Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-25 / 8. szám
FMUMUNK V annak az emberiség történelmében korszakok, évek és évfordulók, amelyek többet jelentenek ünnepnél és megemlékezésnél, mert nemcsak a múlt megőrzése és megbecsülése a céljuk és elkötelezett feladatuk, hanem az élet egyenlegének megvonása: jelentéstétel a jelen és számadás a számonkérö jövő előtt. Az emlékezés: felelősség, az emlékezés a múltból a jövőbe ívelő elkötelezettség, szilárd megtartó erő, töretlen magatartás. Számunkra, akik szemtanúi és részesei voltunk az alapozásnak, kétszerte az, hiszen számadást kell adnunk a múltról a jelennek: miből lettünk és mivé lettünk, s vajon eleget tettünk-e és elegendővé let- tünk-e? Az emlékezés kötelez. Ilyenkor fékezni kell a zengő szó pátoszát és a bűvös toll lendületét, korlátok közé kell szorítani az ünnepi kothur- nust idéző gondolatot, légy fegyelmezett! Amit most írsz, nem valóság tükre - irodalom, hanem maga a valóság; meghatározott percek, órák, évek egymást követő, egymást sürgető folyamatossága: történelem. Ez a történelem kollektív akaratból eredt. Ennek a történelemnek a kezdete harmincöt évre nyúlik vissza: aki a történelemnek abban az esztendejében született, mostanra a legszebb korba nőtt. Új világot vajúdott az idő. Alig néhány kurta esztendő telt el az utolsó légiriadó óta, Hirosima felett még érezni lehetett a halál keserű leheletét, a tegnapok lidércnyomásos álma még kísértett, de az élet élni akart. Az élet tartalmat és formát keresett, a gondolat akaratot szült, a favágó a baltáját köszörülte, a kőműves habarcsot kevert, a gyerek tanulni akart. E mlékszel-e még? Amikor a házak erkélyén és homlokzatán meglebben a lobogók ünnepi selyme, jutnak-e még eszedbe a romok, a régi világ romjai, emlékszel-e még az akkor is kettéosztott világra, a hazug és becsmérlő jelszavakra, amelyek a húsodba vágtak és megpróbáltak elsodorni, eltaszítani, elszakítani a holnap felé menetelő tömegektől? Emlékezz - emlékezned kell 1948 februárjára, amely lerombolta az otthoni kettéosztott világ korlátjait, amely oldott és megkötött, szervezett és rendet teremtett, dolgozókká tömörítetté a kéz és a szellem munkásait, elvtársakká nevelte a dolgozókat, amely hazává ötvözte az országot, s nem utolsósorban hazát - végre hazát adott neked is hazádban. így lettél újra író és magyar, így lett a munka és az élet gyönyörű, alapvető emberi egyenlőséget és emberséget biztosító jogán túl újra kultúrád, iskolád, színházad, folyóiratod, hírlapod - s mindezt Csehszlovákia Kommunista Pártjának akarata hozta létre. A szocialista indulás hőskorának kezdetét köszöntjük harmincöt év távlatából. A toll és a formálódó anyag, a színek, formák, idomok és hangjegyek munkásai, a gondolat és a szellem dolgozói köszöntik 1948 februárjának harmincötödik évfordulóját, azt a diadalmas, hajdani februárt, amely megtanított bennünket arra, hogy az alkotó művész a kor gyermeke, de a kor részese is: az alkotó művész nem elégedhet meg azzal, hogy a kor háttere legyen, hanem arra kell törekednie, hogy ö maga legyen a kor, a fejlődő és lüktető alkotás, a tervszerűen felsorakozó, közvagyont, kultúrát, jólétet építő napok és évek történelmének részese. 1948 februárja tanított meg bennünket az alkotás, az építés, a harc nemes formáira, arra, hogy az élet buktatói leküzdhetők, s a harcban, a mindennapok munkás küzdelmeiben csak az bukik el végérvényesen, aki gyáván és önként a porban marad. A munkásosztály történelmi küldetésének útján 1948 februárja, a gottwaldi arcvonal hirdette meg hazánkban elsőnek az internacionalista hozzáállást és a szocialista gondolatot, s mert az internacionalista hozzáállás és a szocialista gondolat akkor már a történelmi küldetés lehetőségénél többet: magának a küldetés megvalósításának a kezdetét jelentette, a csehszlovákiai magyarságnak menet közben kellett felzárkóznia a menetelő sorokhoz. Menet közben, s a kényszerű, kezdeti lemaradás miatt messzebbről is. Felzárkóztunk: legfőbb tantárgyunk a szocializmus lett. Ebből merítettünk önbizalmat és öntudatot, mert meg kellett ismernünk önmagunkat s a nagy egészet, amelyhez tartozunk, s amelyhez tartozni akartunk. Fekélyeket vágtunk fel, sebeket orvosoltunk, ködöket oszlattunk szét. Tudatosítanunk kellett önmagunkban s a környező kinti világban, hogy a csehszlovákiai magyarság nem elvont fogalom, önmagába fordult, zárt kör, lehorgonyzott senki szigete, hanem élő szervezet, emberi közösség az emberi közösségben, s hogy a társadalom belső adottságai és törvényszerűségei ezen a közösségen belül is érvényesek. Tudatosítanunk kellett önmagunkban, hogy a csehszlovákiai magyarságon belül is létezik fehér és fekete, sőt szürke is, létezik munkás és értelmiségi, léteznek osztálykorlátok és osz- tályelöítéletek, és létezik osztályharc is. De ehhez is önismeretre volt szükség, ehhez is önbizalom és öntudat kellett, s mi pontosan ezt kaptuk 1948 februárjától. írók és alkotó művészek köszöntik 1948 februárjának harmincötödik évfordulóját. Köszöntésünk az elkötelezettségből fakad: tudjuk, hogy a megtett út kötelez, s hogy a megtett út harmincöt esztendeje alatt hazánk munkásosztálya nemcsak számban növekedett meg, hanem minőségben, általános műveltségben, szakmai és műszaki fejlettségében, politikai fegyverzetében is gyarapodott, s ez növekedésre, gyarapodásra szólítja, serkenti kulturális és művészeti életünk dolgozóit is. Nagy és tanulságos feladat részt venni és részt vállalni a közös szellemi örökség korlátokat és határokat nem ismerő gyarapításában és ápolásában, nagy és felelősségteljes kötelesség vallani azt, hogy véges erőink tudatában is a legmagasabbra kell törnünk, a tökéletesség felé kell törekednünk, mert tudva tudjuk, hogy az egyszer elért magaslat holtpontján megállni lehetetlen. A munkásosztály történelmi küldetésének megszövegezője volt hazánkban 1948 februárja: a megszövegezéstől immár korszak- alkotó tettekig jutottunk, s a tettektől új megszövegezések felé törünk. Hagyományainkat maradandóan bele akarjuk ötvözni természettől, közös sorstól rendelt, közös küzdelmek és harcok árán megváltott hazánk vérkeringésébe, szívdobogásunkat bele akarjuk hangolni annak az országnak a szívdobogásába, amely vérrel és szenvedéssel megváltott, és kivívott társadalmi rendjében éppúgy nem nélkülözhet bennünket, mint ahogyan mi sem nélkülözhetjük a tájat, a házat, a földet, a csillagos égboltot^ amely szült bennünket s az embert, aki velünk együtt lakja a tájat, a házat, a földet, s kutatja a csillagos égbolt titkait. Mert tudva tudjuk: az ember csak a közösségben lehet erős, s a közösségi ember méltó küldetése: örökölni és átadni apák örökségét a messzi utódoknak, örök hagyatékokat utánunk jövő, késő századoknak. De méltó örökséget csak az adhat át, aki maga is szerzett és gyarapítón, hogy ezzel és így bizonyítsa: a ma nemcsak a tegnapot vigyázza és búcsúztatja, a ma vajúdja, szüli, formálja a holnapot, az újat, a jövőt. Az ablakok alatt az udvaron gyerekek kiabálnak: nevetnek, és zavarnak a munEgészen elszomorodtam a bosszúságtól: vajon nem fontosabb-e a munkám a gyereknevetésnél, és vajon nem nekik írtam-e a Még gyerek vagyok című könyvet, amelyet nemrégiben fejeztem be?! Nem ok nélkül adtam neki ezt a címet. Gyöngédség költözött a szívem mélyére, majd forró gombócként feltolult a torkomba. A vén platán aranyló leveleiről szerettem volna írni, a csendesen hulló hópelyhek és a duzzadó rügyek szépségéről, meleg hangokról és nyájas szempárokról. Igen, én az embereknek akarok alkotni. Ez hozza meg nekem a boldogság érzését. Milyen kellemes is a gyermekek mosolya, a fűszálak susogása, az asszonyok halk nevetése, Álmatlan éjszakákon mind gyakrabban hiszem azt, hogy egyedül csak tőlem függ a béke a földön. A vállam is erre teremtődött, s a karomban is ezért van erő. Valószínűleg így gondolja ezt minden ember. De ehhez a következtetéshez el kell jutni, ehhez az aggódáshoz fel kell nőni. Az utóbbi időben gyakran gondolok apámra. S mintha mindig ott állna mellette a hős Malik Habdullin, Ivan Panfilov tábornok, Dmitrij Sznyegin, az író és harcos, és Kaszim Kajszenov, a bátor partizán és a melegszívű ember. Igyekeztem megérteni, mit hagytak örökül nekem; A békét... Attól a pillanattól fogva mérhetetlenül megnőtt népem előtti kötelességem; már nincs jogom arra, hogy célt tévesszenek szavaim. Az ilyen adósságot csak egy élettel lehet kiegyenlíteni. Minél nagyobb ez az adósság, lélekben annál gazdagabb leszek. Pártonkívüli vagyok, de szívemben kommunista. De mi vagyok én a párt nélkül, amelynek elkötelezettjévé tett lelkiismeretem? És én igyekszem, hogy a jót és az igazságot szolgáljam. így diktálja a lelkiismeretem. Olyan államban élünk, melynek alapjai erkölcsösek, társadalmunk lelkiismeretes, Azt hiszem, náBahitsan Momis-Uli A SZÍV PARANCSA lünk nagyon szeretik a gyermekeket, és rendkívüli tisztelet övezi az idősebbeket. A magunkénak valljuk Goethét, Heinét, Mendelssohnt, hozzánk tartozik Pablo Picasso és Pablo Neruda. És vajon nem a miénk Fagyejev és Tvardovszkij, Turszun-Zade és Miezelaitis, Abaj és Kurmangazi, Raszut Gamzatov és Olzsasz Szulejmenov? Szocialista intenacionalizmusunk, szovjet hazafi- ságunk nem hangoskodó, és nem tolakodó. Mi vállvetve védelmeztük meg hazánk szabadságát, és együtt építjük az új életet, s a kommunizmust. Oszthatatlan és egységes néppé lettünk, közülünk mindenki születésétől egészen haláláig szovjet ember marad. Gyerekkorom egy városi udvarban telt el, egy szökőkútnál, ahol sűrű és édes illatot árasztott az akác. Már éjszaka beálltunk a sorba lisztért és petróleumért, olajpogácsát és csalánlevest ettünk. Mi már füzetbe írtunk, s nem újságszélre, de bennünket még ingyenreggelin tartottak. Velem együtt nőtt fel Igor és Murat, Kari és Juszuf, Galiham és Ruvim... A feleségem apja török, az anyja pádig kazah; az unokahúgom anyja ujgur. A nagynéném egy volgai oroszhoz ment férjhez, az unokanövérem meg egy koreaiba szeretett bele. Nagyanyám üzbég, Ruszlán, a fogadott fivérem pedig Groznij városból való. Gyakran ír apán hadosztályának ütegparancsnoka, aki Gyivnogorszk- ban él. Leveleket kapok Volgográdból, Vilniusból, Kijevből... Mi valamennyien egy hatalmas állam polgárai vagyunk. De egész bolygónk polgárainak érezzük magunkat, amelynek sorsáért felelősek vagyunk. Asztalunk mindig terítve van a vendégek számára. Gyertek, üljetek le, törjetek velünk egy darab lepényt, hörpintsünk egy pohárka kumiszt, hallgassátok meg dalainkat és vigyétek őket magatokkal. S hadd legyenek a könyvek, amelyek népünk szívéről mesélnek, az asztalunkhoz szóló meghívók. Ezek ragyogó hírnökei a békének, s előfutárai a jónak. Félénken reménykedem, hogy az emberek majd az én könyveimre is ráirányítják jóakaraté figyelmüket. Érdemesek-e erre, tiszta-e bennük a gondolat, okosak-e bennük a szavak, az elvbarátokhoz szólnak-e? Büszke vagyok szocialista hazámra, szeretem népét, és érte fogok élni: Ez a szívem parancsa. És ezért vallom, hogy kell a béke! Nekem a boldogságomhoz kell, hogy sehol se haljanak éhen a gyerekek, s hogy ne essenek el szerelmes ifjak a harcmezőn. Mert lehet-e boldog valaki, ha mások boldogtalanok? A béke megőrzése meghaladja az erőmet, de hogy az én erőm is kell hozzá, az bizonyos. És hogy miért kell másoknak is ezt tenniük? Hogy az emberek reggelente örömmel ébredhessenek! RÁCZ OLIVÉR 0 í S' ? 1 § a 'S
