy 200 szigetből áll. A Csendes-óceánnak ez a nyugati része az Egyesült Államok nagyságának megfelelő terület - a szigetek teljes szárazföldi területe azonban mindössze 700 négyzetmérföld, összesen 120 000 lakossal. Az egész terület elsősorban arról ismeretes, hogy az 1941-45-ös csendes-óceáni háborúban véres harcok színhelye volt, később pedig atombombakísértelek helyszíneként ismerte meg a világ. A szigetek többsége ENSZ gazdasági terület, amerikai közigazgatás alatt. A szigetek fokozatosan haladnak a félfüggetlenség felé. Három szigetcsoport lakói - Belau, a Marshall-szigetek, és a független Mikronéziái Szövetségi < Államok - a következő hónapokban szavaznak szabad társulási egyezményekről. Az egyezmények jegyében a védelmi döntéseket az amerikaiakra bíznák azzal, hogy az Egyesült Államok megtagadhatná más országoknak Mikronézia megközelítését, s ugyanakkor Amerika 50 évig terjedő időre támaszpontok létesítésére kapna felhatalmazást. Egyébként a bel- és a külpolitika irányítását a helyileg megválasztott kormányok vennék kézbe. Amerika hosszú évekig folytatná gazdasági támogatását. Politikai státusukról maguk döntenének. Az északi Mariana-szigetek már common- wealth-státust választottak: döntésükben elsősorban az a törekvés vezette őket, hogy amerikai élelmezési segélyben részesüljenek. Guam, amely már régen amerikai terület (nem része az ENSZ-gyámsági területnek), ugyancsak a nemzetközösségi státus felé halad. Mikronézia legfőbb értéke katonai jellegű. Amerika fontos rakétakfsérleti és műhold-ellenőrző berendezést tart fenn a Marshall-szigetekhez tartozó Kwajalein korallzátonyon. Belauban, nem messze a Fülöp-szigetektöl, Amerika egy dzsungel-kiképzötábort és fegyverraktárt akar létesíteni. Lehet,, hogy légitámaszpontokat létesítenek Tinian és Rota szigetén. Igaz, hogy a kis szigetek kormányai szeretnének baráti kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, és általában kedvezően fogadják az amerikai katonai védelmet, az egyezményeknek azonban mégis komoly akadályai vannak. Belauban erős atomellenes mozgalom bontakozott ki: az ottani lakosság attól tart, hogy az amerikaiak által javasolt támaszpontot felhasználhatják atom-tengerálattjárók számára, vagy pedig atomfegyverek tárolására. Kwajaleinben attól tartanak, hogy a körzetet atomfegyver-fejlesztésre használják fel. Ugyanakkor Belau és Kwajalein ingatlantulajdonosai úgy érzik, hogy kormányaik olcsón kiárusítják őket. Magasabb bérleti díjakat és egyéb kedvezőbb fettéT teleket követelnek földjeikért. S miután ezek a földbirtokosok gyakran a szigetük közösségeinek vezetői is, nézeteiknek súlya van. Amerika megpróbálkozott leküzdeni a szigetek lakóinak tartózkodását és neheztelését azzal, hogy hozzájárult: ötven év helyett csak 30 évig használja fel rakétakísérleti terepként a Marshall-szigeteket. S ezen túlmenően a szigetláncolat hat szigetét visszaadják a földek tulajdonosainak. Az egyezmények feletti vitát komplikálják az atomkísérletek okozta egészségügyi és területi károsodások miatt támasztott kártérítési igények. Bikiniben 23, Enewetokban 43 atomkísérletet hajtottak végre. Bikinit lakhatatlannak tartják. A szomszédos szigetek - köztük Rongelap és Utirik - lakosai meg vannak győződve arról, hogy atomszennye- zödéstől károsodtak. Amerika 100 millió dollár kártérítést ajánlott fel, mégpedig azzal a feltétellel, hogy további igényeket nem támasztanak. A szigetlakok nagy része nem valami nagyvonalúnak tartja az amerikai ajánlatot. A vita egyik további tényezője, hogy erősödtek a gazdasági kapcsolatok a mikronéziai szigetek, a Csendes-óceán más kis szigetei és Ázsia szárazföldi országai között. A világ tonhalhalászatának a fele a Csendes-óceán nyugati és középső részén bonyolódik le. Minden új ország ‘ ’ 300 mérföldes övezetet létesített halászata védelmére. Egy néhány négyzetmérföld nagyságú szigetország tehát ellenőrzést gyakorolhat több százezer mérföld tenger felett. A mikronéziai szigetcsoportok halászati engedélyeket adnak el a japánoknak, a tajvaniaknak és a dél-koreaiaknak. Most az amerikaiak is engedélyt váltanak ki, holott korábban rendszeresen megsértették a kétszáz mérföldes határt a tonhalhalászatnál. Nauru foszfátban gazdag szigete fontos szerepet játszik a körzet gazdasági életében. Légi összeköttetést tart fenn Mikronézia és a külvilág között. (The Economist) MIKRONÉZIA: ír JELEN ES J0V0
