Új Szó, 1983. július (36. évfolyam, 153-178. szám)
1983-07-08 / 159. szám, péntek
Színházi szemle - tanulságokkal öt élenjáró szlovák amatőr színjátszó együttes és egy cseh vendégcsoport szerepelt az egyik legrangosabb hazai fesztiválon, a Spišská Nová Ves-i színházi szemlén. Úgy vélem, számunkra sem érdektelen, legalábbis vázlatosan megismerkedni az idei fesztivál műsorával, az egyes előadásokkal. Elsőként a több mint fél évszázados múlttal rendelkező hazai együttes lépett színre. Ján Solovič Éjkirálynő a kőrengetegben című drámáját vitték színre. Ez volt az együttes 99. bemutatója. A darabot az elmút évadban több hivatásos szlovák színház is műsorára tűzte. A most látott előadás sem rendezésben sem pedig színészi játékban nem emelkedett az átlag fölé. Az együttes kevés egyénit tett hozzá a cselekményhez, tulajdonképpen felmondták a szövegkönyvet. A rendező eléggé elcsépelt szóviccekkel és gegekkel igyekezett felfrissíteni a szöveget - kevés sikerrel. A szemle egyik legkellemesebb meglepetését a dubovéiek szerezték. Ennek a kilencszáz lakosú falunak már hetven éve van amatőr színjátszó együttese, amely a legjobbak közé tartozik, országos viszonylatban is. Ezúttal az ismert kortárs bolgár drámaíró, Jordan Radicskov Repülési kísérlet című tragikomédiáját vitték színre. Peter Bzduch, a martini színész rendezte ezt az előadást, kellő invencióval. Rendezésében plasztikusan tárul elénk a darab lírai síkja és groteszk vonulata is. Látványos volt a díszlet is. Az előadás erősségei közé tartozott a színészek játéka is. Radicskov darabjával tulajdonképpen önmagukat is játszották, életükről, sorsukról is vallottak rendkívül szug- gesztíven. Méltán kapták a szemle fődíját. Érdekes formai megoldásokat láttunk_a kežmaroki Tatral’an színpadtól. Ők Maeterlinck egyik egyfelvonásosát vitték színre. Előadásuk árnyjátékra, bizonyos pantomim elemekre is épült. A rendező kellő funkciót adott ezeknek az elemeknek, s igyekezett jól kiaknázni a helyzetkomikumokat is. A közönség jól szórakozott, a szakemberek viszont úgy látták, hogy csak részleteiben volt érdekes az előadás. A trnavai Kopánka együtts Mikuláš Fehér vezetésével ebben az évadban merész vállalkozásba fogott, hiszen Csehov Ivanovjának színpadra vitele nem mindennapi szellemi teljesítményt igényel. Úgy éreztük, hogy a szereplőknek még nincs megfelelő eszköztáruk ahhoz, hogy csehovi mélységeket ábrázoljanak a színpadon. Ezért ez az előadás meglehetősen vegyes érzelmeket keltett. Az eléggé jellegtelen színpadkép is rontotta az összhatást. Nagy érdeklődés előzte meg az immár Európa-szerte ismert zele- neči ,,Z‘‘ Színház fellépését. Az együttes ezúttal a Kurázsi mamát vitte színre Brecht és Grimmelst- hausen nyomán, Jozef Bednárik átdolgozásában. A várakozás nem volt hiábavaló. Jozef Bednárik rendező megrázóan, művészileg hitelesen vallott az emberi helytállás kérdéseiről, a háború okozta szenvedésekről és más sorskérdésekről. Kiemelkedett a címszerepet alakító _ Štefánia Stobodová alakítása. Ö nyerte a legjobb színészi alakítás díját, az együttes pedig a kulturális minisztérium nagydíját kapta. Nagy sikert aratót a gottwaldovi Ifjúsági Színpad. Ök Milan Caládek Szép Franciska című régi cseh játékot vitték színre egyéni értelmezésben, tökéletes kivitelezésben, habár kissé talán túlságosan is tökéletes előadásban. Az öt nap sok érdekes tapasztalatot, tanulságot hozott, amelyet úgy vélem hazai magyar amatőr művészeti mozgalmunkban sem árt megszívlelni. Felfigyeltetőnek tartom az együttesek műsorválasztását és dramaturgiai munkáját. Ezek a csoportok valami sajátosat, időszerűt, fontosat akarnak elmondani az előadással - a színjátszás szinte korlátlan eszközeit kihasználva. Követendő példának tartom azt is, ahogy a szlovák színházi szakemberek segítik az amatőr mozgalmat. Ha a bratislavai szakemberek képesek a közép- és kelet-szlovákiai csoportok vezetésére, akkor úgy vélem, a Magyar Területi Színház és a Thália Színpad néhány színésze és más szakember is találhatna időt a csoportok rendszeres módszertani irányítására. Úgy vélem, nekünk is el kell érnünk, hogy a szakemberek az egész évad folyamán segítsenek az együtteseknek, mert amatőr színjátszó mozgalmunk színvonalát csak így tudjuk emelni. Az idei Spišská Nová Ves-i színházi szemle is ékesen bizonyította, hogy ez az út helyes, célravazetó. PETÖCZ CSILLA „Versem lebírja évek özönét“ MAJAKOVSZKIJRA EMLÉKEZVE Kilencven évvel ezelőtt született, ötvenhárom éve halott. Élt tehát harminchét évet - gyorsan, lázasan, a forradalom tüzével lelkében, testének minden porciká- jában. A forradalom, az egész forradalmi korszak költője volt, ugyanakkor a költészet forradalmára, aki, mint Ady korának Magyarországán, új időknek új dalaival tört be a tízes évek ellentmondásoktól ugyancsak terhes, de már egyre forrongóbb orosz társadalmi-szellemi valóságába, melynek megváltoztatását, az ósdiság lerombolását, a régi rend helyébe egy jobb, emberibb építését elsődleges céljának tekintette. Vérében Az ifjú Majakovszkij a korral, mint kevesen, tekintetét a jövőre szegezve cselekedett- csatázott, nem ismerve kompromisszumot, meghátrálást, megalázkodást. Az elsők között volt, akik a huszadik században kiszélesítették a költő és a költészet fogalmát - ó azzal, hogy tehetségét többféle irányba és eszközzel teljes mértékben a forradalom és a proletariátus ügyének szolgálatába állította. Mint téma, semmi idill, semmi természet, semmi szerelmes bájolgás. Dolgozzon, harcoljon a szó. Ne kielégítsen, hanem aktivizáljon, agitáljon, mert ,,sok még a szenny és a buta beszéd..., s körös-körül igen sok gazember jár“, ,,talpnyalök és munkahalogatók“, ,,ltt járnak és gőgtől dagad a kebelük. Majakovszkij költészetébe szinte berobog a huszadik század, gépeivel, új minőségű társadalmi feszültségeivel, szétrobbantva, „lépcsőkre“ szaggatva a hagyományos formákat. És ezer és ezer politikai, műszaki fogalom, továbbá olyan jelzők, amilyeneket korábban nem volt illő még a közelébe se engedni a költészetnek. ,,ltt az egyik elvtárs azt állítja, hogy egy olyan szóra, amelyet - mint mondottam - az életben nem ejtenék ki, de a versemben felhasználom, nem lehet a szocializmust felépíteni. Naiv elképzelés, hogy én valamit építeni akartam e szavakra. Az elvtársnak igaza van: a szocializmust semmiféle szóra nem lehet felépíteni... - gyakran felhánytorgatják, hogy én a »csür- he« szót használom. Hát azért használom, mert előfordul az életben. Amíg ez a fogalom létezik, addig csak forduljon elő a versekben is. Semmiképp sem tehetem meg, hogy esztétikai okoknál fogva amnesztiát adjak a »csürhé- nek«, tehát a nevén nevezem.“ Majakovszkij kitárt inggel volt ott az élet különböző rétegeiben, és sokak ellenszenvét kiváltó bátor nyíltsággal hozta onnan és formálta költészetté anyagát, egyben bizonyítva, hogy az élet legszürkébb dolgaiból is lehet magas esztétikai művészetet teremteni és mint ilyennel szolgálni korszakos eszmét, osztályharcot. Irodalmárok és munkások sok verse előtt álltak értetlenül, mint minden hasonló esetben, nehéz volt hozzászokni az új hanghoz. De hamarosan egész munkástömegek ismerték föl, hogy Majakovszkij az ő nyelvükön szól, az ő gondolataikat mondja. És hogy értük van minden tette: szocialista elkötelezettségű, rendkívül erős kritikai szellemről tanúskodó, szenvedélyesen politizáló versein, poémáin kívül a nyárspolgárt, az élősködőt, a köpenyegforgatót, a dogmatikust kipécézó drámai, a Gőzfürdő és a Poloska, reklám- és jelszóplakátjai, melyekből, mint festő, több ezret készített, újságcikkei, szerkesztői tevékenysége, felszólalásai és felolvasásai különböző irodalmi találkozókon, munkásgyűléseken. Közkatonának tartotta magát, a verset is. Nem restellt iparosítási kölcsönért, autófejlesztési sorsjátékért agitálni, cumit reklámozni: ,,Van egy versem a cucliról, arról, a cucliról, amelynek az a nevezetessége, hogy »szakállas öregkorodig szophatod«. Ez ellen kifogások hangzottak el, én azonban kijelentem, hogy amikor falvakban még manapság is piszkos rongyot dugnak a csecsemők szájába, akkor a cucli-agitáció az egészséges nemzedékekért, a kultúráért folyik.“ Ez is Majakovszkij. Aki természetesen nem ezekkel a szövegekkel ''an ott a világirodalomban, hisz maga is tudta, hogy azok „csupán“ napi célokat szolgálnak. Ma is vitatkoznak vele, de tisztelve őt, mint költőt, akire nekünk is gyakrabban kellene figyelnünk mindennapi cselekvéseink közben. Mégha más korban is élünk, más feltételek között, mint ó, és másképpen. És nem elsősorban azért, mert nagyon kívánta - ahogy Robert Rozsgyesztvensz- kij írja a Szovjet Irodalom kitűnő Majakovszkij-számában -, hogy a holnapban is meghallják és meg is értsék... BODNÁR GYULA Ľudmila Dvoráková művészetéről Ki tudja, a véletlen müve volt-e csupán, hogy a New York-i Metropolitanben első ízben vendégszereplő Ludmila Dvoŕákovának a patinás épület számtalan öltözője közül éppen az jutott, ahol valaha legendás honfitársnője, Emmy Destinn készült fellépéseire? A nagy név. amely ott állt egy fémlapra vésve az asztalon, egyszerre buzdított és figyelmeztetett: csakis a legkiválóbbak jutnak el idáig, de a kiválóság kötelez. Aznap este csodálatos alakításnak tapsolhatott a Metropolitan közönsége: Dvoráková, mint már előzőleg annyiszor ismét remekelt Beethoven Fideliójának címszerepében. A siker egyben egy három évre szóló szerződést szentesített az opera amerikai fellegvárában. A Fidelio Leonórája Dvoráková tolmácsolásában minden alkalommal revelációként hatott. Az énekesnő mindössze két éve volt az ostravai színház operaegyüttesének tagja, amikor egy látványos bukás (Smetana Az eladott menyasszony Marenkájának szerepében), egy kitűnő Katja Kabanova és egy szenzációt keltő Rusalka után ráosztották ezt a rendkívül szép, de ugyanakkor rendkívül nehéz szerepet. Az 1950- ben bemutatott ostravai Fidelió- nak Csehország minden tájáról a csodájára jártak az opera- rajongók. Az egyik előadást megtekintette Max Burghardt, a lipcsei színház intendánsa is. Noha szerződtetni nem tudta, gyakran gondolt a szőke cseh Leonórára, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy kedvezőbb ajánlattal kereshesse fel. Csaknem tíz évet kellett várnia. Dvoráková közben a prágai Nemzeti Színház tagja lett, sőt túl volt már első, kirobbanó sikerű külföldi vendégszereplésén is. Burghardt már a berlini Staatsoper intendánsaként szerződtette a cseh szopránt. A bemutatkozásra 1960 januárjában került sor, a Fidelio címszerepében. A Beethoven- mű Berlinben is szerencsés választásnak bizonyult. A közönség azonnal szívébe zárta a színészként és énekesként egyaránt rendkívüli adottságokkal rendelkező Dvorákovát, s nemsokára már csak „die Ludmilládként emlegette, becézte. A berlini operarajongóknak és a cseh énekesnőnek egyformán előnyös volt a Staats- oper-beli szerződés. A közönség egy nem mindennapi tehetség diadalmas kiteljesedésének lehetett tanúja, Dvoráková pedig kiépíthette azt a repertoárt, amelyben megtalálta önmagát. Berlinben vált Wagner és Richard Strauss műveinek avatott, világszínvonalú tolmácsolójává. „Eszményi Wagner-hősnő“ - írták róla a német kritikusok, amikor egymás után mutatkozott be a Bolygó hollandi Sentájának, a Tannhäuser Vénuszának, A Walkür Brünnhildéjének szerepében. Amikor a Staatsoper elhatározta, hogy műsorára tűzi Petrovics Emil Lysistrate című operáját, a szerző ragaszkodott ahhoz, hogy a címszerepet Dvoráková énekelje, akit gyakran hallott budapesti vendégszereplései alkalmával. Ugyancsak Dvorákovát kérték fel Sosztakovics Katyerina Izmailova című operája címszerepének eléneklésére, amikor a müvet a szerző jelenlétében első alkalommal mutatták be Bécsben. Drasztikus cselekménye miatt a közönség ugyan elutasítóan fogadta a darabot, de az énekesnő produkciójáról osztatlan elismeréssel írt a kritika. Közben a világ legrangosabb operaházaiban lépett fel. A milánói Scalában, a londoni Covent Garden-ban, a Buenos Aires-i Teatro Colonban, Párizsban, San Franciscóban ünnepelték lelkes tapssal művészetét. 1965-ben teljesült dédelgetett álma: hat éVen át a bayreuthi ünnepi játékok állandó vendége volt, a legjelentősebb Wagner-heroinákat szólaltatta meg világhírű partnerek oldalán, mindig hatalmas sikerrel. Maga a zseniális Wagner-unoka, Wieland Wagner hívta meg próbaéneklésre, miután látta őt Münchenben Izoldaként. Hatalmas hanganyaga, nagyszerű deklamáció- ja, biztos muzikalitása, árnyalt, ihletett színészi játéka megnyerő külsővel, karcsú alakkal, kifejező arccal párosult. Ezek az adottságai, no meg vasszorgalma és intelligenciája tették alkalmassá a súlyos drámai szerepek világviszonylatban is kiemelkedő megformálására. Fegyelmezettségére, megbízhatóságára jellemző, hogy a Buenos Aires-i elviselhetetlen forróságban 9 nap alatt öt alkalommal énekelte Izolda nehéz szólamát. Szakmai körökben pedig közismert volt róla, hogy vállalta a leghajmeresztőbb beugrásokat is, mindig lehetett számítani rá. Pályáján elért mindent, amire egy énekes vágyhat, de világsztárként is szerény ember maradt. A most hatvanéves énekesnő csak nagyritkán lép fel nyilvánosan. E ritka fellépések mindegyike ünnepnek számít. VOJTEK KATALIN Alszik Azt hiszem, az élet legnyugalmasabb percei közé tartozik alvó kisgyereket nézni. Mióta gyerekeim vannak, ritkán mulasztom el, hogy este vagy éjszaka egy kicsi időre oda ne üljek valamelyikük ágya elé. Nézem őket, a félárnyékosan lehunyt pillájukat, kifacsart, nyakuk alá bújtatott könyöküket, a takaró alól kilógó lábuk ujjait. Micsoda pózokban tudnak aludni a gyerekek - nézem őket, és szétárad bennem a nyugalom, megpihenek az álmukban, elnyújtózom a szuszogá- sukban, már aludnék én is. Aludnék ártatlanul. Máskor, nézem őket és hiába várom, nem ér el a nyugalom, nem ringat el az alvó gyerekek csendje. Hallgatok az ágyuk mellett guggolva, feloldozást kérve a felelősség alól. Hogy világra szólítottuk őket, s hogy nem bírok felelni ezért a világért. Hogy csak magamért felelni, s ha ez nem is kevés, elég-e? Elégséges-e az élethez, testi és lelki biztonságukhoz, elég-e emberré válásukhoz? Nézem az alvó gyerekeimet és míg tiszta vonásaikban gyönyörködöm, bizakodom. Egy verset dúdolok, amit mindannyian szeretünk. Úgy néztem magamra, mindig, ahogy csodára nézni illik. Csodára az ember fiára, Kezeire, nyírott hajára. Schaffer Erzsébet DJ SZÓ 6 1983. VII. 8. A szőke Leonóra
