Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-02-18 / 7. szám

*t ogy mióta vitatéma a sportban H áz emberi teljesítőképesség határa? Tulajdonképpen azóta, amióta megszületett az első eredmény. Ezért nem kell cso­dálkozni azon, hogy napjaink fantasztikus rekordjai után a szakemberek és a laikusok gyakran teszik fel a kérdést: hol a teljesítmények felső határa? Hol van, milyen magas az a bizonyos képzeletbeli plafon? Meddig képes az ember javítani eredményein? Csakugyan, meddig? Meddig lehet fo­kozni a futók gyorsaságát, az ugrók által leküzdött távolságokat, a súlyemelők által fölemelt súlyokat? És egyáltalán: föl sza­bad-e, föl lehet-e tenni így ezt a kérdést? Létezik-e az a bizonyos felső határ? Nem kisebb sportember, mint Jurij Vlaszov, a római olimpia súlyemelő bajnoka, aki most regényeket és novellákat ír, nem­mel válaszolt: „Végső határok nincse­nek. Az erő, akárcsak az ész, korlátlanul fejlődhet...“ Nem illik vitába szállni ilyen szaktekin­téllyel, ám mégis megjegyezzük: a tudo­mányos kutatások fejlődése, a termé­szettudományok - elsősorban az élettan - mai ismeretei alapján arra a következ­tetésre kell jutnunk, hogy azért valahol van egy túl nem szárnyalható határ. Csu­pán az a kérdés, milyen messze van még és mikor érjük el. < NEVETSÉGES EREDMÉNYEK. Az érdekesség kedvéért lapozzuk fel az első olimpiai játékok (1896) eredménylistáját. Az amerikai Garrett 29,15 méteres do­bással nyerte a diszkoszvetést, az ugyancsak amerikai Clark 181 centimétert ugrott magasba, a magyar Hajós Alfréd 1:22,2 perces idővel jutott aranyéremhez a 100 méteres úszásban... Nevetséges eredmények, ugye? Az akkori szakemberek jóslatai nem állnak rendelkezésünkre, ám úgy gondoljuk, a mai teljesítmények a múlt század vé­gén még a fantázia határait is messze túllépték volna. Mert 1900-ban elképzel­ni, hogy bő háromnegyedszázaddal ké­sőbb 236 centiméter lesz a férfi magas­ugrás világrekordja?! Vagy hogy a 100 méteres gyorsúszók 50 másodperc alá szorítják a világcsúcsot? Őrültség, agyrém... Vagy itt vannak az „acélemberek“. Az 1896-os olimpián a súlyemelés győztese 111,5 kilogrammot emelt. Ma a súlyzó­vasnak az egyik végére is többet raknak fel ennél a szupernehézsúlyúak. Persze, a századfordulón még gyerekcipőben járt a sport. Keressünk közelebbi példákat. 1948-ban a nehézsúlyú amerikai An- dersson nyerte az olimpiai bajnokságot. A maga idejében sportága kiemelkedő egyénisége volt, mint később Vlaszov, Zsabotyinszkij és Alekszejev. Szédületes teljesítménynek tartották, hogy 187,5 kilót lökött ki a feje fölé. Andersson akkor elmondta: az emberi teljesítőképesség a sportban még mindig kiaknázatlan, és úgy vélte, hogy nemsokára lesz majd valaki, aki megbirkózik a két mázsával is, de aztán elérkezik a felső határ. Az ennél nagyobb súly már összeroppantja az em­bert. Hát... Nem Toppantotta össze! A lökés világcsúcstartója, a szovjet Vlagyimir Marcsuk 260 kilót tartott fenn a magas­ban. Több mint két és fél mázsát! A fejlődés tehát óriási és bár bizonyos számokban, például a vágtaszámokban és a súlyemelés alacsonyabb súlycso­portjaiban, lassan, ritkán és kis tételek­ben javulnak a csúcsteljesítmények, má­sokban viszont láthatóan vannak még tartalékok. Mégis a sporttudomány-kuta- tók - ugyanazok, akik segítenek az edzőknek és a sportolóknak a mind na­gyobb eredmények elérésében - állítják, hogy a természet törvényeiből könyörte­lenül következik: vannak végső, felső határok. Számokat nem szívesen mon­danak, de nem is ez a lényeg. MEREV IZMOK: Hogy mi teszi lehető­vé a csúcsteljesítmények elérését? En­nek két fő feltétele van: az adottságok és a környezeti hatások. Régi ismert tény, hogy bizonyos adottságok nélkül a sport­ban sem (akárcsak az élet más területén) lehet kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Ugyancsak nélkülözhetetlen azonban a megfelelő edzés, életmód, táplálkozás és nevelés. A feltételek javítására nyilvánvalóan tudatosan, tudományosan törekednek a versenyzők, edzők, orvosok, pszicholó­gusok. A tehetség felismerésében, azaz kiválasztásában ma a tudomány még vi­szonylag kevesebb segítséget tud nyújta­ni a sportolóknak, már csak azért is, mert a sporttehetségben óriási szerepük van a lélektani tényezőknek, mint például a kitartásnak, a küzdeni- és győzniaka- rásnak. Ezeket neveléssel fokozni lehet. Azonban a sportpályafutás kezdetén, a kiválasztásnál - amire nem egy sport­ágban már gyermekkorban kerül sor - még nagyon nehéz ezeket meghatá­rozni. Azok, akik vállalják sok száz óra ke­mény munkáját néhány percnyi diadal­mas, felszabadult mosolyért (persze má­sért is!), manapság inkább a tudományos munkatársakra hasonlítanak, akiknek legjobb segítőik az orvosok. Az edzés még korántsem ér véget a kondicionáló szerek sanyargatásával. Egy-egy fonto­sabb verseny előtt orvosok hadserege vizsgálja a sportolók fizikai állapotát. Évekkel ezelőtt jelent meg Lasse Viren többszörös olimpiai bajnok nyilatkozata. A közismerten sportszerű versenyzőt az egyik nagy magazin tudósítója azzal vá­dolta, hogy versenyek előtt úgynevezett vérdoppinggal frissítik fel. Ez a rendkívül bonyolult és életveszélyes orvosi beavat­kozás nem jelent mást, mint fél liter vér „elrablását“ a szervezettől, majd verseny előtt annak visszafecskendezését. A vér­dopping használata növeli a szervezet oxigénfelvevő képességét, és látszólag megszünteti a fáradtságot. A finn futó, akit joggal tartanak a legyőzhetetlenül Nurmi utódának, azonnal válaszolt a rá­galmakra és kijelentette: kiváló eredmé­nyeit edzőjének, szorgalmának és adott­ságainak köszönheti. Végső soron ezek megléte a szüksé­ges és igazán meghatározó. De mit jósol a sporttudomány a jövőre? Milyen mesz- sze vagyunk a felső határtól? Az erőteljesítményeken alapuló spor­tokban (súlyemelés, dobósportok, ugró­számok) különböző a helyzet, aszerint, hogy a nyers erő vagy a mozgások • Vaszilij Alek­szejev. Sokszor ejtette ámulatba a világot. Fan­tasztikusnak tartott rekordja­it azonban már mind megjaví­tották. összehangolása-e a döntő tényező. A súlyemelésben - ez a nyers erő esete - az izmok edzésének lehetőségei még távolról sincsenek kihasználva. Ezért fő­leg a váltósúlytól fölfelé még sok fejlődési lehetőség van. Ismeretes azonban, hogy az izmokat egy bizonyos méretnél na­gyobbra nem lehet növelni - bár ettől még messze vagyunk -, mert olyan me­revvé válnak, hogy nem lehet velük emelni. Egészen más a helyzet a „gyorserő“- teljesítményeknél. Ezek a technikai fejlő­désnek is sokat köszönhetnek, ideértve a műanyag pályákat (tartan, rekortan) rúdugrásban az üvegszálai erősített ru­dakat stb. De például a mai magasugró- technika, a „Fosbury-flop“ a kutatók sze­rint már a csúcs. Mind a roham, mind az elrugaszkodás biomechanikailag a lehető leggazdaságosabb, a jelenlegi ismeretek alapján ennél jobb nem lehet. Ezért eb­ben a számban nagy, fejlődés már nem várható. Az biztos, már amennyire egy jóslat biztos lehet, hogy az ember nem fog átrepülni háromméteres magasság felett, hogy sohasem fut majd úgy, mint a gepárd. A kitartás viszont még beláthatatlanul növelhető. Hiszen elméletben az is el­képzelhető, hogy az ember olyan iram­ban futja le, mondjuk, az 1500 métert, mint a 100 métert. A 200 métert már ma is így teszi meg, lassan a 400 métert is. Tehát miért ne jusson el 1500 méterig és a jelenlegi 3:31,36 perces világcsúcs mi­ért ne legyen 2:30 perces?! Vagy 10 000 méteren 16:66 perces. Bár ez könnyebben elképzelhető, mint a 40 kilométeres átlagot jelentő 9 másod­perces eredmény 100 méteren. Teljesen valószínűtlen, hogy az ember eljut idáig. A kilenc másodperc nyilván túl van a tel­jesítőképesség legfelső határán. Ugyan­• Napjaink leggyorsabb embere: az amerikai Carl Lewis (jobbra). A 100 méteres futásban és a távolugrásban is világcsúcsot várnak tőle. (ŐSTK felvételei) úgy, ahogyan úszásban sem képzelhe­tő el, mondjuk, 30 mp-es eredmény 100 méteren. Ugyanis a képességek meg­szabnak egy felső határt, ezek nem fej­leszthetők a végtelenségig. Az edzéssel, a gyakorlással megszerezhető tulajdon­ságok (kitartás, erőnlét) viszont még be­láthatatlan mértékben fejleszthetők. LESZ NINCS TOVÁBB? A kérdés csupán az: hajlandó-e fejleszteni mind­ezeket az ember? Ez az a kérdés, amire a komputer semmiképpen sem tud vála­szolni. Nem tudhatja, vajon a józan ész mikor kiált megálljt?! Egészen bizonyos, hogy egy ideig még javulnak a teljesítmé­nyek, de sokak szerint el kell jönnie az időnek, amikor az ember rádöbben: nincs tovább. A teljesítményfokozás bizonyos korlá­ton túl már meghaladja az ésszerűség határát, egyszerűen életveszélyessé vál­hat. Már ma is mutatkoznak ilyen jelek. ’ Akik hosszú esztendőkön át szedték az anabolikus szteroidokat, azok súlyosan kockára tették az egészségüket. És ki tudja, mi vár rájuk öt, tíz vagy húsz év múltán? Az aggasztó kérdésekkel évek óta fog­lalkoznak az orvosok és tudósok, s az egyik közülük azt mondta: „Az élsporto­lókra nem azért leselkedik veszély, mert túl akarják szárnyalni tegnapi önmagu­kat, jobbak akarnak lenni elődeiknél, ha­nem azért, mert a győzelem és az egyéni dicsőség érdekében saját egészségüket, életüket is képesek kockára tenni...“ A tudós a doppingra, az anabolikus sze­rekre és más káros jelenségekre gondolt, melyek a csodálatos határok leküzdése­kor nem kis mértékben segítik a sportolót. Az ily módon elért rekordért nem egy sportoló egészségével fizetett. AZ ÉLET KIEGÉSZÍTŐJE. Mindenki egyetért az orvosi mementóval. Az em­ber egészsége fontosabb az álomhatárok elleni hadjáratnál, fontosabb mint a lefa­ragott másodpercek, centiméterek, kilog­rammok. Főleg akkor, ha a csúcsokkal kapcsolatban komoly kétségek is felme­rülnek. Ezért sokan annak a reményüknek adnak kifejezést, hogy a sport harminc, ötven vagy száz év múlva visszatér oda, ahonnan elindult: az ember életének kel­lemes, fontos kiegészítőjévé válik. Mert a sport a mai elgépiesedett világban az ember számára egyre nélkülözhetetle­nebb, és lassan a legfontosabbá váló gyógyszer. De az orvosságot nem sza­bad marokszámra szedni. Mert méregqé válhat. Visszatérve a rekordokhoz. Nem is annyira a csúcsteljesítmények a lényege­sek, hanem a hozzájuk vezető út. A testi, szellemi és erkölcsi erőkifejtés. Azok ta­nulságai, törvényszerűségei, melyek se­gítségével az élet más területén is nagy dolgokat érhetünk el. TOMI VINCE VASÁRNAPI KIADÁS Index 48 097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, főszerkesztő: Rabay Zoltán, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetö János, szerkesztőség: 815 81 Bratislava. Gorkého 10, telefon: 309, 331-252, 332-301, szerkesztőségi titkárság: 550-18, sportrovat: 505-29, gazdasági ügyek: 506-39. Táviró: 092308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava, Volgogradská 8. Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében, 815 80 Bratislava, Martanovióova 21. Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5, telefon: 577-10, 532-64. Hirdetési iroda a közületeknek: 815 80 Bratislava, Vajanského nábreiie 15, II. emelet, telefon: 551-83, 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt -Kős 14,70. A vasárnapi kiadás előfizetési díja negyedévenként kős 13,-. Terjeszti a Postai Hirfapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlaőe, 817 59 Bratislava, Gottwaldovo námestie 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom