Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)
1983-08-02 / 180. szám, kedd
ÚJ szú 3 1983. VIII. 2. A valódi és a hamis emberi jogokról A moszkvai Pravda július 18-i szerkesztőségi cikkében egy teljes oldalt szentel az emberi jogok problémájának. Az összeállítást ezúttal közöljük. Az SZKP KB idei júniusi ülésén Jurij Andropov, a KB főtitkára megállapította, hogy az utóbbi időben rendkívüli mértékben kiéleződött a két társadalmi világrend- szer harca. Az USA és NA- TO-beli szövetségesei különösen veszélyes politikát valósítanak meg. E politika osztály jel lege egyértelmű- arra törekszik, hogy feltartóztassa az emberiség életében a haladó változásokat, újra megszerezze elveszített pozícióit és gátat vessen a létező szocializmus - a népek békéjének és szabadságának fő támasza - egyre növekvő befolyásának. Az antikommunizmus keresztes lovagjai Osztályellenségeink, arra törekedve, hogy kiragadják a szocializmus kezéből a történelmi kezdeményezést, propagandaapparátusukat mind nagyobb mértékben a szocialista demokrácia lejáratására mozgósítják. Igyekeznek bepiszkítani azokat a jogokat és szabadságjogokat, amelyeket a szocialista országok népei vívtak ki, s amelyek egyszer s mindenkorra véget vetettek az ember ember általi kizsákmányolásának. Az „agymosás“ és a felforgató tevékenység szakértőinek egész hada ugyanakkor gátlástalanul propagálja a polgári demokráciát, a „híres“ burzsoá jogokat és szabadságjogokat. A Szovjetuniót - az emberiség történelmében a munkások és a parasztok első államát, amelyben a hatalom nemcsak formálisan, hanem valóban a nép kezében van - a jelenlegi amerikai kormányzat „minden rossz forrásának“ nevezte, s mozgósít valamennyi erőt a létező szocializmus elleni kereszteshadjáratra, beleértve azon országok reakciós erőit is, amelyek Washington szövetségesei az agresszív katonai tömbökben. A hadjárat szervezői kommunistaellenes zászlóikra „A demokráciáért!“, „Az emberi jogokért!“ jelszavakat tűzték ki, ám e zászlók hamis fénye csak az együgyűeket kápráztathatja el. A Reagan által meghirdetett „keresztesháború“ nem az eszmék és a társadalmi gyakorlat területén számít konfrontációra a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal - ez a harc összeegyeztethető a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésével. Az antikommunizmus stratégái azonban tudják, hogy a kapitalizmus ebben a harcban nem számíthat győzelemre. Ezért próbálják meg a szocialista országokat a növekvő fegyverkezési versennyel, gazdasági, technológiai és lélektani háborúval, politikai nyomással megzsarolni, nemegyszer egyenesen a katonai nyomás eszközéhez folyamodnak. A Fehér Ház nem titkolja, hogy a szocializmussal való „globális konfrontációban“ bízik, azzal számol, hogy mint rendszert bármilyen eszközzel megsemmisíti. Épp ebben az összefüggésben kell értelmezni a Szovjetunió és a többi szocialista állam elleni lélektani háború akcióit, amelyeket az imperialista reakció „a demokráciáért és az emberi jogokért“ jelszóval hajt végre. A még a James Carter elnök idején megindított kampány fő céljait a hivatásos antikommunisták, mint például Robert Conquest brit „szovjetológus“, abban látták, hogy. „a szovjet politikai kultúra átalakítására, a Szovjetunió lélektani leszerelésére“ irányul. A Car- ter-kormány ezeket a célokat természetesen gondosan leplezte és az „emberi jogok“ területén folytatott politikáját valamiféle nemes törekvésekkel igyekezett felruházni. Washington úgy tett, mintha az Egyesült Államok kivétel nélkül minden országban törődne ezekkel a jogokkal, azzal, hogy ne szenvedjenek csorbát. Azonban Carter, miután dicstelenül távozott a Fehér Házból, emlékirataiban maga ismerte be, hogy az „emberi jogok védelme“ címén folytatott kampánya elsősorban szovjetellenes, antikommunista élű volt. Az „emberi jogokról“ a Rea- gan-kormányzat első hónapjaiban inkább nem is beszéltek, nehogy megsértsék a „szövetséges“ dik- tátorrezsimeket. Az új elnök antikommunista és szovjetellenes propagandáját maga készítette elő „a nemzetközi terrorizmus elleni harc“ megint csak hazug jelszavával. A terrorizmus alatt értették a nemzeti felszabadító mozgalmakat, s ugyancsak a hazafias és demokratikus erőket, amelyek a fasiszta junták és a reakciós monarchiák ellen harcolnak, s a demokráciáért, a társadalmi haladásért szállnak síkra. Már 1981 végén azonban a republikánus kormányzat képviselőinek, s magának az elnöknek a beszédeiben is mind gyakrabban bukkannak fel a korábbi elnök idejéből ismert kifejezések. A Fehér Ház hivatalosan kinyilatkoztatta, hogy „az emberi jogok továbbra is az USA politikájának sarkkövét képezik“, s mind aktívabban kapcsolódik be a Szovjetunió és a többi szocialista ország elleni nyílt provokációkba. Az elnök nemrég maga hirdette meg a „leigázott nemzetek“ újabb hetét, amely keretében az USA-ban minden évben a Szovjetunió és a többi szocialista ország „kommunista iga alóli felszabadítására“ szólítanak fel. Nem csoda, hogy a prímet az ilyen antikommunista megmozdulásokon a reakciós emigránsok ját- szák, köztük árulók és hitlerista kollaboránsok, akik magukat „az emberi jogok bajnokának“ adják ki. A Fehér Ház újabb kalandja Mi az oka a Reagan elődje koncepciójához való visszatérésnek, amelyet pedig maga Reagan kezdetben elutasított? Erre a kérdésre lényegében megadta a választ Noam Chomsky amerikai tudós és publicista. Amikor a Fehér Ház új urainak kampánya „a nemzetközi terrorizmus elleni harc keretében“ épp hogy csak elkezdődött, a következőket írta: „Ha kudarcba fullad, nyilván újabb kaland kezdődik azzal a céllal, hogy ideológiailag megindokolják a jelenlegi amerikai kormányzat külpolitikáját“. Ennek a kalandnak az előkészítése röviddel azelőtt kezdődött meg, hogy Reagan 1982 június 8- án a brit parlamentben mondott beszédében meghirdette „kereszteshadjáratát“ a kommunizmus ellen. Hivatalos elnevezése így hangzik: a Demokrácia Terve (eredetileg: A demokrácia terve és a nyilvános diplomácia). E kaland megvalósítására 1983-ra és 1984-re 85 millió dollárt utaltak ki. Nem csak az USA, hanem a vele szövetséges országok antikommunista szervezeteit is bevonták a kalandba, mozgósították a reakciós sajtót, a titkosszolgálatok által támogatott emigráns szervezeteket stb. Gyaníthatjuk azt is, mit vesznek célba e kaland szervezői. Például Elliot Abrams, az amerikai külügyminiszter emberi jogokkal és humanitárius kérdésekkel foglalkozó helyettese idén márciusban kijelentette, hogy az USA az emberi jogok területén a jövőben nem szándékozik csupán a politika „negatív aspektusaira“ összpontosítani, vagyis nem kizárólag vádolni akarja a szocialista országokat és más - az Egyesült Államokkal „ellenséges“ - országokat, s nem csak „szankciókat“ akar érvényesíteni ellenük. Amint azt Abrams elmagyarázta, rendkívüli figyelmet fognak fordítani a „pozitív oldalra“, tehát a „demokrácia támogatására“, vagyis - ha az amerikai angol szerint értelmezzük, Abrams szavait („Promotion of democraty“) - „a demokráciának nevezett áru mozgósítására“ az eszmék világpiacán. A felforgató jellegű konkrét intézkedésekből ítélve - amelyeket hivatalosan és titkosan is a Demokrácia Terve keretében finanszíroznak - az USA kormánya kitűzte az alapvető feladatot: a többi országra, elsősorban a szocialista államokra kényszeríteni az amerikai mintájú burzsoá rendet. Egyértelműen mondta ezt ki például Shultz amerikai külügyminiszter a szenátus külügyi bizottságában ez év június 16-án mondott beszédében: „A béke iránti odaadásunk szellemében kötelességünknek tartjuk, hogy hozzájáruljunk a szovjet rendszer olyan irányú fokozatos fejlődéséhez, amely a pluralista politikai és gazdasági rendszerhez (értsd: a kapitalista rendszerhez. - A szerk.) vezet“. Hagyjuk az amerikai külügyminiszter lelkiismeretére a Demokrácia Terve szervezőinek békevágyára vonatkozó állítást. Shultz nyilván jól tudja, mire képesek az USA jelenlegi legfelsőbb vezetői, ha a Szovjetunió és a többi szocialista ország nem a Washingtonnak megfelelő irányban fog „fejlődni“, pontosabban hátrálni. Az egész világsajtó hírül adta Richard Pipes - a nemzetbiztonsági tanács beteges szovjetel- lenességéról ismert egykori munkatársa - „nyílt beismerését“. Szó szerint ezt mondta: „Ha a Szovjetunió nem változtat politikai rendszerén, kitör a háború“. A dolgozók nevében Az emberi jogok és szabadságjogok kérdése a kapitalizmus és a szocializmus közötti történelmi konfliktus egyik kulcskérdése, mert az ezekért a jogokért, a valódi demokráciáért folytatott harc elválaszthatatlan része a szocialista forradalomnak. Törvényszerű, hogy a tudományos kommunizmus megalapítói rendkívül nagy figyelmet fordítottak rá. Marx és Engels nemegyszer rámutatott a polgári demokrácia hiányosságaira, amely elsősorban a termelőeszközöknek a burzsoá alkotmányban „szentnek“ kikiáltott magántulajdonra való jogot védi, s az ember ember általi kizsákmányolása rendszerének sérthetetlenségét biztosítja. A társadalom szocialista átépítése nélkül „szó sem lehet az emberi személyiség valódi szabadságáról, az ember és ember közötti, szociálpolitikai értelemben vett egyenlőségről“ - hangsúlyozta Lenin. A Szovjetunióban és a testvéri szocialista országokban létező szocializmus gyakorlata azt bizonyítja, hogy az ember egyedül a szocializmusban tudja valóban szabadon fejleszteni képességeit, adottságait, amelyeket a kapitalizmus - Lenin szavai szerint - milliószámra fojtott és fojt el. A Nagy Október alapjaiban változtatta meg országunk arculatát. A szovjethatalom első dekrétumaitól kezdve nálunk a szocialista demokrácia összhangban fejlődik az alapvető irányvonallal, melyet a tudományos kommunizmus megalapítói határoztak meg - a szocialista államiságtól a kommunista társadalmi önigazgatásig. Ez a folyamat természetesen hosszú távú és végérvényesen a kommunizmus felépítésével egyidóben fejeződik be, viszont feltartóztathatatlan. Már ma, a fejlett szocializmus szakaszában a szovjet emberek joggal büszkék azokra az eredményekre, amelyeket a lenini párt vezetése alatt értek el a szocialista demokrácia terén. A szovjet állam azonnal az első helyre helyezte a polgárainak jólétéről és szellemi gyarapodásáról való gondoskodást. Zászlajára olyan szavak vannak felírva, amelyek az új társadalom legfelsőbb céljait tűzik ki: „Mindent az emberért, mindent jólétéért!“ Forradalmunk egyszer s mindenkorra felszámolta a fajok, nemzetek és nemzetiségek egyenlőtlenségét, és létrehozta a népgazdaság, elsősorban a gazdaságilag elmaradott nemzetiségi perifériák és szellemi kultúrájuk gyors ütemü kibontakozásának és felvirágzásának féltételeit. A Szovjetunióban teljes mértékben biztosított a nők egyenjogúsága és tilos a gyermekmunka. A Kommunista Kiáltvány jelszava - „Mindenki szabad fejlődésének feltétele az egyén szabad fejlődése“ - a Szovjetunió alkotmányának kötelező cikkelyévé vált. Az egyik legfontosabb emberi jog, amelyet a Szovjetunióban nem csak kinyilatkoztatnak, hanem biztosítanak is, a munkához való jog.' Ez nem csupán óhaj, hanem olyan jog, melyet társadalmunk minden tagja élvez. Ez a hivatás, a foglalkozás és a munka megválasztásának szabadsága, ami vagy az anyagi termelésbe, vagy a társadalmilag hasznos más tevékenységbe való bekapcsolódást jelenti. A munkához való jog feltételezi, hogy biztosított a munka megszervezése és biztosított a munka mennyisége és minősége szerinti jutalom, s nem alacsonyabb, mint az állam által meghatározott minimum. A szocialista viszonyok, a munkatörvénykönyv egész rendszere biztosítja e jog érvényesítését. Ez az állam tervező és irányító tevékenységének szervezését is jelenti a munka területén, magában foglalja a munkahelyek tervszerű elosztását az ország egyes területei között, új vállalatok felépítését, a meglevők bővítését, a munkaképes állampolgárok jelentős anyagi előnyök melletti átcsoportosítását olyan területekre, ahol kevés a munkaerő stb. A Szovjetunió állampolgárai a munkához való jogot, a dolgozók szabad akaratának kinyilvánítása alapján érvényesítik. A munkások és alkalmazottak számára a valamely konkrét munkatevékenységbe való beleegyezés formája a munka- szerződés. A munkásoknak és alkalmazottaknak jogukban áll felbontani a szerződést azt követően, hogy erre figyelmeztették a vállalat vezetőségét. A munka- szerződés felbontása az üzem vezetőségének kezdeményezésére azonban korlátozva van. Csak a törvényben megállapított esetekben lehetséges. Ami a munkások és alkalmazottak többségét illeti, emellett szükség van a vállalat szakszervezeti bizottságának beleegyezésére is. A szovjet köztársaság volt az első ország, amely már 50 éve megszüntette az utolsó munkaerőbörzét és szótárából örökre törölte magát a „munkanélküliség“ fogalmát is. A gazdaság fejlődése alapján mind újabb lehetőségek nyílnak a dolgozók életszínvonalának növelésére, szellemi szükségleteinek kielégítésére. A munkások és alkalmazottak reáljövedelme a szovjethatalom évei alatt tízszeresére, a parasztok jövedelme 14- szeresére növekedett. Több mint 120 milliárd rubelt tesznek ki egy évben azok a juttatások és támogatások, amelyeket a lakosság a társadalmi fogyasztási alapokból kap. A szocializmus egyik legnagyobb sikere az egészségügyi ellátás és a szociális biztosítás rendszere. A szocializmus a nép számára lehetővé tette a művelődést, a szellemi kultúra kincseinek széles körű megismerését. A népgazdaságban dolgozó lakosság több mint háromnegyede (teljes vagy befejezetlen) főiskolai vagy középiskolai képzettséggel rendelkezik. A Szovjetunióban bevezették az általános középiskolai műveltséget. Az iskolák összes fajtáját - amelyek a Szovjetunióban ingyenesek - jelenleg 102,8 millió ember látogatja. „Az állam mi vagyunk“ A szovjet ember jellemző vonása, hogy a közös ügyet sajátjaként kezeli. „Az állam mi vagyunk!“ - mondják a szovjet emberek. S ezek nem csupán üres szavak, hanem kifejezik az állampolgár és az állam közötti új kölcsönös viszony lényegét a szocialista társadalomban. E viszony további fejlesztése felé jelentős lépés volt a Szovjetunió 1977-es alkotmánya, amely a szovjet emberek jogi helyzetét gazdagítja a fejlett szocializmus feltételeinek megfelelően. Az 1977-es alkotmány megőrizte az állampolgárok alapvető és sérthetetlen - a munkához, a pihenéshez, a művelődéshez és a szociális biztosításhoz való - jogait és lehetővé tette a törvény által biztosított jogok kiszélesítését, tekintettel a fejlett szocializmus lehetőségeire. Vegyük például a lakáshoz való jogot. Ahhoz, hogy lehetővé váljon e jog lefektetése az alkotmányban, létre kellett hozni a megfelelő anyagi feltételeket. A szovjethatalom éveiben az országban több mint 3,5 milliárd négyzetméter területű lakóházat építettek fel. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a háború alatt a Szovjetunióban 1710 város semmisült meg. A háború után a lakásépítés mind gyorsabb ütemben folytatódott. Már a közeljövőben minden család önálló lakással fog rendelkezni. A hetvenes években több mint 97 millió ember lakáskörülményei javultak, ami hozzávetőleg az ország lakosságának 40 százaléka. A városi lakosság mintegy 80 százaléka már ma önálló lakásban lakik. Emlékeztetünk rá, hogy a Szovjetunióban nemcsak szövetkezeti vagy magánerős építkezések folynak, hanem elsősorban a társadalmi fogyasztási alapokból fi- nanaszírozzák a lakásépítést. Egy 45 négyzetméter területű háromszobás lakás például ma az államnak 9-10 ezer rubeljébe kerül, s ingyen kapja meg az, akinek szüksége van rá. A lakásépítés a népgazdasági beruházások 20 százalékát teszi ki, s az állam téríti meg a lakásfenntartási költségek nagyobb részét. A Szovjetunióban a lakbér 1928 óta nem változott és átlagban - a kommunális szolgáltatásokkal együtt - a munkáscsaládok jövedelmének 3 százalékát teszi ki. Az 1977-es alkotmány a korábbinál jóval részletesebben fogalmazza meg az állampolgárok politikai jogait és szabadságjogait. Az alkotmány biztosítja főleg az állampolgárok jogát a köz- és állami ügyek irányításában való részvételhez stb. Minden választás alkalmával a szovjetek képviselőinek csaknem a fele először van megválasztva. Kiszámították, hogy a Szovjetunióban valamilyen formában a 18 éven felüli állampolgárok közül minden negyedik részt vesz az állami ügyek mindennapi iráhyításában. A szovjet állampolgárok közvetlenül vesznek részt a Szovjetunió és az egyes köztársaságok legfontosabb törvényeinek megvitatásában, módosításában és jóváhagyásában. Az 1977-es alkotmány tervezetének vitájában, amely négy hónapig tartott, több mint 140 millió ember vett részt, vagyis a Szovjetunió felnőtt lakosságának négyötöde. A szovjet emberek javaslatai és megjegyzései alapján az alkotmánytervezet 173 cikkelyéből 118-at megváltoztattak, s egy új cikkelyt hozzávettek. 1983 júniusában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa jóváhagyta a munkakollektívákról, a vállalatok, intézmények és szervezetek irányításában betöltött szerepük (Folytatás a 4. oldalon)
