Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-29 / 307. szám, csütörtök
Egy kis fusi? A múltkoriban ellátogattunk a szúkebb hazába. Ismerős arcok után kutattam. Az állomáson feltűnt egy régi-régi barátnő fia. Mit keres itt, hiszen tegnap mesélte az édesanyja, milyen boldog, jó szakma lesz a gyerek kezében. Ne gondoljam, hogy csak a pénz miatt örül. Igazi megnyugvást az jelent, hogy a fia azt csinál, amit szeret. Ahogy megpillant, felfénylik a fiú tekintete. Üdvözöl.- Szakmai gyakorlatra mentek?- Á, dehogy! Egy kis fusi. Itt a harmadik faluban. Megegyeztünk egy illetővel. Áll a villácska, de a belső szerelés még hiányzik. Heti egy-egy napot csúsztatunk a suliban, tavaszra víz, villany, központi, csempézés kész. Vagy még hamarább.- Anyu tudja?- Nem. Otthon csak legyen nyugalom. Valamiféle igazolványt mindig tudok szerezni az osztályfőnöknek. - Gyanakodva villan a szeme.- Csak nem tetszik neki elmondani?- Nem, fiam, édesanyádnak nem mondom el. Egy-két lógó diák, persze, még nem társadalmi gond, de a családjának mindenképpen az, mert a saját jövőjét és céljait veszélyezteti. Persze arról is érdemes lenne néhány szót ejteni, hogy a szakmunkástanulók efféle „foglalkoztatása“ egy felelősségteljes állást betöltő felnőtt ember lelkiismeretével hogyan fér össze? Mert miről is van szó? A jövő munkásosztályáról, amelynek minden tagját külön-kü- lön szeretnénk széles körű ismeretekkel, alapos szakmai tudással felvértezni, művelt emberként kibocsátani az életbe. Egyebek között ezért volt szükség az iskolák tartalmi és szerkezeti átépítésére. A társadalmi erőfeszítés és áldozatvállalás azonban nem elég. Szükség van arra is, hogy a tanulók azonosuljanak az iskola és a társadalom céljaival, elsősorban a saját szakmájukkal, legyen bennük egészséges becsvágy: én jó szakember akarok lenni. A pedagógia - ha azonosulásról beszél aktív, a gyermekek magatartásában is megnyilvánuló azonosulásra gondol. Ha azonosulunk valamivel, azért felelősséget érzünk, másként állunk hozzá a feladatok elvégzéséhez, másként foglalunk állást, másként cselekszünk. A mi társadalmunk elsősorban azt tartja fontosnak, hogy az ember, a fiatalság a munkával azonosuljon és szerezzen alapos képzettséget. Az ilyen azonosulás (és törekvés) lehet ösztönös - a családi hagyományok befolyása nyomán —, de lehet tudatos is. A tudatos azonosulás értékesebb. Ha a fiatal ember azonosulni tud a munkájával, az előbb-utóbb kifejezésre jut a magatartásában, a társdalomhoz való viszonyában. Ha nem, károsul egész személyisége. Nem mondható, hogy az említett fiatal és fusizni induló barátai nem azonosulnának a választott szakmával. Szeretik, szívesen végzik, valószínűleg elfogadható színvonalon, különben a megrendelők nem bíznák rájuk a munkát. Ma még mindent tudnak, amit a szakmában tudni kell. Csakhogy a szakmák egy része kifejezetten elméletigényes. Az ügyes kéz, a testi erő nem elég? A fusizás, az elméleti oktatás elmulasztása ezért veszélyes. Arról már ne is essék szó, hogy sok mindenről nem szereznek tudomást, ami a sokoldalú műveltség fogalomkörébe beletartozik. Erre fel kell hívni a fiatalok figyelmét. A távolabbi célok érdekében le kell mondani a pillanatnyi előnyökről. Jövőjük csak a korszerű természet- és társadalomtudományok alapján bontakozhat ki. De ha szakmai ismereteik felületesek, általános műveltségük pedig hézagos, sehol sem tudnak gyökeret verni. Ebben keresendők a később gyakori munkahely-változtatás okai is. Akinek széles látóköre van, igényli az esztétikai élményeket, s nemcsak a maga hasznára, a társadalomért is tud munkálkodni. A szakemberek képzésében van tehát egy kulcsszó, az azonosulás. A szakmunkásképző iskolákban végzett felmérések eredményei egyértelműen alátámasztják, hogy az azonosulási folyamatban meghatározó szerepe van a szakmai gyakorlatnak, mert az jobban érdekli a tanulókat, mint az elméleti tantárgyak. Ha a szakmunkástanuló azonosulni tud • a szakmájával, tervei is összhangban vannak a társadalmi igényekkel. Ugyanis aki érti és szereti a szakmáját, az azonosul is vele, büszke arra, amit csinál, igyekszik jó munkát kiadni a kezéből. Jól jár a társadalom és ő is megtalálja a számítását. Csakhogy nem minden gyerek tud azonosulni azzal a szakmával, amit tanul. Ez baj a tanulónak és baj a közösségnek, mert nem biztos, hogy megmarad a szakmában. Az elégedetlenségnek több oka lehet, a teljesség igénye nélkül próbáljunk meg néhányat kibogozni. Tény, hogy az alapiskolák tanulói nem eléggé tájékozottak, nincs áttekintésük a választható szakmákról. Nemcsak a gyerekek, a szülők is rosszul, vagy hiányosan informáltak. Ez azért baj, mert a pályaválasztás során elsősorban a szülői befolyás érvényesül. Az alapiskolákban ebben a vonatkozásban döntő változást kell elérni. Gyakran előfordul az is, hogy ellentét van a gyerekek tervei, szakmával kapcsolatos elvárásai, kívánságai és a szakmai besorolásuk között. Ennek is az a magyarázata, hogy a választott pályával kapcsolatos információik csak általánosak, következésképp felületesek és formálisak voltak. A régi munkásdinasztiákban ilyesmi nem fordult elő, csakhogy napjainkban még mindig elég nagy a társadalmi mobilitás. Manapság az alapiskola szelektív módszerekkel befolyásolja a tanulók pályaválasztását. Az iskola értékrendjét, illetve értékítéletét átveszi a szülői ház is. Ez az íratlan „szokás“ egyik oka a tanulók alacsony szintű teljesítményének már az alapiskola utolsó osztályában és később a szakmunkásképző iskolában is. Az efféle „pályairányítás“ mind pedagógiai, mind politikai szempontból káros a tudományos-technikai forradalom korában. A felserdülő gyerekek pszichikumában is károkat okoz, .mert egyes gyermekekben, vagy egész gyermekcsoportokban kialakul az a téves felfogás, hogy ők „nem tanulnak tovább-“, szakmát választanak, nekik nem is kell a tanulást komolyan venni. A szakmunkásképző intézetekben aztán óriási meglepetés éri őket, mert már az első napokban kiderül, hogy igenis tanulni kell, sokat és keményen. Csakhogy már nagyon nehéz pótolni a hiányzó ismereteket és még nehezebb leküzdeni a rossz beidegződéseket, megszokni a rendszeres tanulást. Ezért panaszkodnak a tanárok, hogy a szakmunkásképzők tanulói nagyon kevés időt szánnak a tanulásra. Pedig naponta adódnak olyan helyzetek, amelyeket a szakmunkás csak megfelelő szintű műveltség és szakismeret birtokában tud megoldani. Az alapiskola befejezése után ifjúságunknak közel kétharmada tanul szakmunkásképzőkben. A tudomány, a technika fejlődése egyre inkább megváltoztatja a munka jellegét. Sok régi szakma elhal vagy robotizálódik, újak veszik át a helyüket. Az új szakmák új igényeket támasztanak az emberrel szemben. Elsősorban az általános műveltséggel, a képzettség minőségével, a technológiai és elméleti ismeretekkel szemben nőnek a követelmények. Ezért kell megkövetelni a rendszeres tanulást és véget vetni a felsőbb osztályokba járó szakmunkástanulók tanítási idó alatt végzett „fusizásának“. Hazánkban a szakmunkásképző iskolák 174 szakmára készítik fel a tanulókat. A szakmunkásképző intézetek feladatai sokrétűek, mert sokrétűek az élet követelményei. A szakmunkásképzők a korszerű ismeretek átadása mellett a fiatalok későbbi sorsának lehetőségeit mérlegelve - elfogadtatják a tanulókkal korunk erkölcsi normáit, s kialakítják bennük azokat a személyiségjegyeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a fiatalok önmagukban is össze tudják hangolni a társadalmi és az egyéni érdekeket, igényeiknek megfelelően szervezzék meg életüket, oldják meg feladataikat. Ez a fiataloknak csak akkor sikerül, ha a szakmunkásképző iskolákban a hivatástudat kialakítását helyezik előtérbe és olyan szakembereket nevelnek, akik mindig tekintettel vannak a társadalmi érdekekre. Nemcsak jó szakembereket, felelősségtudattól áthatott közéleti embereket kell nevelni. Ha a tizenévesekben sikerül kialakítanunk a közéleti magatartást, a cél elérhető. TÖRÖK ZSUZSANNA Hetvenen túl is Fiatalos, mozgékony, mindig jókedvű. Alig hinné el bárki is, hogy túl van már a hetvenen. Harminckilenc évi fáradhatatlan pedagógiai munka után 1975-ben ment nyugdíjba id. Szkladányi Endre, az ipolysági (Šahy) alapiskola volt tanára. Ám az ő esetében ez nem jelentette az „édes semmittevést“. Kertjében dolgozgat, részt vesz a vnb építőipari bizottságának munkájában, vagy másodikos unokájával foglalkozik. Mesél a kislánynak Tornagörgőről (Hrhov) és Nagyszőllősről, tanítóskodása első állomásairól, a Párizs melletti Romilly-ről, arról a francia kisvárosról, ahonnan 1945-ben tért haza amerikai hadifogságból. Id. Szkladányi Endre pedagóguscsaládból származik, édesapja és egyik bátyja is pedagógus volt. Ezért oly magától értetődő nála a hivatásszeretet. Mindkét fia is pedagógus. Endre a bratislavai gimnázium magyar-angol szakos tanára, László földrajztestnevelés szakos, Vágsellyén (Šaľa). Id. Szkladányi Endrének éltető eleme a munka. Ez teszi őt rokonszenvessé; pályafutása azt példázza, hogy az ember élete megosztható a család és a közösség között, hogy az élet egyetlen mozgató rugója az alkotó tevékenység, a munka.- ön az utóbbi hetekben két kitüntetést kapott. Kérem, beszéljen ezekről részletesen.- Az a megtiszteltetés ért, hogy két helyről is elismerésben részesültem. Megkaptam a budapesti Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola emlékplakettjét és oklevelét, az Ipolysági Városi Nemzeti Bizottság tanácsa pedig 70. születésnapom alkalmából az építőipari bizottságban végzett munkám elismeréseként oklevéllel tüntetett ki.- Milyen szálak fűzték az iskolához, ahol most kitüntetésben réCsillogó üvegek Ludvika Smreková prágai kiállítása Ludvika Smrčková nemzeti művész kettős jubileumot ünnepelt 1983-ban: betöltötte nyolcvanadik életévét és hatvan éve annak, hogy az üvegművészet szolgálatába szegődött. Szinte törvényszerűen történt úgy, hiszen, mint maga mondja: ,,Gyermekkoromat üveghuták árnyékában töltöttem". Mindössze négyéves, amikor egy tanár felfedezi „iparművészeti adottságát“, majd később egy látogatás a Moser üveggyárban, még gyerekfővel, végképp eldönti sorsát. A prágai Belvedere-ben 450 munkájából rendeztek tárlatot, de az anyag csak töredéke megvalósult terveinek, hiszen sok-sok híres, pályadíjat nyert készlete, vázája külföldi múzeumok tulajdonában van, sőt nem egynek nyoma veszett. Üveg, üveg, üveg. Kicsi és nagy vázák, metszett tálak - fél tenyeremben elférne az egyik, két kézzel is alig bírnám átfogni a másikat; ólomkristálytálak, pohárkészlet, reggelizőkészlet, majd plakettek sora: leányfej az egyiken, a kővetkezőn Smetana, Božena Ném- cová arcmása. Vázára vésett mókus, egymásra és egymásba illeszthető virágtartók áttetsző üvegből, és minden díszítéstől mentes poharak. A piros, sárga, zöld padlóvázákban krizantém virít, de legalább ilyen szépek Ludvika Smrčková virágrajzai is, és persze tartósabbak, a vázákra, tálakra vésett-metszett virágok sosem hervadnak el. Milyen modern reggelizőkészlet?! - ámuldozik az ember és nem akarja elhinni, hogy több mint 50 évvel ezelőtt készült. Mért nem látni manapság az üzletekben ilyen finom, ugyanakkor egyszerű tárgyakat? Ludvika Smrčková ma is olyan nemes egyszerűséggel tervezi üvegtárgyait, mint régen. Egy-egy nagyméretű üvegváza hosszú vajúdás eredménye, s csak egyetlen példány készül belőle. A művésznő munkáit tisztaság és egyszerű forma jellemzi. Tervez, dolgozik ma is. A kiállítás megnyitóján humorral vallott életéről, munkájáról, a Belvedere-ről, ahová elhozta hatvan év munkájának csillogó gyümölcseit. ,,ötéves korom óta járok ide, a kertben ismerek minden fát és bokrot, rengeteget rajzoltam itt.'‘ (köp) Tál 1950-ból (Archív-felv.) szesült és adott-e ez az iskola valamiféle ösztönzést későbbi pedagógiai tevékenységéhez?-1929-ben kerültem Budapestre az akkori Felső Építő Ipariskola diákjaként. Gyermekkorom óta vonzott ez a pálya. Volt egy ismerősöm, egy kiváló építésvezető, aki annyi szépet mesélt a szakmáról, hogy elhatároztam: építészetet fogok tanulni. Az iskolát igen nehéz körülmények közt végeztem el, rengeteg volt a tanul- nivaló, s a téli hónapokban fűtetlen albérleti szobámban dideregtem. Végleges pályámhoz, a tanításhoz feltétlenül kaptam ott ösztönzést. Az iskola ugyanis kötelességtudatra, szívósságra, hivatás- és munkaszeretetre, erős akaratra, anyagi és szellemi létünk összefüggéseinek meglátására nevelt bennünket. Egykori iskolám időközben főiskolává alakult és Ybl Miklós nevét vette fel. A főiskola vezetősége az idén azokat tüntette ki emlékplakettel, akik az építőipari szakképzés első magyarországi intézményében szereztek diplomát és ötven vagy több éves tevékenységet fejtettek ki. így kerültem én is a kitüntetettek közé.- Két szép tantárgyat: magyar nyelvet és irodalmat, valamint képzőművészeti nevelést tanított. Manapság nagyobb divat, mint régen, emlegetni a tantárgyközi kapcsolatokat. ön hogyan realizálta ezeket?- A tantárgyközi kapcsolatokról már a harmincas években is tanultunk a tanítóképzőben. Véleményem szerint sok pedagógus munkája során rájön ezen elv alkalmazásának fontosságára. Jómagam a magyar irodalom tanításában szükségesnek tartottam felhívni a tanulók figyelmét a történelmi vonatkozásokra, hiszen minden történelmi korszak formálta az emberek gondolkodásmódját. De egyén és társadalom kölcsönhatásáról is beszélhetünk. Annak is mindig tudatában voltam, hogy az irodalom elválaszthatatlan a többi művészettől, hiszen a kor kérdéseinek megfogalmazása a különféle művészeti ágakban csak eszközeiben és kifejezési formáiban különböző. A tanulók mindig élén- kebb érdeklődést mutattak az irodalom iránt, amikor egy-egy irodalmi mű zenei és képzőművészeti párhuzamairól is beszéltünk.- A vnb építőipari bizottságának tagjaként több ésszerű javaslatot tett a városrendezéssel és -szépítéssel kapcsolatban. Melyek voltak ezek?- Ipolyság a szülővárosom, ezért örülök, hogy a városszépítés gondjainak megoldásához a vnb építőipari bizottságának tagjaként immár évtizedek óta hozzájárulhatok. Felhívtam a figyelmet a város területén végzett fúrások alkalmával talált ásványvíz felhasználására, strandfürdő létesítésére, a szövetkezeti lakásokhoz gazdaságosabb és a környezetet kevésbé szennyező kazánrendszer kialakítására, helyi múzeum létesítésére és a kolostorépület restaurálására.- Jelenleg az ipolysági művészeti iskola képzőművészeti szakán tanít.- A képzőművészeti szakot az idei tanévben nyitották meg. Az érdeklődés jóval kisebb iránta, mint a zenetanulás iránt. De azok, akik beiratkoztak, lelkesen dolgoznak, s bízom benne, hogy megismerik a képzőművészet alapjait, s ez sokoldalúbbá teszi általános műveltségüket is.- Mint a képzőművészeti nevelés tanára, aki maga is amatőr képzőművész, miként vélekedik az iskolák esztétikai neveléséről, a képzőművészeti nevelés szerepéről?- Az esztétikai érzék kialakításához iskola és szülői ház, ifjúsági szervezet és az egész társadalom összefogása szükséges. Jóval nagyobb mértékben kellene kihasználnunk a munkában, sportban, természetjárásban rejlő lehetőségeket az esztétikai nevelés, a szépérzék fejlesztése szempontjából. Kiállítások, hangversenyek, természetjáró túrák rendszeres szervezésével el lehetne érni, hogy a fiatalok lássák, észleljék a művészetekben, a természetben, a környezetükben rejlő esztétikumot. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ SZÚ 6 1983. XII. 29.
