Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-04 / 5. szám
ÉLTEM, ÍRTAM, SZERETTEM... Kétszáz éve született Stendhal A hajdani, rövid életű Westfáliai Királyság egykori, szerény kis székhelye, az álmatag Stendhal városka, amelyet a történelem folyamán, büszke ero- dítményfalai ellenére, hol a magdeburgi, hol a brandenburgi tartományhoz sodort csendes jelentéktelensége, a napóleoni háborúk idején bizonyára nem sejtette, hogy bizonyos Marie Henri Beyle, aki később Stendhal néven vonult be a francia és a világirodalom halhatatlanjai közé, tőle kölcsönzi majd írói nevét. S amikor a gloire-ral övezett, diadalmas hadjáratok során, mindig és mindenütt Napóleon hadainak nyomában, lo- holva-lelkendezve Stendalba érkezett, bizonyára az ifjú Beyle sem gondolt még ilyesmire - 16 éves volt, amikor az Első Konzul, a későbbi Empereur csodálóinak és feltétlen híveinek mámoros táborába szegődött. Csak arra gondolt, hogy a korzikai ügyvéd fia a tulajdon erejéből, a tulajdon tehetségével és zsenialitásával szédítő magasságba emelkedett a többiek feje fölé. S amit a kis korzikai polgársarj elérhetett, vajon az ősi (s valljuk be: szíwel-lélekkel royalista) Beyle-nemzet- ség immár jakobinussá hevült sarja miért ne érhetné el? Kitűnni - minden áron. Kiemelkedni - amilyen magasra csak lehet. Noha, nem feltétlenül a hadjáratokban: az ifjú Beyle Napóleon nyomában, a Grande Armée mögött járta a hadszíntereket, s habár 28 esztendős fejjel a meglehetősen középszerű Michaud tábornok meglehetősen középszerű hadsegédje lett, az élelmezési, vagy ha úgy tetszik „eliát- mányozási és utánpótlási“ tisztek még az Empereur seregeiben sem szereztek túlságosan díszes harci babérokat. Mindegy: a jelszó - érvényesülni, kitűnni, kiemelkedni minden áron... Mindig és mindenütt a dicsőség nyomában járni: Henri Beyle még végzetes oroszországi hadjáratára is ..elkíséri“ a Császárt, s ezek az állhatatos kísérgetések bőségesen elegendők ahhoz, hogy Napóleon bukása után a hithű bonapartista és egykori jakobinus nyakába zúdítsák az osztrákok dühét és zaklatásait. Henry Beyle Milánóban húzza meg magát. Zenével, festészettel foglalkozik, s folytatja már régebbi, Bombe írói álnév alatt megkezdett, meglehetősen önállótlan irodalmi próbálkozásait: tanulmányokat irogat. Első írásai javarészt inkább amolyan változatok mások témáira - olykor szemrebbenés nélkül egész részeket „átvesz“ idegen szerzőktől, mások műveiből, de végül mégis felleli önmagát; megírja első figyelemre méltó és önálló - művét Rome, Naples et Florence (Séták Itáliában) címen. Aztán Racine et Shakespeare című, a romantika mellett és a klasszicizmus ellen hadakozó tanulmánya következik, majd egy szenvedélyes, elemző tanulmány a szerelem lélektanáról - De I'Amour (A Szerelemről). Ezekben az írásaiban szólal meg első ízben a hajdani, nyugtalan Henri Beyle és a ködös Bombe után az igazi Standhal. A napóleoni gloire elmúlt; az eszménykép megmaradt. Azután - Hássan ez is megfakult: az egykori eszménykép kezd egyre inkább azonosulni magával az eszményítővei. Stendhal önmaga eszményképévé dicsőül, s mert a kettő elválaszthatatlan egymástól, végül önmaga magasztos elhamvasztójává válik. Lukács György egyik tanulmányában azt írja, hogy a végkifejlett során Stendhal minden hőse, a Vörös és fekete (Le Rouge et le Noir) Julien Sorelje, A pármai kolostor (La Chartreuse de Parme) Fabri- ziója, a Vörös és fehér (Lucien Leuwen) Lucien Leuwenje „kilép az életből“. A meghatározás pontos: a regények én- hőse, Henri, Henry Beyle, kilépett az életből és belépett az irodalomba. Minden nagy regényében ö az a hős, aki a valóságban lenni szeretett volna - de nem lehetett. Most hát írásaiban tör az érvényesülés felé, mint ember, mint politikus, mint kora türelmetlenül lázadó, társadalomformáló polgára és - mint tragikusan hódító szerelmes. Mindezt már jóelőre megszövegezett sírfeliratán összegezve (semmit sem bízott a véletlenre, vagy isten őrizz hozzá nem méltó, kontár irodalmi utódokra), ezúttal is szándékosan vegyítve a valóságot az irodalommal, mondván - itt nyugszik „Arrigo Beyle, Milanese - Visse, serisse, amo“ - Éltem, írtam, szerettem... I gen, sokat és sokszor szeretett, s többnyire reménytelenül. Hol megcsalták, hol nem hallgatták meg - tudjuk, az ilyen kudarcok személyes sérelemként élnek mindnyájunk szívében, de Stendhal személyes sérelme mély volt, akár a lüktető, nyílt sebek: a Louis David, Napóleon híres festője kezéből ránk maradt plakett s a korabeli rézkarcok, arcképek tanulsága szerint a köpcös, pufók képű Henri Beyle nem volt éppen lányszíveket megdobogtató, deli legény, és Stendhalnak ezt feltétlenül ellenpontoznia kellett. Hőseinek minden női szívet meghódító, ellenállhatatlanul daliás alakjában kárpótolta magát. A polgári érvényesülés területén is. Következetesen és tervszerűen. Minden egymást követő regényében egyre magasabb kiinduló pontra helyezi hőseit: a Vörös és fekete Julien Sorelje még népi származék, egyszerű parasztfiú, felkapaszkodott plebejus-sarj; A pármai kolostor Fabriziója már arisztokrata, s a Vörös és fehér Lucien Leuwenje még ennél is több: egy gazdag és művelt bankár (a műveltség fogalma Stendhalnál azonos a jólét fogalmával) fia. S mindhárman arra sóvárognak, ami Stendhalnak, a napóleoni katonatisztnek s Lajos Fülöp későbbi konzuljának élete álma volt.' katonai és diplomáciai karrierre. M aradéktalanul, kihívóan és minden elégtételt a végsőkig fokozva azonosult hőseivel. Valóban híven alkalmazható rá Babits Mihálynak A lírikus epilógja című verséből ismert, megrázó- an őszinte vallomása: „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó min- denik dalomban... Csakhogy, mint minden elhivatott művészt, a kinti világ s az élet Stendhalt is torkon ragadja, csakúgy, mint regényei hőseit, s ez elől Stendhal is hasztalan védekezik, hasztalan menekül a szenvte- lenség, az érzéketlen tárgyilagosság vér- tezete mögé. Mielőtt íráshoz fogott volna, rendszeresen Napóleon híres törvénykönyvét, a Code Napóléont olvasgatta, hogy stílusa minél tömörebb, minél fegyelmezettebb maradjon...) A hűvös lélekelemzés, az elemző, aprólékos részletezés, a „száraz“ mesemondás személytelenségébe ennek ellenére szüntelenül belelobog az írói szenvedély, éles ellentmondásokkal telítve regényeit - egymással csatázó, hiteles ellentmondásokkal, amilyeneket csakis a létező, valós élet képes létrehozni. Egyszerre és egyidejűleg meggyőző- déses jakobinus és - a hatalom megszállott sóvárgója. Hol azon kesereg - A pármai kolostor Fabríziójával hogy „ Elsodortak az események, s arra sem jutott időnk, hogy felvázoljuk a nevetséges udvaroncokat, akik ott nyüzsögnek a pármai fejedelem udvarában, s ostoba megjegyzésekkel kísérik mindazt, amit mi elmondtunk“, hol ugyanennek a Fabrizió- nak elmaradhatatlan főúri környezetében ., félóránál is tovább sírt forró könnyekkel. Szerencsére egy kerékbe tört Mozart- szimfónia - Itáliában így játsszák Mozartot - megmentette öt, és segített felszárítani könnyeit“. Tagadhatatlan, hogy ez az éles szemű társadalomellenőrző és társadalombiráló egy jókora adag sznobizmustól sem volt mentes: ez is együtt jár az érvényesülés hajszolásával. A wa- terlói csata higgadt leírása során (az irodalomtörténetek általában A pármai kolostornak ettől a részletétől számítják a francia realizmus kezdeteit), sőt, a csata hevében sem feledkezik meg róla, hogy a legendás Ney marsallnak áhítattal megadja a hangzatos „Moszkva hercege“* címet, noha egyidejűleg már feltartóztathatatlanul érdeklődik benne a fanyar kiábrándultság: „Hát a háború már nem a dicsőségért lobogó lelkek nemes, közös rohama, amilyennek Napóleon kiáltványai után képzelte?“ E z a kétely és kiábrándultság készteti rá, hogy a léleklátás és az emberismeret szigorú eszközeivel vizs- gálgassa hőseit és az életet. Az önmaga által alkotott fogalom, az „egotisme“, amit talán az én-központúság szóval lehetne visszaadni, hűvös személytelenséggel párosul műveiben. Ak a bizonyos, a sírfeliratán szereplő, lakonikus serisse szó azt is elárulja, hogy nem tartotta az írást foglalkozásnak, mesterségnek, hanem „mindössze“ az elhivatottak úri kedvtelésének. Független, a szó nemes jelentésében értelmezett dilettáns óhajtott lenni, aki kívülről és belülről egyszerre látja és érti az életet, s tudja, hogy ez - terhes adottság. Nem a tárgyak, tények és merev valóságok iránti hűség érdekelte - A pármai kolostorban is egymást érik a nagyvonalú pontatlanságok: az Első rész mottója, amely Stendhal szerint Ariosto IV. Satirájából idéz, helyesen az V. Satirából származik; a del Dongo palotába helyezett Leonardo da Vinci Heródiás- rajza a valóságban Luini Salome-portréja stb. Stendhalt az élet és az élet fejlődő folyamata érdekelte: pontosan ezzel előzte meg korát. Gőgös írói magányában nem számított elismerésre: két ízben is megjósolta, mikor értik majd meg, mikorra lesz „híres". Az első évszámot 1880-ra tűzte ki, a másodikat - ismeretlen okokból - 1935-re. Az előbbi teljesült. A naturalizmus hívei lobogójukként emelték a magasba, de sokat és elismeréssel tanult tőle élete alkonyán a kortárs Prosper Mérimée és Honoré de Balzac: az utódok közül Zola, Maupassant, Flaubert; a modern irodalomban nem kisebb írók, mint Aragon és Lampedusa vallották mesterüknek. (Nem vallotta mesterének Sommerset Maugham, de ez mit sem változtat azon, hogy kétségtelenül kiemelkedő írói erényei közé Stendhal imitt-amott felbukkanó sznobizmusát is gondosan és pedánsan átvette.) Később természetesen az ellentábor, a realizmus ellenzői és ellenfelei is lobogójukra tűzték: ez is azt mutatja, hogy nagy író volt - csakis az igazán nagy alkotókat szokta megkísérelni az ellenpólus és kisajátítani. A pármai kolostor - hadd maradjunk ezúttal ennél a remekművénél - utolsó mondatai után, fennkölt zárószavakként még sietve odabiggyesztette: „To the happy few... Vagyis, hogy kizárólag a boldog kiválasztottaknak írt. Pózoknak és emberi gyöngéknek tehát nem volt híjával. De Stendhal nem ezeknek az emberi gyöngéknek ellenére: mindezekkel együtt volt nagy író. RÁCZ OLIVÉR A tömegpusztító fegyverek gyártása, egyre gyorsuló iramú fejlesztése korunk legnyomasztóbb gondjai közé tartozik. Igaz, ha visszatekintünk az emberiség történetére, azt tapasztaljuk, hogy elődeink is - koruk technikai színvonalán - nem kis leleménnyel állították elő azokat az eszközöket, amelyeket a támadásban, jobbik esetben a védekezésben felhasználtak. Az természetes, hogy az ember minden szerszámát állandóan fejleszti, tökéletesíti, ez a változás azonban a fegyverek esetében kevésbé örvendetes. A korábbiakat „többet tudó“, hatékonyabb pusztító eszközök váltják fel, a régebbiek egyre gyorsabban avulnak el, nem egy közülük múzeumi tárggyá válik. Nevük is a szókészlet peremére kerül, gyakran már csak a szépirodalom használja egy-egy történeti kor hangulatának a felidézésére. Lássunk közülük néhány példát a magyar szókincs történetéből. A számszeríj, a pattantyú, a mordály szavak eredetét és történetét azért is érdemes közelebbről szemügyre venni, mert szótörténeti szempontból mindegyik más-más, sajátos és érdekes típust képvisel. kJ szú A számszeríj az értelmező szótár szerint két jelentésben is használatos volt: 1. kő- vagy dárdavetö hadigép, 2. a kézíjnak puskára emlékeztető, legfejlettebb formája, a nyílpuska. A szó eredetének megvilágításához érdemes néhány adatot idézni nyelvemlékeinkből. Königsbergi Szójegyzék (1380 körül): zamstril (olv. szamsztrif), Besztercei Szójegyzék (1395): zomoserig (szamoszerigy), Magyar Oklevél-szótár (1407, 1566): zamseirig (számszerigy), zamzer iy (számszer íj). Az első adat, a zamstril (szamszt- ril) tökéletesen bizonyítja szavunk szláv eredetét, megfelelőit ma is megtaláljuk többek között a szlovákban és szerb- horvátban: samostrel, a szlovénban: samóstrel. Jelentése mindenütt ’számszeríj’, mindegyik összetétel, az elemek eredeti értelme tulajdonképpen ’önlövő’. A szóvégil I- bői a magyarban először ly lett, ebből pedig vagy gy, vagy j. Ez utóbbi hangváltozás eredményezte azt, hogy a magyar nyelvérzék a szóvéget az íj szóval azonosította, a többi részét pedig - természetesen tévesen - a szám és a szer szavakból keletkezett összetételnek minősítette. Az ilyenfajta utólagos „értelmesítést“ nevezi a nyelvtudomány népetimológiának. Arról a nyelvi jelenségről van szó, amellyel a nyelv a jövevényszavak vagy elhomályosult összetételek egészét vagy egy-egy részét olyan magyar elemekkel azonosítja, amelyekhez etimológiailag semmi közük sincs. Ilyen „etimologizálás“ eredménye a latin eredetű cinterem ’lovagterem’ jelentése. A latin szó értelme temető’, nyelvjárásaink egy része így ismeri mindmáig. A magyar címerteremmel érezte azonosnak az Számszeríj, pattantyú, mordály Szókincsünk történetéből a beszélő, aki ’lovagterem’ jelentésben kezdte használni. Erre a meglehetősen ritka szóalkotási módra olykor újabb példa is előkerül: majonéz > majomméz, kolorádó (bogár) > kórórágó, JRD > jégerdő, Yorkshire (sertés) > józsír. A pattantyú jelentése ’löveg, ágyú’, az értelmező szótár elavult szónak minősíti. Klasszikusaink gyakran használják, például Vörösmarty: „Elaggtam, nem bírom a kardot ... És iszonyú nekem a pattantyú hangja ...“ Megtaláljuk Aranynál is, a Murány ostromából idézhető: ..Pattantyúk, mozsarak, nagy golyók halommal, Fegyverek és lőpor két egész toronnyal.“ Használja Zrínyi is. „Vonyatik utána ha sok taraczk, pattan- tyu, ki keresztény vért ont“. Világi költészetünk legkorábbi emlékében, az 1476-ból fennmaradt Szabács viadalában is előfordul: „Hajókat mond árokba vontatni, környül pattantyúkval falt bontani Elő egy ifjú, Várdai Simon, Kinek annya énaponkéd sír hon. Bizon ő kegyes úrfiú vala, Ki pattantyú miá ot hala.“ A szó - eredetére nézve - képzett alak, a pattant igének folyamatos melléknévi igeneve. Etimológiailag tehát azonos a pattant igének pattanta származékával. Pontosan olyan az összefüggésük, mint a csengető - csengettyű, pergető - pörgettyű, serkentő - sarkantyú szópárok között. Az alakpároknak ezt a jelentéskülönbséggel párosuló kialakulását szóhasadásnak nevezzük. A mordály jelentése: ’régi, nehéz pisztoly vagy olyan, régimódi puska, amelynek csöve elöl tölcsérszerüen kiszélesedik’. Az értelmező szótár Jókaitól közöl rá idézetet: „Pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzet.“ A szó régi jelentése lényegesen eltért a maitól, gyilkos szavunk szinonimája volt. Legkorábban személynévként fordul elő egy 1211 -i oklevélben: Mordat. Heltai Gáspárnak Chronica az magyaroknak dolgairól című nevezetes művében (Kolozsvár, 1576) ez olvasható: „Törvényeket szörzének, az mordállyok és gyolkosok, és a töb lator emberek ellen“. A mordálypuska összetételt először 1558-ban írták le. Az adatokból a szó jelentésfejlödése könnyen kiolvasható. Az eredeti ’gyilkos’ jelentést a személynévi használat és - sok más között - Heltai adata bizonyítja. A mordálypuska összetétel volt alkalmas arra, hogy a későbbi ’pisztoly’ jelentése kialakuljon. A szótörténetben gyakori az a változás, amelyet jelentéstapadásnak nevezünk: a jelzőhöz mintegy hozzátapad a jelzett szó jelentése, egyszersmind az utóbbi fölöslegessé válik. A jelentéstapadásra sok-sok példa akad nyelvünk történetében, hadd említsünk csak néhányat közülük: jövendő idő > jövendő, pörkölthús > pörkölt, kocsi (a Komárom megyei Kocs községben gyártott) szekér > kocsi, ebédlőház > ebédlő, hálószoba > háló, hűtőszekrény > hűtő, farmernadrág > farmer. KÁZMÉR MIKLÓS 1983. II. 4.
