Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-07 / 1. szám
Alekszej Tolsztoj Januárban levél jött Nyikita apjától, Vaszilij Nyiktyevicstöl: ..... Kétségbe ejt, ho gy az örökösödési ügy még jó ideig visszatart, kedves Szása; kiderült, hogy Moszkvába kell utaznom az ügy szorgalmazására. De a nagyhéten már feltétlenül veletek leszek..." Anyácskát nagyon elszomorította ez a levél, és este,, amikor megmutatta Arka- gyij Ivanovicsnak, hozzátette: — Az ördög vitte volna el ezt az örökséget, hogy ennyi bajt csinál, az egész telet egymástól távol töltjük. Úgy látom, hogy Nyikita már lassan elfelejti az apját. Anyácska elfordult, és a homályos, befagyott ablakot nézte. Kint koromsötét éjszaka volt, és olyan erősen fagyott, hogy a kertben pattogva hasadoztak a fák, és a padlásgerendák oly-hangosan ropogtak, hogy az egész ház beleremegett; reggelre holtra fagyott verebek hevertek a havon. Anyácska könnyedén megtörölte szemét a zsebkendőjével.- Bizony fájdalmas távol lenni szeretteinktől - szólalt meg Arkagyij Ivanovics és mélázva gondolt saját sorsára, keze már tapogatta zsebében a levelet. Nyikita ezalatt Dél-Amerika térkéf>ét rajzolta. Ma nagy kimagyarázkodás volt anyácskával, aki igen nyugtalankodott; és azt bizonygatta, hogy az ünnepek alatt Nyikita ellustult, elhanyagolt mindent, és ijgy látszik, nem akarja többre vinni járási írnokságnál vagy a bezencsuki vasúti állomás távírászi állásánál. - Este ahelyett, hogy ostoba képeket nézegetnél - fejezte be -, lerajzolod nekem Dél-Amerika térképét. Nyikita rajzolta a térképet, és magában azt kérdezte: Valóban elfelejtettem apát? Nem. Az Amazon folyó helyén, ott, ahol a szélességi kör metszi a hosszúságit, felbukkant apja vidám, pirospozsgás arca, csillogó szeme, foga fehéren villogott, barna szakálla két ágba fésülve, s hallotta harsogó kacagását. Az ember képes volt órák hosszat szüntelenül nevetve bámulni rá, amíg beszélt. Anyácska gyakran szemére vetette gondtalan könnyelműségét, de ez apa túl élénk természetéből fakadt. Egyszer eszébe ötlött, hogy a birtok három tavát benépesítő békák semmi hasznot nem hajtanak, és estéken keresztül arról beszélt, hogyan kell a békákat hizlalni, tenyészteni, gondozni, s aztán hordószámra Párizsba szállítani. „Te csak nevetsz - mondotta anyácskának, akinek könnye is kicsordult, úgy mulatott ezen az ötleten -, de majd meglátod, hogy éppen a békákon gazdagodom meg.“ Másnap apa már rendelkezett, hogy különítsenek el egy részt a tóból, valamilyen kotyvalékot főzött a békehízlaláshoz, hazahozott egy csomó kísérleti békát. Végül is anyácska kijelentette, hogy vagy ő megy, vagy a békák, mert halálosan félt tőlük, és undorodott egy fedél alatt élni ezekkel a visszataszító férgekkel. Egy ízben apa beutazott a városba, és néhány szekérre való ócska tölgyfa ajtót és ablakrámát küldött haza egy levél kíséretében: „Kedves Szása, véletlenül igen előnyös áron sikerült vásárolnom egy csomó ajtót és ablakrámát. Ez éppen kapóra jött, mert mindig arról álmodoztál, hogy egy kis vadászlakot építtetsz a jegenyés dombon. Már beszéltem egy építésszel is; azt tanácsolja, hogy olyan vadászlakot építsünk, amely télen is lakható. Már előre örülök, mert a mostani házunk olyan elátkozott helyen van, hogy semmilyen kilátás sem nyílik az ablakokból.“ Anyácska erre csak elsírta magát. Arkagyij Ivanovicsnak már három hónapja nem tudta folyósítani a fizetését, és lám, most újabb kiadások jönnek... A vadászlak építéséről hallani sem akart, és az ablakrámákat ette a szú a fészerben. Apa néha lázba jött, fel akarta lendíteni a gazdaságot, és ezzel új bajok zúdultak a házra. Gépeket hozatott Amerikából, maga ment értük az állomásra, mérgelődött, tanítgatta a munkásokat, hogy kell a gépekkel bánni, s folyton kiabált velük: „Hé, zsiványok, vigyázzatok!“ Eltelik egy kis idő, és anya megkérdezi apától:- Nos mi van a csodálatos kévekötő gépeddel?- Miért? - s apa dobolni kezd az ablakon. - Nagyszerű gép.- Láttam. Ott hever a fészerben. Apa vállat von, szakállát gyorsan két ágba simítja. Anyácska szelíden megkérdezi: - Már elromlott?- Ezek a mafla amerikaiak - dohog apa - olyan gépeket fundálnak ki, amelyek minden percben elromlanák. Erről nem én tehetek. Nyikita az Amazont meg a mellékfolyóit rajzolgatva, szeretettel, gyengéd vidámsággal gondol apjára. Lelkiismerete nyugodt. Anya aggodalma felesleges. Apját nem felejtette el. Egyszer csak pisztolylövésszerű recs- csenés hallatszott a falban. Anyácska felkiáltott, a kötést leejtette a padlóra. A pohárszék alatt Ahilka haragosan röf- fentett, és szuszogni kezdett. Nyikita elnézte Arkagyij Ivanovicsot, aki úgy tett mintha olvasna, de szeme csukva, pedig nem aludt. Nyikita megsajnálta. Szegény Arkagyij Ivanovics. Szüntelen a menyasz- szonyára, Vassza Nyilovnára gondol, aki a városban tanítónő. így van ez, ha távol vagyunk attól, akit szeretünk. Nyikita öklére támasztotta arcát, és a saját bajára gondolt. Ez volt itt Lilja helye az asztalnál, de ő már nincs itt. Milyen szomorú! Volt, nincs. Az asztalon ott van még a folt, ahová a ragasztót kilöttyentette. És valamikor ezen a falon imbolygott szalagcsokrának árnyéka. „A boldog napok elrepültek.“ Ezektől a szokatlan szavaktól, amelyeket most talált ki, Nyikitának összeszorult a torka. Hogy el ne felejtse, odaírta Amerika térképe alá: „A boldog napok elrepültek.“ S folytatta a rajzolást. Az Amazon folyót egészen más irányba terelte, Paraguayon és Uru- guayon keresztül, le a Túzföldig.- Alekszandra Leontyevna, azt hiszem, önnek igaza van, ez a fickó valóban távírásznak készül a bezencsuki állomáson - csendült fel Arkagyij Ivanovics nyugodt hangja, amitől az ember hátán végigborsódzott a hideg. Már régóta nézte, mit művel Nyikita a térképen. + Napról napra erősödött a fagy. Jeges szél rázta a zúzmarát a fákról. A hótakaró keményre fagyott, és éjjelenként, a didergő, éhes farkasok egyesével meg párosával egészen az udvarházig merészkedtek. A farkas-szagot szimatoló Mackó és Pajtás bánatosan vonított, szúkölt, behúzódott a kocsiszínbe, és onnan vinnyogott vékony, siránkozó hangon: Ú-Ú-Ú- UÚ-Ú... A farkasok átkeltek a tavon, bevették magukat a nádasba, és onnan szaglásztak a népes udvarház felé. Vérszemet kapva átjöttek a kerten, és leültek a ház előtt elterülő havas tisztáson, villogó szemük a sötét, befagyott ablakokra tapadt, fejüket felemelték, s kezdetben halkan, mintegy morogva, majd mind hangosabban, teli torokból üvöltöttek a fagyos homályban az éhes ordasok; mind magasabb hangokat fogtak, ordításuk egyre áthatóbb lett. Ettől a farkasüvöltéstől a két kutya nyüszítve fúrta pofáját a szalmába, és dermedten feküdt a kocsiszínben. A cselédlakásban a Pahom megfordult a kemencepadkán a báránybőr suba alatt, és álmosan dünnyögte:- Ó, Uram Isten, Uram Isten, nagy a mi bűnünk. A házban élték megszokott, hétköznapi életüket az emberek. Mindenki jókor kelt, talpon volt már, mikor a kékesfehér ablakban megjelentek és szétáradtak a hajnalpír bíborvörös sávjai, és enyhe fény derengett a kékesbe játszó ablaküvegen. A házban zajosan nyitódtak-csukódtak a kályhaajtók. A konyhában még égett a bádog petróleumlámpa. Szamovár meg meleg cipó illata érzett. A reggelinél senki sem időzött sokáig. Anyácska leszedte az asztalt, és kinyitotta a varrógépet. Bejött a házivarrónő, akit a szomszéd faluból hívtak meg, a görbe hátú, ragyás Szonya - fogai cikcakkosra koptak a sok cérnaharapástól -, és anyácskával együtt hozzáfogtak valamilyen hétköznapi holmi varrásához. Munka közben halkan beszélgettek, és zajosan szakították a vásznat Szonya unalmas nőszemély volt, olyan, mint aki néhány évig valahol a szekrény mögött hevert, s akit végre megtaláltak, egy kicsit megtisztogattak és .leültettek varrni. Arkagyij Ivanovics ezekben a napokban nekifeküdt a tanításnak, és mint ahogy mondani szerette, fejest ugrott a dolgokba: az algebrával, a legszárazabb és legunalmasabb tárggyal kezdte. Számtantanulásnál legalább mindenféle haszontalan, de érdekes dologra lehetett gondolni: a döglött egerekkel teli, rozsdamarta medencékre, amelyekbe három csőből folyik a víz, arra az örök valakire, aki kockás kabátban, hosszú orral, háromféle kávét kever, vagy pedig ennyi meg ennyi lat rezet vásárol, no meg arra a szerencsétlen kereskedőre, akinek csak két vég posztója van. De az algebra nem nyújtott semmiféle támpontot a képzeletnek, nem volt abban semmi élő, hacsak az algebrakönyv kötésének enyv- szagát nem számítjuk, meg azt, hogy miközben Arkagyij Ivanovics Nyikita széke felé hajolva a szabályokat magyarázta, a tintatartóban visszatükröződött korsó formájú, kerek arca. Amikor a történelemről beszélt, hátát a kályhának támasztotta. Fekete kabátja, vörös szakálla és aranykeretes szemüvege csodaszépen festett a fehér csempén. Mikor elmondotta, hogy Kis Pipin hogyan hasította szét a kupát Soissons-nál, karja meglendült, és tenyerével a levegőbe hasított.- Jól vésd a fejedbe - mondotta Nyikitának hogy az olyan emberek, mint Kis Pipin, törhetetlen akarattal és bátor jellemükkel szereztek hírnevet. Nem hárították el maguktól a munkát, mint némelyek, nem bámulták állandóan a tintatartót, amelyre semmi sincs ráírva, sőt még olyan szégyellni való szavakat sem ismertek, mint „nem tudom“ vagy „fáradt vagyok“. Sosem csavargatták homlokukon a hajfürtöket, ahelyett, hogy az algebrát tanulnák, és éppen ezért mind a mai napig példaképül szolgálnak - fejezte be, és felemelte a könyvet, amelynek lapja közé beszorította ujját. Ebéd után anyácska rendszerint így szólt Arkagyij Ivanovicshoz:- Ha ma újra húsz fok lesz, Nyikita nem megy sétálni. A házitanító az ablakhoz lépett, és az üvegre lehelt, ott, ahol kívül a hőmérő volt.- Huszonegy és fél fok. Alekszandra Leontyevna.- Lám, megéreztem - mondotta anyácska. - Menj csak, Nyikita, foglalkozzál valamivel. Nyikita apja dolgozószobájába ment, a bőrdíványra kuporodott, közel a kályhához, és kinyitotta Fenimore Cooper varázslatos könyvét. A meleg dolgozószobában olyan nagy volt a csend, hogy csengeni kezdett a füle. Milyen csodás történeteket lehet itt kigondolni, egyedül a díványon ebben a zümmögő csendben. Fehér fény ömlött be a zúzmarás ablaküvegen. Nyikita Coopert olvasgatta, aztán komoly arccal, jó sokáig« szinte vég nélkül száguldott képzelete a zöld, óriási prérik országában, ahol susog a szélben hullámzó fű. Vágtatva horkantó musztángok vidáman fordították fejüket feléje; feltűntek a Cor- dillerák sötét szorosai; ezüstösen csillogó vízesés felett egy cukorsüvegre emlékeztető hatalmas sziklacsúcson ott áll mozdulatlanul a huron-indiánok vezére tollas fejdísszel, hosszú puskával. Az erdő sűrűjében egy óriás fa gyökere mellett nagy kövön ül Nyikita, arcát kezére támasztva. Lába előtt tábortűz füstölög. Az erdőben oly csend van, hogy a füle csengését is hallja. Nyikita azért van itt, hogy felkutassa az álnokul elragadott Lilját. Már sok hőstettet hajtott végre, már sokszor szöktette meg Lilját egy vad musztángon, már sokszor kaptatott fel a szakadékokon, és egyetlen mesterlövéssel leszedte a huro- nok törzsfőnökét a cukorsüvegről, de ez megint ott áll, ugyanazon a helyen; Nyikita megszöktette és megmentette Lilját, de ennek a szöktetésnek és a megmentésnek soha sincs vége. Amikor a hideg meg anyácska megengedte, hogy kidugja a házból az orrát, magányosan barangolt az udvaron. A régi játékok Miska Korjasonokkál már untatták, de Miska különben is többnyire a cselédházban ült, és kártyázott, orrf- ricskázásra vagy hajcibálásra ment a játék; aki vesztett, annak megcibálták a haját. Nyikita odament a kúthoz, és eszébe jutott: innen látta meg a ház ablakában a világ legszebb kék szalagját. Az ablakban most nincs senki. A kocsiszínnél Mackó és Pajtás döglött csókát kapart ki a hó alól. Ez ugyanaz a csóka volt, amelyről Lilja azt mondotta: „Jaj, de sajnálom, Nyikita, nézd, egy halott madárka.“ Nyikita elvette a madarat a kutyáktól, a verem mögé vitte, és eltemette a hó alá. Amikor a gáthoz ért, eszébe jutott karácsony éjszakája, amikor erre járt a holdfényben fürdő, hatalmas fűzfák alatt, és mellette suhant az árnyéka. Miért becsülte akkor oly kevésre azt, ami vele történt? Akkor, lehunyt szemmel, minden idegével éreznie kellett volna, hogy milyen boldog. Most pedig csípős szél süvít a dermedt, fekete fűzfák között, elfújta a havat a tó meredek partjáról, ahol Liljával együtt siklott le a szánkón. Lilja hallgatott, hunyorogva összehúzta szemét, és keményen fogta a szánkó oldalát. A nyomokat már mind belepte a hó. A jól letaposott ösvényen Nyikita az udvar felé ment, oda, ahol az északi szél a szalmatetök magasságáig tornyozta a havat. Onnan belátta a határtalan, sima, fehér mezőket, a homályos, fagyos éggel egybeolvadó pusztaságot. Az erős szél majdnem ledöntötte lábáról, meglebegtette báránybundája szárnyát. A hóbucka tetejéről porzott a hó. Nyikita maga sem tudta, miért szeret itt álldogálni, és miért szereti nézni ezt a pusztaságot. Anyácska észrevette, hogy Nyikita kedveszegetten járkál, szóvá is tette Arkagyij Ivanovicsnak. Elhatározták, hogy az algebraleckéket egy ideig abbahagyják. Nyikitát korábban küldik ágyba, és ahogy a házitanító igen bután kifejezte magát, „megszoptatják“ ricinussal. Ez meg is történt. Arkagyij Ivanovics megfigyelése szerint Nyikita jobb kedvre derült. De a baj igazi írja csak három hét múlva jött meg: nyirkos déli szél, amely a kertet és az udvarházat meg a mezőket szürke ködbe vonta, és vadul kergette egész alacsonyan a rongyos fellegeket. Wessely László fordítása * Az ismert kisregény fönti részletének közlésével a nagy orosz író születésének 100. évfordulójára emlékezünk A a fülé' A fiú f Az ál kilóm« száló hogy megy- L távozr- N Azz magái felé ir szélér hirtele ott vár Egyiki. úgy hí széná Szép i gott a- A körül.. kor elii uk, me- Ii hajtani A fror a Vitta- N lőhetni vízben-Ni Köz haladt tek a Hl biztosé- Ai Ped Ga2 meg n -H; a klinil pedálji Gaz ■ úgyis gondol Ma még a lakatos nem I valami- M visszai | - Inká beletaf I -Rf ter a t volt el« Az a szását is ott v VLADLEN BOLOTYINSZKIJ Reggel magához hívatott az igazgató. Vajon N} az üzem igazgatójának mi szüksége van egy igaz« közönséges esztergályosra? Megállítottam az esztergapadot, levetettem a munkaruhát és elin- - Mi dúltam az üzemvezetőség felé. -1 A fogadószoba zsúfolásig tele volt emberek- - [ kel. A titkárnő, miután megmondtam a nevemet, da m egy székre mutatott: - '- Tessék helyet foglalni. Majd szólítjuk. gyár« Leültem. Néhány perc múlva a nép a fogadó- - ' teremből a dolgozószobába tódult. Eltelt öt perc. néze Egy félóra is elmúlt. Vártam. Aztán valami ven- - Ve dégek mentek be a dolgozószobába. Ültem és V. M. próbáltam kitalálni, minek hívattak. Nem volt - I semmi főbenjáró bűnöm. S valami kiváló újító - ' címére sem számítottam. Ugyanolyan esztergá- - Ige lyos vagyok, mint a többi. Az igazgatót személye- Az sen nem ismerem, csak a gyűléseken láttam. nyunl A vendégek tizenkét óra körül elhagyták -1 a dolgozószobát. Az igazgató kikísérte őket. - / Futó pillantást vetve rám, ezt mondta a titkárnő- - J nek: „Megyek a főbizottsághoz“ - és eltávozott. rű! Le- Talán menjek? — kérdeztem bátortalanul ko. R a titkárnőtől. - f- Várjon - felelte keményen. - f Eljött a dél. El akartam menni az ebédlőbe, de a titkárnő nem hagyta:- Lehet, hogy az igazgató ebben a pillanat- - F ban megjön, és magát nem kapja itt - magya- üzem rázta. - Inkább hozok egy kis pástétomot a fala- nők! ' tozóból. - Köszönöm - mondtam neki és átadtam mene a pénzt. tam é Az igazgató csak nem jött. Miután megettem mit je a pástétomot, azon töprengtem, hogy én itt ülök, a betí az esztergapadom pedig áll, és ma a tervet nem - E teljesítem, s túlóráznom kell... széb« Az igazgató négykor jött meg, és rögvest csérn újabb tömeg zúdult be a szobájába.
