Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-04 / 5. szám
1950-ben kezdte meg munkáját az Állami Faluszínház magyar tagozata. 1952-ben, alig két évvel később néhányunknak ismét újabb tűzkeresztségen kellett átesnünk. Kilencen Komáromba (Komárno) szerződök, új színház tagjai lettünk: Fekete Gyula, Bott- ka Zsuzsa, Bugár Béla. H. Buday Mária, Húsvár Ferenc, Gyurkovics Mihály, Lelkes Magda, Turner Zsigmond, és jómagam. Kevés tudás lapult tarsolyunkban a kis tehetségen kívül. Csak annyi, amennyit a sokféle tanfolyamon megtudtunk: a színészmunkáról, a csapatmunkáról, katonás rendről és fegyelemről. Nem véletlen, hogy szorgalmasan csipegettük a tenni és tudni valókat. Tízen voltunk (alig egy futballcsapatra valóan), mert Fellegi István, aki addig a falujáró színháznál rendezett, a MATESZ igazgatója lett. Persze rendezője, irányítója, edzője, gyúrója, hátvédje, de még kapusa is ő volt ennek a kis csapatnak. Sőt, clykor még öngólt is rúgott. Az első hónapban a színház nem kapott fizetést, és Fellegi az összekuporgatott pénzét szétosztotta. Ez volt az „öngól“, méghozzá a javából. Szegény „Atyus- ka“ (mert így hívtuk) soha többé nem látta a féltve őrizgetett pénzét, ami akkor tetemes összegnek számított. 1952. október 1 -én alakult meg az új színház. Lörincz Margit, Király Dezső, Udvardy Anna, Kon- rád József, Siposs Jenő, Grébner Gyula és Kiss Lajos csatlakozott még hozzánk. Hosszú heteken keresztül folytak az épület átalakításának munkálatai. Délelőtt hangyamódra dolgoztunk ott, este pedig Urbán Ernő Tűzkeresztségét próbáltuk a munkásotthonban, Műnk István rendezővel. Valahogy az egésznek igazi tűzkeresztség hangulata volt: semmiből kellett valamit teremteni. Mindenki nyüzsgött, szorgoskodott. Segített a város, a különböző intézmények, a CSEMA- DOK. A tenniakarás összekováBBEEEBSSEEBBBBEEEEESEBBBEEEEEEEEBESBBEBBSBESSBBBBEEBSSBBSEEBBEEEBEEEBEEBSEBEESEBBBSEBEEBBBBB csoló erő, mindenki tudta, hogy valamit le kell tenni az asztalra. A bemutatót nagy-nagy várakozás előzte meg. Mi is igyekeztünk, a próbák sokszor a késő éjszakába nyúltak, szemünk a fáradtságtól már majd leragadt, de Műnk István még a békés holtakat is felrázta volna, nemhogy minket... Végül 1953. január 31-én sikerre vittük Urbán Ernő Tűzkeresztségét. A szerző személyesen is megjelent. A darab sikere jelezte a kis csoport életképességét. A következő években elindult a forrás, a pezsgés; mint a bornál, hogy megtisztuljon, ihatóbbá váljék. Az előadásaink is egyre tisztábbak, élvezhetőbbek voltak. Olyannyira, hogy Bratislavától próbálgató színészeknek egyaránt fontos volt. Még a rögtönzött pódiumok sem riasztottak vissza bennünket, hiszen zömmel fiatalok voltunk, tenniakarók, tele vágyakkal, reményekkel, álmokkal. 1959. szeptemberében hozzánk csatolták az Állami Faluház társulatát, akkor már évente 400 előadást tartottunk, természetesen két csoportra osztódva. Emlékszem, mi, akik a zenés vígjátékokban szerepeltünk, 220-230 előadást játszottunk, és egy-egy előadásra száznál jóval több jegy kelt el. Olyanok voltunk, mint a gépek: későn feküdtünk, korán keltünk és ez így ment kb. 1965-ig. Hogy elrepült az idő! Harmincéves jubileum...? így visszaemlékezve, bizony a kezdeti évek netönzött öltözők, gyakran villany nélküli, petróleumlámpás vagy gázlámpás világítás, de a közönség szeretete, rajongása mindent feledtetett. Az Aranyemberben a kétségbeesett Brazovicsné, aki menti ami menthető, így kiáltott lányára: „Szedjél magadra annyit, amennyi csak rádfér!“ Mi ugyan nem voltunk Brazovics csemeték, de ez a mondás szállóigévé vált, mert mi is mindent magunkra szedtünk és így birkóztunk a nagy hideggel, főleg a szabadtéri előadásokon. A feltúrt nadrágszárak hol ennek, hol annak kandikáltak ki a korabeli jelmezek alól. Ha minket zavart is, de a közönség fel sem vette. Néha esernyők alatt nézték végig az előadásokat, pokrócokba bugyolálva csuromvizeFerenczy Anna és Bozi Marika, a MATESZ első bemutatóján, Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámájában (Archív felvétel) Nagykaposig (Veiké Kapusany) nagy-nagy szerettei várták előadásainkat. A CSEMADOK tagjai ott nyüzsögtek mindenütt. Telt iskolák, művelődési házak, szabadtéri színpadok. Taps, siker, elismerés, minden együtt volt, ami a közönségnek, de a szárnyukat hezebbek voltak, de mégis köny- nyebbek. Ha Bratislavába indultunk, már délelőtt nekivágtunk, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) ebédeltünk, előadás után vissza, s már a hajnal derengése köszöntött Komáromban. Vidéki előadásokon hideg, rögsen, mint mi. Megérte... Valahogyan régen minden más volt, vagy csak én látom másnak...? A Tanítónő és sok más darab 22 előadást is megélt Komáromban (ma már e siker negyed részét sem mondhatjuk magunkénak.) Ki változott meg? Mi vagy a városi közönség? Úgy vélem mindkettő. Jókai, Lehár városának szülöttei kötődnek a zenéhez, a zenés műfajhoz, és régen a CSEMADOK amatőr gárdája sem véletlenül játszotta az operetteket. Nem azért hangsúlyozom, mert operettimádó vagyok, de az hozzá tartozik nézőink mentalitásához. Mi mégis elhanyagoltuk a zenés játékokat, lekerültek a színpadunkról. Derűsen szórakoztatva is lehet nevelni, nehéz lesz visszacsalogatni a közönségünket a sok gyenge darab után, amivel „sikerült“ elidegení- tenünk őket. A harmincadik évfordulót színházunk Jókaival ünnepelte: Szeretve mind a vérpadig. 164. bemutató, ugyanannyi riadt színésztekintet, szívdobogás, lázas izgalom. Szerencsés választás volt, Jókainak minden eddig bemutatott darabja sikert hozott a színháznak, (csak az a kár, hogy az alapító tagok közül egypáran csak a nézőtérről nézhették végig az előadást. Végeredményben ezt is meg lehet érteni, mindenki mindenben nem játszhat...). Mindent összegezve: kemény harminc év áll mögöttünk, sok gonddal, munkával, fejtöréssel, próbálkozással, kísérletezéssel, megvalósult és meg nem valósult álmokkal. Ez minden színház sajátossága. A színész örök álmodozó. .. De vágy, fantázia, szív nélkül a színház csak munkahely maradna. .. és ez így egy kicsit több. A színházi probléma örök, még Petőfi is versbe szedte boldogult csepűrágó korában: „De amit a színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem tesszük azt Ami föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Színészek nem vagyunk!“ Kemények, de igazak a költő szavai. Mégis, ki merné kezét a szívére tenni, hogy mindent megtett? Ki merné elmondani magáról, hogy soha semmi ostobaságot nem követett el? Igyekeztünk a legjobb tudásunk szerint. A mé- ricskélés a közönség dolga, hogy mit tettünk és mit nem tettünk meg a harminc év alatt. Úgy érzem, hogy a Tűzkeresztség mindig ott vibrált a munkánkban, cselekedetünkben, minden bemutatónkban, és remélem ez még sokáig így lesz... FERENCZY ANNA, érdemes művész A SZÍNHÁZRÓL, A SEBÉSZETRŐL ÉS MINDEN MÁSRÓL Beszélgetés Oldrich Danékkal Az egyik legismertebb és legjobb cseh drámaíró Otdíich Danék, akinek darabjait több európai országban játsszák. A cseh színház éve alkalmából több szlovákiai színház is bemutatta Üzenet N. város sebészetéről című drámáját Ezt a müvet a Nagyvilág tavaly októberi számában olvashattuk először magyarul.- Korunkban gyakran emlegetik a színház válságát. Egyesek ennek okát a rendezői egyéniségek hiányában látják, mások az eredeti, mai darabokat hiányolják. Kevesebbet beszélnek azonban arról, hogy a színház ma valóban keresztúthoz ért, kevesebbet gondolkoznak a színház helyéről a mai világban. Mit gondol erről az író?- Gondolkodni kellene a színház sajátos funkciójáról, amely nem veheti át a televíziós ábrázolás módszereit és eszközeit, a történetek televíziós túlmesélését. Úgy kellene értelmezni, mint a nézővel folytatott beszélgetést - beszélgetést az életről és a korról, amelyben élünk... Úgy próbálok meg drámát írni, hogy az elsősorban színház legyen. A játék csak a színház számára legyen játék. Olyan valami, amit otthon ne lehessen látni, miután csavartunk egyet a televízió készülék gombján. Meg vagyok győződve arról, hogy darabot lehet úgy írni (de legalább megpróbálni), mint ahogyan a festők képet festenek. A jó festő nem úgy ábrázolja a világot ahogyan látja. Megpróbálja azt lefesteni, amit gondol róla. Nagyon szeretem Josef Jíra képeit, egyik grafikája íróasztalom fölött függ. egy fél ló, kis templom, nagy arc, egy tájrészlet. Töredékek. De a kontextus, az egész azt ábrázolja ami az élet. Néha - és a Sebészet esetében főleg - így próbálok drámát írni.- Tehát nem statikusan, hanem mozgásban. Úgy értelmezni a játékot térben és időben, mint nem befejezett folyamatot. Nyitottan abban az értelemben, hogy kérdéseket tesz fel, de nem ad választ és megoldást. Úgy vélem, ön az olyan drámaírók közé tartozik, akik így gondolkodnak, ráadásul a drámaírás az ön számára nem irodalmi, hanem színházi tevékenység.- Ennek ellenére azt gondolom, hogy a jó színpadi szöveg nemcsak használati utasítás és ürügy legyen a színjátékhoz, hanem jó irodalom is.- Természetesen a maga sajátosságaival. Lehet az, hogy a mai színházi problematikát belülről látja, éppen azért mert eredeti foglalkozása rendező? Minden drámájában nyilvánvaló az erőfeszítés, amelyet egy sajátságos színházi formanyelv megteremtésére tesz. Igyekszik párbeszédet folytatni a nézővel: olykor eretnekként megszegi a dráma törvényeit, szétzúzza a hely, idő és cselekmény egységét (Ütközet a Morva mezőn. A valdstejni seregek vezére).- Ezek a törvények évszázadokon át fejlődtek - büntetlenül nem léphetők át. De kötelességünk szétzúzni őket, legalábbis megpróbálni azt.- Ez mindig magával hoz valamit, ahogyan azt az ön legutolsó darabjában az Üzenet N. város sebészetéről című drámában láthatjuk. Mint téma miért éppen a sebészet és az orvosi hivatás?- Ez vallomás a sebészetről, egy kórházból, végül N. városból, az N-ről, de a társadalomról is. Szerettem volna, hogy az alapmetafora elszakadjon a valóságtól, a tárgyias- ságtól, és így a néző számára ne csupán kórházi metafora legyen. Beszélgetés ez az életről, az emberekről általában, valamint az emberekről kiélezett helyzetekben. Az orvosi hivatás nehéz kenyér, mert szinte állandóan jelen van benne az élet és halál. Játék a munkáról - bármilyenről, amit ember valaha végzett.- Igen - játék a szenvedélyről, amelyet sokak számára a munka jelent, ha küldetésként fogja fel - magunk és mások számára, munka amelyet másokért végzünk. Ez a darab az önmegvalósításról is szól. Ezt az értéket minden emberi tevékenység hordozza s abban a pillanatban, amikor visszhangot kelt, megmutatja értelmét.- Szeretném, ha ez a könnyelműség elleni játék is lenne. Általában az ilyen drámák úgy készülnek, hogy a színpadon áll egy ember, aki könnyelműségével valamit elkövet, tönkretesz, megsemmisít. Ezen a sebészeten éppen fordítva van: szenvedélyes lobogással csinálják azt, ami nem sikerül, nem valósul meg, amit azonban holnap ismét megkísérelnek. Minden holnapra marad. De éppen ebben az emberi vágyban - megcsinálni a szinte lehetetlent - van az emberiség értelme, az emberi nagyság.- Megfelelő színpadi műfajt is keresett. Úgy vélem ez a drámai kollázs...- Minek annyit gondolkodni a műfajról? Hiszen legtöbbször éppen a műfajok határain jelentkezik az érdekes színházi jelleg. Végeredményben azt gondolom, hogy a műfajok kapcsolódása a cseh színház sajátosságai közé tartozik. Jó, mondjuk azt, hogy a „Sebészet“ valamilyen mozaik, ha tetszik kollázs, amely apró darabokból, széles dialógusokból és a legközönségesebb, olykor banális helyzetekből állt össze. Ugyanígy felbonthatók az egyes alakok is. Ebben a darabban nem a nagy konfliktus játszik szerepet, hanem a részletek súlya és pontossága. VLASTA GALLEROVÁ ÚJ szú 14 1983. II. 4. ilMllWi mm warn m aaHiaykHHi
