Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)

1983-06-07 / 132. szám, kedd

ÚJ szú 3 1983. VI. 7. Volt NATO-tábornokok és tengernagyok válaszai Mi veszélyezteti Európa biztonságát? A NATO nyugalmazott tábornokainak és tengernagyainak egy csoportja 1981-ben megalakította „A tábornokok a békéért“ szerve­zetet, amely aktívan hozzájárul a békéért és a nukleáris leszerelé­sért folytatott nemzetközi harchoz. A csoport ez év januárjában Bécsben ülésezett, s a tanácskozásról kiadott brosúra a „Válasz tíz kérdésre“ címet viseli. A dokumentumban - melynek nyelvezete helyenként magán viseli a Nyugat-Európában használatos termino­lógiát - véleményt mondanak az új amerikai rakéták telepítéséről Nyugat-Európába. Álláspontjukat az alábbiakban kivonatosan is­mertetjük. ELSŐ KÉRDÉS: Miért tartják az új közepes hatótávolságú ra­kéták telepítését elkerülhetet­lennek akkor, amikor a NATO és a Varsói Szerződés már így is nagyobb pusztító erővel rendel­kezik, mint amennyi bármilyen támadás elleni védekezéshez szükséges? Kelet- és Nyugat-Európa biz­tonsága nem függ az új rakéta- rendszer telepítésétől. Ha a kato­nai erők kapacitásának egészét vesszük tekintetbe, nem igaz, hogy Nyugat-Európa a rakéta­fegyverek terén hátrányban lenne. Ha beszámítjuk az amerikai ten­geralattjárókat, a hadászati bom­bázókat, a' szárazföldi telepítésű rakétákat, valamint Nagy-Britan- nia és Franciaország atomeszkö­zeit, melyek elérhetik a Szovjet­uniót, akkor ezek ellensúlyozzák az SS-20-as szovjet rakétákat. Mindkét fél hozzávetőleg ezer hor­dozóeszközzel rendelkezik, s ezért felmerül a kérdés, hogy miért kell állandóan új fegyvereket telepíteni. Az a tény, hogy a Nyu­gat már most több robbanófejjel rendelkezik, igazolja annak a hí­resztelésnek a hamisságát, mely szerint a NATO a rakétafegyver­kezés területén le van maradva. Annak érdekében, hogy Euró­pában biztosítva legyen a béke és a biztonság, mégpedig az igazi és nem valamilyen fiktív béke, amely olyan népszerű a politikusok köré­ben, s amely csupán a háború nélküli helyzetet jelenti, a NATO- nak és a Varsói Szerződésnek két alapelvben kellene egyetértésre jutnia: 1. a leszerelési tárgyalások so­rán nem csak az egyes rakéta­rendszerekről kellene beszélni, hanem a globális helyzetről 2. tudatosítani kell, hogy a „szemet szemért“ elv csak a fegyverkezés további fokozásá­hoz, a háborús veszély növekedé­séhez vezet Az .Egyesült Államok „nulla­megoldása“, amely tartalmazza azt az alapelvet, hogy Nyugat- Európában ne telepítsenek új kö­zepes hatótávolságú rakétákat, soha nem volt reális javaslat, mert a Szovjetuniót elfogadhatatlanul kedvezőtlen helyzetbe sodorná. A szárnyasrakéták és a Per- shing-2 rakéták telepítésével a NATO fölénybe kerülne a Varsói Szerződés országaival szemben. Az USA miért ragaszkodik a „nullamegoldáshoz“ MÁSODIK KÉRDÉS: A robot- repülőgépek és a Pershing-2 rakéták telepítése az USA és a Szovjetunió leszerelési tár­gyalásainak kulcskérdésévé vált. A Kelet és a Nyugat közötti leszerelési tárgyalások sikere e tárgyalások eredményességé­től függ-e? Az USA és a Szovjetunió lesze­relési tárgyalásai, valamint a genfi leszerelési bizottság munkája elé az gördíti a legnagyobb akadályt, hogy az egyes rakétarendszerek terén törekednek (amerikai részről - a szerk.) a paritás elérésére. Az 1981 novemberében előterjesztett „nullamegoldás“ annak ellenére, hogy éppen az említett elv miatt irreális, azóta is az amerikai állás­pont alapja marad a leszerelési tárgyalásokon. A „nullamegol­dás“ korlátozottsága az amerikai álláspont rugalmatlanságát ered­ményezte és mivel a Szovjetunió véleménye az volt, hogy a köze­pes hatótávolságú fegyvereket nem lehet elszigetelten tárgyalni, hanem egyéb fegyverrendszerek­kel összefüggésben, a két férkő­zött nagy volt a véleménykü­lönbség. Eddig keveset szóltak és írtak a tárgyalások pszichológiájáról. Egy tárgyalás eredményességét nem az szabja meg, hogy a felek mit hangoztatnak saját magukról, hanem az, hogy hogyan véleked­nek egymás szándékairól. Ha a tárgyaló országok álláspontjaiban túlsúlyba kerülnek a bizalmatlan­ság, a félelem elemei, akkor azt a tanácskozás módja is visszatük­rözi. Bármilyen párbeszédről is le­gyen szó, valószínűtlen, hogy si­keres befejezést érjenek el akkor, amikor a résztvevők tudatosítják, hogy a tárgyalások alatt a felek folytatják a fegyverkezést és há­borúra készülnek. S még valószí­nűtlenebb a sikeres befejezés ak­kor, amikor a nukleáris fegyverek­ről folyik így a párbeszéd. Ezért mindenfajta leszerelési tárgyalás kiindulópontja kell hogy legyen a tömegpusztító fegyverek fejlesz­tésének, gyártásának és elhelye­zésének befagyasztása. A Szovjetunió még 1975-ben, az ENSZ-közgyűlés XXX. ülés­szakán javasolta, hogy ne gyárt­sanak és ne telepítsenek új típusú tömegpusztító fegyvereket. Ezt a határozatot, amely lényegében befagyasztást jelentett volna, ak­kor nem fogadták el. Hét évvel később, 1982-ben a közgyűlés nagy szótöbbséggel olyan határo­zatot fogadott el, amely az atom­fegyverek teljes befagyasztására szólít fel. Ezt a Szovjetunió támo­gatta, a NATO-országok elutasí­tották, Kína pedig tartózkodott a szavazástól. A leállítás, befa­gyasztás, moratórium vagy bár­hogy is nevezzük, lehetővé tenné a tárgyaló feleknek, hogy meg­kezdjék a közös és független kez­deményezések újabb sorozatát, amelyet nem veszélyeztetne a lá­zas fegyverkezés folytatása. HARMADIK KÉRDÉS: Mi tör­ténik, ha Nyugat-Európában el­helyezik az új rakétákat? Telepí­tésük hosszabb távlatokban hozzájárul-e az általános lesze­relés programjának megvalósí­tásához? A robotrepülőgépek és a Per- shing-2 rakéták telepítése utat nyit­na új operatív, taktikai és stratégiai atomfegyverek fejlesztése előtt, mint amilyen pl. a neutronfej. Nagy a valószínűsége annak, hogy a jö­vőben az operációs terület nem szűkülne le csupán Európára, ha­nem az USA területe is sebezhe­tőbbé válna. Az új közepes hatótá­volságú rakéták telepítése jelen­leg növelné a nyugat-európai or­szágok, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés más tagállamaira néz­ve a veszélyt, viszont nem jelenti az Egyesült Államok veszélyezte­tettségének fokozását. Az USA csak a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták által sebezhe­tő. Az új rakéták telepítése esetén valószínű, hogy a Szovjetunió nö­veli az Egyesült Államok területe elleni csapásméró kapacitását. Valószínű, hogy a telepítés min­den eddiginél nagyobb mértékben fokozza a lázas fegyverkezést - főleg a világűrben. A világűr kihasználása arra, hogy onnan irányítsák a Föld elleni pusztító fegyvereket, már nemcsak a tudo­mányos fantasztikus irodalom té­makörébe tartozik. Két vagy há­rom év múlva ez már szörnyű valósággá válik, s akkor már senki sem lesz biztonságban. Úgy tűnhet, hogy a robotrepülő­gépek és a Pershing-2 rakéták telepítésének hatását vizsgálva, ezek túl távoli mérlegelések. Le kell szögezni, hogy a telepítés nem növelné, hanem csökkentené az általános leszereléssel kapcso­latos reményeket. Valószínű az is, hogy maga után vonná a szovjet nukleáris jelenlét kibővítését az Atlanti-óceán másik felére is. Tervek az atomfegyverek elsökénti alkalmazására NEGYEDIK KÉRDÉS: A nukleá­ris elrettentés a NATO és a Var­sói Szerződés katonai stratégiá­jának alapkövévé vált. Ez csök­kenti, vagy pedig növeli a hábo­rús veszélyt? Az elrettentésnek meg kellene akadályozni a háborúkat, de mivel magában foglalja a megfélemlí­tést, nyilvánvaló, hogy inkább ve­szélyt jelent, mint biztosítékot. Az a véleményünk, hogy a megfélem­lítés stratégiája, amely az atom­fegyverek mind nagyobb mértékű felhalmozásán alapul, fokozza a háború lehetőségét. A megfé­lemlítés csak akkor lehet hatékony, ha a fegyvereket sohasem alkal­mazzák. De ha egyszer bevetik, vagy felmerül az alkalmazás szán­déka, akkor már nem éri el célját. Azt lehetne állítani, a nukleáris elrettentés stratégiája feltételezte, hogy garantálja mind a NATO, mind a Varsói Szerződés országai számára a biztonság meg nem sértését - és csak mint végső lehetőség merült fel az atomfegy­verek alkalmazása abban az eset­ben, ha az ellenség megindítja az atomtámadást. A „rugalmas válaszról“, vagy „kölcsönösen biztosított megsem­misítésről“ alkotott demagóg frá­zisok azt a nézetet hivatottak tá­mogatni, mely szerint nem töre­kednek az „első csapásra“. E frázisokat az utóbbi két évben újakkal váltották fel, ilyen például a „győztes atomháború“, „korlá­tozott atomháború“ vagy pedig a „figyelmeztető atomcsapás“. Ezeknek csupán az első csapás­sal összefüggésben van értelmük. Az olyan új fegyverek gyártása, mint amilyen a neutronbomba és az MX rakéta, igazolják, hogy lé­teznek emberek, éspedig főleg az Egyesült Államokban, akik a fent említett frázisokat komolyan gon­dolják. Az ilyen és a közepes ható- távolságú fegyverek telepítése közvetlen előtérbe helyezi az első csapásról szóló stratégiai és kato­nai taktikai mérlegeléseket. Ritka az olyan fegyver, amelyet végül is ne alkalmaznának. (Egyes kato­nák ezzel kapcsolatban megjegy­zik: „Az ördögbe is, mit gondol­nak, miért gyártották őket?“) Ab­ban a helyzetben, amikor mindkét fél nagy fegyverarzenálokkal ren­delkezik, az elrettentő tényező elégséges. Ha most tehát megál­lapodnának a befagyasztásról, az elrettentés is egyenlő mértékben elégséges maradna. Az erőegyensúly létezik ÖTÖDIK KÉRDÉS: A NATO és a Varsói Szerződés országai kölcsönösen a katonai fölény megszerzésére irányuló törek­vésekkel vádolják egymást. Mi az igazság a két szervezet kö­zötti erőegyensúllyal kapcso­latban? A statisztikákat propaganda­okokból meg lehet hamisítani; ma­nipulálni lehet őket. Azok a me­rész állítások, hogy az egyik fél fölényben van, nem veszik figye­lembe, hogy a rakéták összlétszá- mának keretében a rakétarend­szerek egyes típusait tekintve a Szovjetunió van fölényben, más fegyverekből pedig az Egyesült Államok rendelkezik többel. Pél­dául lehetséges, hogy a közepes hatótávolságú és az interkontinen­tális rakéták terén a Szovjetunió vezet, ezzel szemben viszont az USA fölényben van a nukleáris fegyverek hordozására alkalmas repülőgépek, valamint az atom­tengeralattjárók terén. Ha ehhez hozzászámoljuk Nagy-Britannia és Franciaország független nukle­áris elrettentő rendszereit (ezeket az Egyesült Államok a Szovjetunió­val ellentétben nem akarja be­számítani a tárgyalásokon), az egyenlőség mindjárt más megvilá­gításba kerül. Újabb példa ez arra, hogyan lehet a fegyverek össze­hasonlítható erejét manipulálni és ilyen hiányos képet kialakítani. A szárazföldön telepített interkon­tinentális ballasztikus rakéták te­kintetében minden táblázat azt mutatja, hogy a Szovjetunió a hor­dozóeszközök tekintetében relatív fölénnyel rendelkezik. Ha viszont a rakétákra szerelt, önállóan irá­nyítható robbanófejeket tekintjük, az USA rendelkezik jelentős fö­lénnyel. Az igazság az, és számos alkalommal nyilvánosan is elis­merték, hogy az egyensúly fennáll és valószínű, hogy továbbra is létezni fog, s egyetlen hatalom sem előzte meg a másikat olyan mértékben, amely igazolhatná „a lényeges fölényről“ szóló állítá­sokat. Az elsökénti alkalmazásról való lemondás jelentősége HATODIK KÉRDÉS: A Szov­jetunió nemzetközi fórumon is­mét megerősítette, hogy nem alkalmazza elsőnként az atom­fegyvert. Mi tartja vissza az Egyesült Államokat attól, hogy a felhívásra hasonló módon vá­laszoljon? Ha minden atomhatalom aláír­ná a megállapodást, hogy nem alkalmazza elsőnként az atom­fegyvert, az a békéhez vezető úton jelentős lépés lenne. Ha az illető hatalmak őszintén gondolják azt, hogy nem akarják elsőként bevetni a nukleáris fegyvereket, akkor úgy tűnik, hogy semmi sem áll egy hivatalos megállapodás út­jában. Egy ilyen megállapodás specifikus kötelezettségvállalást jelentene a nemzetközi jog kereté­ben: a résztvevők köteleznék ma­gukat, hogy nem kezdenek atom­háborút. A szerződéshez minden atomhatalom, esetleg azok az új országok is, amelyek megszerez­ték a nukleáris fegyvert, csatolnák az aláírásukat. Az ilyen szerződés aláírása csökkentené a nukleáris háború veszélyét, és újabb lépé­sek előtt nyitna utat a lázas fegy­verkezés megállításának folyama­tában, amelyet a befagyasztáshoz vezetnének. Mivel ezt az első lé­pést ilyen nehezen teszik meg, kétségek merülnek fel az iránt, hogy a politikusok hajlandók-e megállapodást kötni az általános és teljes leszerelésről. Ezt a célt világosan megfogalmazták az ENSZ-közgyűlés első rendkívüli leszerelési ülésszakán 1978-ban (111. paragrafus), amit egyértelmű­en megerősítettek 1982-ben, a második rendkívüli leszerelési ülésszakon is. Úgy tűnik, hogy a NATO-orszá­gok nem hajlandók konstruktív tár­gyalásokat folytatni az általános leszerelési program megvalósítá­sának egyes részleteiről sem. 1982 végétől 1983 januárjáig a Szovjetunió több konstruktív kezdeményezést tett - az atom­fegyverek elsónkénti alkalmazá­sának és a hagyományos fegyver­zetek csökkentésének kérdésé­ben. Ezeket a lépéseket a Nyugat­nak nagyon figyelmesen kellene tanulmányoznia, de nem teszik ezt. Ellenkezőleg, továbbra is ra­gaszkodnak a „nullamegoldás el­véhez“. 1982-ben az amerikaiak egyet­len kezdeményezése a szárazföldi telepítésű interkontinentális bal- lisztikás rakéták csökkentésére tett javaslat volt. Ezt pozitív lépés­nek is felfoghatnánk az USA ré­széről akkor, ha nem vennénk fi­gyelembe, hogy a Szovjetunió nukleáris arzenáljának kialakítá­sában a fő hangsúlyt a szárazföldi telepítésű rakétákra helyezte, nem pedig a tengeralattjárókra és a re­pülőgépekre, ahogyan az Egye­sült Államok tette. Mindez általá­nosan ismert, és ezért feltehető a kérdés, hogy mi volt ezzel a cél­juk? Nehéz elhinni, hogy nem csu­pán közönséges propaganda-fo­gásnak szánták, s így félrevezes­sék a kevésbé tájékozott közvéle­ményt. Az egyes fegyverrendszerek szétválasztása a tárgyalásokon sohasem vezethet nagyobb siker­hez. Ha bármely fél saját kezde­ményezést terjeszt elő, annak az egész keretében kell történnie. Je­lentős lépés lenne, ha megállapo­dás születne az atomfegyverek el­sökénti alkalmazásának lemondá­sáról, amelyhez minden atomha­talom hozzájárulhatna, főleg cik­kor, amikor az ENSZ összes tag­országa kijelentette: az emberi­ségnek szembe kell szállnia az önpusztítás fenyegető veszélyé­vel, amelyet a legpusztítóbb fegy­verek felhalmozása váltott ki. HETEDIK KÉRDÉS: Milyen hatással lenne a leszerelési fo­lyamatra, ha a genfi tárgyalások sikeresek lennének és hozzájá­rulnának az SS-20-as, valamint a robotrepülőgépek és a Per­shing-2 rakéták telepítésére vonat­kozó tervek teljes vagy részle­ges felszámolásához? A genfi tárgyalások természete­sen nem korlátozódnak csupán a közepes hatótávolságú fegyve­rekre. Ezek részét képezi a straté­giai fegyverek korlátozásáról foly­tatott párbeszéd is, amely sokkal szélesebb területet ölel fel, bele­értve az erők kölcsönös egyensú­lyát is. És szó van itt a fegyverzet­ellenőrzésről is, amelyről Bécsben mar közel 10 esztendeje tanács­koznak. Nem lenne reális azt gondolni, hogy elérhető lenne egy elszige­telt megállapodás az európai kö­zepes hatótávolságú fegyverekről. Csupán akkor lenne lehetséges, ha más kezdeményezésekkel is összekapcsolnák. Például, ha Nagy-Britannia megszüntetné a Trident tengeralattjárók vásárlá­sának programját, ha az USA csökkentené a Nyugat-Európában elhelyezett statégiai légierejét, az jelentősen hozzájárulna a fegyver­zetcsökkentés folyamatához. A francia probléma is kérdőjel ma­rad. A jelenlegi francia kormány nemcsak hogy nem folytatja a szocialisták szokásos irányvo­nalát, az atomfegyverekkel szem­beni elutasító magatartást, hanem még a reakciós jobboldalon is túl­tett azzal, hogy támogatja a nukle­áris megfélemlítés stratégiáját, és ragaszkodik a lázas atomfegyver­kezéshez. Mitterrand teljesen elutasítja a nukleáris fegyverek korlátozásá­ról és betiltásáról szóló szerződést és az a célja, hogy Franciaország önellátó legyen a nukleáris fegy­verek terén. Ez a leszerelési tár­gyalásokon nagy problémát jelent. Tekintettel arra, hogy Franciaor­szág nem tagja a NATO katonai szervezetének, nem kell alávetnie magát a szervezet közös védelmi politikájának. Természetes azon­ban, hogy a Szovjetunió szemé­ben Franciaország fenyegetést je­lent, amivel számolnia kell az USA-val folytatott tárgyalások so­rán. Létfontosságú, hogy Francia- ország (éppen úgy, mint Nagy- Britannia), részt vegyen a NATO és a Varsói Szerződés közötti megállapodás kidolgozásában. A szovjet vezetés utolsó javas­lataiban felajánlotta, hogy felszá­molja a már jelenleg telepített SS- 20-as rakétáinak egy részét. Ez a javaslat az új fegyverek fejlesz­tésének, gyártásának és elhelye­zésének befagyasztásával na­gyon jó kiindulási alapot szolgál­tathatna a fokozatos leszere­léshez. NYOLCADIK KÉRDÉS: Ha megszüntetnék a közepes ható- távolságú rakétarendszereket, ez milyen hatással lenne az eu­rópai NATO-országok nemzet- védelmére és biztonságára? Pozitív hatással. A NATO-or- szágok (és a Varsói Szerződés) nemzetvédelme és biztonsága az összes operatív nukleáris fegyver felszámolása esetén inkább növe­kedne, mint csökkene. Élni kell a lehetőséggel KILENCEDIK KÉRDÉS: Míg az új rakéták az operatív fegyve­rek kategóriájába tartoznak és mindenekelőtt az európai föld­rész szempontjából van jelentő­ségük, továbbra is megmarad az atomfegyverek és a hagyo­mányos fegyverzetek hatalmas arzenálja, amelyek megsemmi­(Folytatás a 4 oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom