Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)

1983-12-24 / 304. szám, szombat

ÚJ szó 5 983. XII. 24. Éjféli tűzijáték Nagyon kevés ember mondhat­ja el magáról, hogy valamelyik születésnapja alkalmából az éj­szaka legsötétebb óráit egy több négyzetkilométeres területen szin­te egyfolytában vakító fényárba borító, különleges ünneplésben lehetett része. Méghozzá eredeti­leg végképp nem petárdának szánt sok-sok tonnányi robbanóa­nyag, puska- és ágyúgolyó leve­gőbe röpítése árán! František Jančo, a Martini Ma­gasépítő Vállalat legeredménye­sebben dolgozó kőmüvescsopon- jának hatvanéves mestere sem vágyakozott soha ilyen pompára. Gyermekkorában már a leghét­köznapibb dolgokkal is bőven be­érte volna. Szülőfalujában, Nec- palyban, majd Košťanyban, ahová később költözött a családjuk, so­kadmagával együtt inkább arról álmodozott, hogy milyen jó is lehet mindennap jóllakni, és a csikorgó téli fagyokban, hófúvásokban vé­kony, kopott ruhák helyett meleg bundában járni.- Rengeteget nélkülöztünk- emlékezik élete legkeservesebb időszakára. - Az édesapám béres volt a helyi földbirtokosnál. Sokáig csak egyedül keresett a családra, mert az édesanyám szinte ki sem látszott a ház körüli munkából. Mi ugyanis tizennégyen vagyunk testvérek. Jómagam, mint a legi­dősebb fiú ezért csak öt elemit és három polgárit járhattam ki. Azu­tán mindjárt munkába kellett áll- nom, hogy legalább azzal a né­hány koronával, amit akkor a gye­rekmunkáért fizettek, több pénz legyen otthon. Először lovászfiú, majd kocsis lettem a földbirtokos­nál. Egy évig én hordtam be a martini tejcsarnokba és a módo­sabb házakhoz a tejet. így lettem bejáratos a sokféle ismert Hlavaj -Palkovič-Uličný építészeti cég tulajdonosaihoz is. Egyszer, amint letettem náluk a nagy kanna tejet, magával Hlavaj úrral beszélhet­tem. Megragadva az alkalmat arra kértem, vegyen fel inasnak vala­melyik építkezésükre. Meglepő­dött a bátorságomon, de végül rábólintott. Ősztől kezdve már a kőművesek mellett tanulhattam keményen megdolgozva a nyolc­van filléres órabérért. A pénzt ter­mészetesen mindig hazaadtam. A két ,, ke reset“ ellenére is olyan szűkösen éltünk, hogy öcsém, aki az építkezésre hozta nekem az ebédet, nemegyszer üresen tette le elém a kislábast. Pityeregve vallotta be: útközben annyira kor- gott a gyomra, hogy nem tudott ellenállni, és megette az ételt. Negyvenegyben kezdett inas- kodni. Három évvel később, ami­kor segéd lett, már javában folytak a Szlovák Nemzeti Felkelés előké­születei. Egyre többet hallattak magukról a partizánok.- Vasárnap az építkezéseken szünetelt a munka. - folytatja em­lékei idézését. - Ferko Križannal rendszeresen vörös és fehér áfo­nyát, hullott gallyakat gyűjtöget­tünk a nyári erdőben. Augusztus második vasárnapján ott találkoz­tunk véletlenül a partizánokkal. Alaposan kikérdeztek, kik va­gyunk, honnan, miért járunk oda, majd amint azt is elmondtuk, hogy állandó kapcsolatban vagyunk Jo­zef Djubekkel, a legaktívabb koš- ťanyi kommunistával, felszólítot­tak: álljunk be közéjük! Augusztus 25-re tűztük ki az újabb találko­zást. Aznap egy teherautó jött ér­tünk a temető alatti vendéglőhöz, mert Sklabiňa, ahová mentünk, már pártizánközség volt, és csakis megbízható kísérőkkel engedték be oda az újoncokat. Este a pa­rancsnokságon jelentkeztünk. Mindjárt feladatokat és egy-egy, szíj helyett madzagra kötött pus­kát is kaptunk. Alojz Ritnošík egységében, Viš­ňové és Turie községek vissza­foglalására szólt a parancs. Igazi kemény küzdelem kezdődött. A Rajec völgyét megszállt néme­tek óriási golyózáporral válaszol­tak a hegyoldalak felől érkező lö­vésekre. A németek a géppisztoly­sorozatok ellenére egyre hátrább kényszerültek.- Sajnos négy bajtársunk ele­sett, amíg miénk lett a két falu- mondja szomorúan František Jančo. - Nem sokkal később még­is vissza kellett vonulnunk. Csak a Strečno- Vrútky közti vonalon tud­tuk annyira megvetni a lábunkat, hogy tartsuk a frontot. Ott már géppuskás voltam. Körös-körül minden veszettül dörgött az árkok fölött terjengő lőporfüstben. Foly­tattuk a tüzelést. Aztán mellettem villámként láng villant, fülsiketítő csattanás hallatszott, és a követ­kező pillanatban lövedékadoga- tóm iszonyú fájdalomtól rángatózó testét láttam. Akna csapott be a géppuskafészkünkbe. Bajtár­sam mellkasát és kezét széthaso­gatták a repeszek. Szinte utolsó erőmmel vonszoltam ki a lövészá­rokból, hátra vittem a többiekhez, és csak ott döbbentem rá, hogy belőlem is patakzik a vér. A szilán­kok csaknem szitává lyuggatták a sisakomat. Mivel a martini kór­házat akkorra már evakuálták, Banská Bystricára szállítottak a többi sebesülttel együtt. Csak az ősz végén juthattam vissza az egységemhez. Alojz Ritnošík partizánjai a Szlovák Nemzeti Felkelés rész­leges leverése után visszahúzód­tak az erdőrengeteggel borított hegyekbe. Árvában, a Roháče csúcsai alatt, Zuberec és Habovka környékén folytatták a jelentős né­met erőket lekötő akciókat. Fel­gyógyulva ott talált rájuk František Jančo.- A németeken kívül, akik sűrűn küldözgették utánunk a büntető- osztagokat, egyre többet szen­vedtünk a rengeteg hóval bekö­szöntött téltől, de gyorsan fogyat­kozott az élelmiszer-, a gyógy­szer- és lőszerkészletünk is. Nem volt más választásunk, minthogy vállalva az életveszélyt, mind gyakrabban besurranjunk a meg­szállt falvakba, ahol még az utolsó falatját is megosztotta velünk a la­kosság többsége. Közben fontos híreket is szereztünk. így tudtuk meg, hogy egy hosszú, lőszerután­pótlással teli vasúti szerelvény vesztegel a Liptovský Mikuláš-i ál­lomáson. Legközelebb a továb- bindításának napjáról szereztünk értesülést. Addigra már kiszemel­tük azt a pályaszakaszt, ahol meg- fúrhatónak bizonyult a töltés. Amint sűrűsödni kezdett a koraesti sötétséq, odalopakodtunk az ak­nászainkkal és több mint száz lé­pésnyi hosszúságban tíz-tizenöt méterenként kivájtuk, majd tölte­tekkel raktuk meg a furatokat Fél­nyolc lehetett, amire elkészültünk mindennel. Attól kezdve fedezékbe húzód­va egyre izgatottabban fülelték a völgy esti csendjét. Szinte vége- várhatatlanul hosszúak lettek, ne­hezen múltak a nyomasztó per­cek. Tizenegykor még híre sem volt a kilencre jelzett vonatnak.- Éjfélig kellett dideregnünk az erősödő fagyban, amíg végre meghallottuk a nehéz terhet von­tató mozdony távoli szuszogását- rázkódik meg önkéntelenül a negyven évvel ezelőtti, fákat ropogtató és csontig ható hideg említésekor František Jančo.- Ezután erősödni kezdett a las­san közeledő szerelvény kerekei­nek ütemes csattogása is. Ahol a völgybe kanyarodik a sínpár, csakhamar feltűnt a mozdony szikrazuhataga. Attól fogva ma­gunkban számoltuk a másodper­ceket, és amint a mozdony fél­hosszával túljutott a súlyos tölte­tekkel teli szakaszon, működni kezdett a gyújtószerkezet. Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy egy-egy erőteljes mozdulat­tal megnyomjam a kapcsolókat. Bajtársaim születésnapi ajándék­nak szánták ezt a gesztust, hiszen éppen azon az estén lettem húsz­éves. .. A következő pillanatban fehér hófelhők röppentek fel a sínek alól, majd gyors egymásutánban hegyes lángnyelv-villanások csaptak a magasba. Éles fényük hirtelen messzire bevilágította a terepet. A mozdony derékszög­ben megfordult, és tengelyeit fele­melve hajtókaros kerekei veszett iramú, süvöltő forgásba gyorsul­tak. Mögötte messze hangzó mennydörgő-durranással nyom­ban felrobbant, majd ropogva ki­gyulladt az első vagon. Až utána kapcsolt kocsi mintha megtorpant volna egy szemvillanásnyi időre, Életre kelt a fa de a többi lendülete máris lesodor­ta a töltésről.- Ezután csaknem másodper­cenként ismétlődött a vagonok robbanásainak az éjjeli erdők félel­metes visszhangjával hegyom- lásszerúvé erősödő döreje - emeli fel az emlékek izgalmától monda­tai hangsúlyát a legapróbb részle­teket is pontosan megjegyzett egykori partizán. - A görcsösen rángatózó szerelvény hátulján mély bömböléssel rohantak egy­más hátára a kocsik. Fedezéke­inkből ropogtak a géppisztolyok- és géppuskasorozatok. Sűrű, foj­togató füstfelhő lepte be a völgyet. Néhány perc elteltével újra, és mind magasabbra csaptak a lán­gok. Akkor már az egész vonat égett. Csak hajnalra csillapodott le a fergeteges ,,túziparádé". A kísé­rő személyzet egyetlen tagja sem menekült meg. Amikor visszafelé tartva rövid pihenői tartottunk a biztonságos erdőben, leírhatat­lan fáradságunk ellenére rendkívül elégedettek voltunk. Óriási meny- nyiségű hadianyagot vesztett el a gyűlölt ellenség. František Jančo bajtársaival együtt később az I. csehszlovák hadtesthez csatlakozva folytatta a fasiszták kiűzését. Žilina felsza­badítása után Ludvík Svoboda tá­bornok testőrségében szolgált. Sok kitüntetés került a zubbonyá­ra, amíg számos kemény csatá­ban a morvaországi Podivínben alig több mint öt hónappal a fe­lejthetetlen emlékű huszadik szü­letésnapja után megérte a győze­lem napját. ĹALO KÁROLY Mit csináljon az ember a renge­teg idővel, ha egészségi állapota pihenésre kényszeríti? Nehéz do­log egy helyben ülni, vagy céltala­nul járni-kelni, különösen annak, aki világéletében a kemény mun­kához volt hozzászokva. A vendégi (Hostovce) Béres János tizennyolc éves korában a közeli mészkőbányába került. Faragták a hegyet, zúzták, égették a mészkövet. Hosszú éveket töl­tött az egyre fogyó hegy oldalán. Ma is fejtené a követ, ha betegsé­ge közbe nem szól. Alig ötven évesen rokkantsági nyugdíjba he­lyezték. Nehéz teherként neheze­dett rá a tétlenség, hiszen élete minden percét a munka töltötte ki, a munkában látta az élet értelmét. Járta a mezőt, nézegette a Bód- va partján rügyező, lombot hajtó, majd hullató fákat. Egyszer valami régi, elfelejtett vágy tört fel benne. Gyermekkorában ügyesen és szí­vesen farigcsált. Megpróbálja, ez nem megerőltető, az orvosok sem tiltják. Előkerült a régi bicska. Munka közben feltörtek az emlékek, ré­gen elhunyt emberek, elfelejtett, ma már ismeretlen tárgyak, kony­haeszközök, mezőgazasági szer­számok másai születtek. Újra élet­re kelt a fa.- Feltámasztom kicsiben a múl­tat - gondolta Béres János. Az ügyes kezek alól egymás után kerültek ki a csodálatos faragvá- nyok. Nagyanyáink által használt konyhaeszközök, melyeket ma már kevés háziasszony ismer, majd a mezőgazdasági eszközök, ezekre is csak az idősebbek emlé­keznek. Az alig harminc centiméteres házi szövőszék, a szátva, ugyan­azt tudja, mint a nagy. De van itt tiló, eke, borona, henger a vetés utáni föld simítására, különböző célokra szolgáló parasztszekerek, s olyan szerszámok, melyeknek a neve is ismeretlen a mai nemze­dék számára, mint a „gürdo- nyozó“ vagy a „bellőkaró“ (há­romszög alakú hegyes szerszám). Hagyományőrzés ez, szemlél­tetőeszközök tárháza az ismere­tek bővítésére. Gyönyörködhet és tanulhat belőlük minden korosz­tály. Több alkalommal rendeztek ezekből a tárgyakból kiállítást, Zselizen, Somodiban (Drienovce) Bratislavában, Kassán (Košice). A visszhang viszont elmaradt. Nem segített ezen a televízió sem, pedig a gombaszögi közvetítés al­kalmával gyakran pásztázott a ka­mera Béres János nem minden­napi értéket jelentő alkotásain. Egy-egy kiállítás még bosszúság­gal is jár. Elvinni elviszik gépkocsi­val a kiállításra szánt tárgyakat, de vissza már nehezen kerülnek.- Valóságosan nyomoznom kell, míg egy-egy tárgy visszakerül- mondja a mester. A szervezők­nek nagyobb felelősséggel kellene kezelni ezeket az alkotásokat. Több iskolában is rendeztek már kiállítást, ilyenkor szívesebben ad­ja kölcsön faragásait Béres János. Úgy látszik a pedagógusok jobban felismerik az értéket s nagyobb felelősséggel viszonyulnak a rájuk bízott tárgyakhoz. Ma már semmi sem hiányzik a gyűjteményből, ami azelőtt egy paraszti portán nélkülözhetetlen volt. A teknők is más-más célt szolgáltak. Más alakja volt a mo- sóteknőnek, más annak, melyben disznóölés után a sózott hús várta a füstölést. Hiteles népművészeti alkotások ezek. Valamikor - remélhetőleg- egy bódvavölgyi múzeum féltett értékei lesznek. FECSÓ PÁL Született 1883-ban Egymással szemben ülünk. Né­zem az arcát, tiszta tekintetű kék szemét, kontyba tűzött hófehér haját, figyelem kezének apró moz­dulatait, s ahogy szól hozzám, nem is hiszem, hogy Tabár János­né született Ostor Anna két nap múlva száz éves lesz.- Csepregen szü­lettem 1883. decem­ber 26-án. Édesa­pám a cukorgyárban dolgozott, édesa­nyám hármunkat nevelt. De amikor hároméves voltam, meghalt... - mond­ta, s a szomorú em­lék könnyeket csalt a szemébe. - Nehéz sorsunk lett. Édesa­pám nagyon jó volt hozzánk, de megnő­sült, s én a mostoha elől tizenhét évesen elszöktem. így ke­rültem Pozsony­ba... - itt kis időre ehallgatott, látszott rajta, hogy gondola­tai a múltba kalan­doznak.- Jaj drága Jáno­som - sóhajtott fel, majd életének egy- egy visszatérő moz­zanata villant fel.- Nagyon jó férjem volt nekem, minden kívánságomat teljesítette, dédelgetett. Korán, 1924-ben itthagyott, özvegyen neveltem négy gyerekünket. A leg­idősebb az itt lakott velem, de már meghalt - Mikor is? - fordult az unokájához, Anikóhoz, egyet­len fia gyermekéhez. S Anikó szí­vesen egészítette ki nagymamája kihagyó emlékezetét.- Eta néném 21 évvel ezelőtt halt meg, s másik két gyereke is elhalt mellőle. Már csak egy lánya él a nagyinak, Böske néném 1909-ben született. De őrá harag­szik, mert annak idején Bécsbe ment férjhez. Ennek ellenére, gyakran jön ide látogatóba, s a hétfői nagy ünnepre is megér­kezik. S amíg Annuska néni pihen egy kicsit, az unoka viszi a szót.- Nagymamám 58 éve él ebben a Duna utcai lakásban. Én haté­ves koromig gyakran itt voltam (Gyökeres György felvétele) nála, s most is én gondozom. Igaz, öt évvel ezelőtt még kijárt hozzánk Récsére, s 97 évesen egyedül főzött. Az utóbbi időben sokat em­legeti a régi időket, férjét, gyerekeit, akiket' nagyon szeretett. Nagya­nyám szerencsére sohasem volt beteg. Még ma is nevetve emlege­ti a két évvel ezelőtti esetet, ami­kor elesett a lépcsőkön s megütöt­te magát. A szomszédok kihívták a mentőket, de a nagymama nem volt hajlandó orvoshoz menni.- Nem fáj nekem semmim - szólt közbe Annus néni - csak ha eszembe jutnak a drága szüle­im, a gyerekeim, ám erre a fájdal­mamra nincs orvosság.- Az a jó, hogy nagymama nem hagyja el magát - vette át a szót ismét az unoka. - hAa is egyedül fésüli hosszú haját, ő söpri a la­kást, igaz a járáshoz szüksége van már a botra. A házban élő Libuša Kadáková megfőz neki, s napjában többször is benéz a nagymamához. A reggelijét én készítem, itt vagyok, amikor ebé­del, sőt délutánonként is idesza­ladok.- Ma reggel finom volt a tejes­kávém, estére is maradt? - kér­dezte Annus néni az unokájától, majd felém fordult. - Azt szeretem a legjobban, meg a paradicsomos káposztát. A húst nem szeretem, ' de nem is eszem meg - mondta dacosan (a húst darálva keverjük a nagyi ételébe, hogy ne is tudjon róla - súgta Anikó). - A leveseket sem igen szeretem. Viszont min­den ebéd után iszom egy kis bort. De csak módjával - nevetett fel. .Annuska néni tovább emléke­zett. Elmondta, hogy régebben nagyon szeretett olvasni, rádiót hallgatni, gyakran járt színházba, szerette járni a piacot, visszaidéz­te a hajdani vásárcsarnok hangu­latát, s eszébe jutott néhány dal­lamfoszlány, amit a gyermekei zongoráztak ünnepkor. Fáradha­tatlanul, néha meg-megpihenve, hol vidám, hol szomorú emlékek bukkantak fel, s eszerint változott Anna néni kedélye is.- Most teszem le a kilencet, s veszem fel a tizet. Tudja mit jelent ez? - kérdezte huncut mo­sollyal, s azonnal magyarázta is. - Hát az éveimet. A kezdő kilen­cest, tizes váltja fel. De ugye nem nézek ki ennyi évesnek? - húzta ki magát, sőt még a botot is félretette nehogy öregítse. S amikor Anikó unokája borral kínált, s koccintottunk Annus néni egészségére, ránk szólt - az egé­szet igyák ki, úgy illik - s a szájá­hoz emelte poharát. Még a keze sem reszketett. PÉTERFI SZONYA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom