Új Szó, 1983. június (36. évfolyam, 127-152. szám)
1983-06-07 / 132. szám, kedd
Mi veszélyezteti Európa biztonságát? A transzport (magyar) (Folytatás a 3. oldalról) síthetik bolygónkat. Reális dolog-e tehát elszigetelten tárgyalni egyes rakétarendszerekről a többiekre való tekintet nélkül? Az igazi leszerelés érdekében nem kell-e globális módon megközelíteni a problémát? A leszerelés minden vonatkozásában olyan folyamat, amelynek nagyobb biztonságot kell teremtenie. Csak akkor lehet megvalósítani, ha a felek meggyőződése, hogy ez növeli, és nem csökkenti biztonságukat, valamint - ha veszélyeztetve érzik magukat más hatalmak által - azt is érezniük kell, hogy ez biztosítja túlélésüket. A leszerelés nem valósul meg, ha az egyik fél azt gondolja, hogy ha beleegyezik a leszerelési intézkedésekbe, akkor még nagyobb veszélybe kerül, mint korábban volt. A Szovjetunió véleménye szerint épp ez volt a lényege a „nullamegoldásnak“. Ha a Szovjetunió beleegyezett volna abba, hogy eltávolítsák Európából a közepes hatótávolságú rakétákat, még sebezhetőbbé vált volna más rakétarendszerekkel szemben, amelyek az európai operatív hadszíntéren vannak elhelyezve. A szovjet vélemény szerint nemcsak csökkent volna a biztonsága, hanem növekedett voina a Nyugat részéről őt fenyegető veszély. A félelem és a bizalmatlanság érzése, amely a NATO és a Varsói Szerződés országainak gondolatait befolyásolják, a leszerelési tárgyalásokon kritikus tényezőnek számítanak. Ezen érzések legyőzéséhez szükséges, hogy mindkét fél kinyilvánítsa, hajlandó engedményeket tenni. Az utóbbi időben tanúi lehettünk a Szovjetunió több olyan lépésének, melyek a feszültség csökkentését szorgalmazták, beleértve azokat, is, melyek az SS-20-as közepes hatótávolságú szovjet rakétákra vonatkoztak. Sajnálatos, hogy ezekre a Nyugat nem adott semmilyen megnyugtató választ. A Szovjetuniónak az az egyoldalú kezdeményezése, hogy felszámolja a már telepített SS-20-as rakétáinak jelentős hányadát, más atomhatalmakat is önálló kezdeményezésekre ösztönözhetett volna. Mindegyik tehetett volna olyan javaslatokat, amelyek nem veszélyeztették volna nemzeti biztonságát, és hozzájárultak volna az európai kollektív biztonsághoz. Már néhány ilyen kezdeményezésről szót ejtettünk: az USA mondjon le az MX programról, Nagy-Britannia a Trident tengeralattjárók vásárlásáról, Franciaország állítsa le saját nukleáris fegyvereinek fejlesztési programját és a csendes-óceáni francia rakétakísérleteket. Ez csak néhány olyan javaslat, amelyet megfontolás céljából terjesztünk elő. Más lehetőségek is vannak, ezek azonban azonnal alkalmazhatók lennének. Ha továbbfejlesztenék őket, nagy haladást lehetne elérni a genfi leszerelési tárgyalásokon. A fokozatos leszerelés folyamatának első lépéseit jelenthetnék, és a kollektív hozzáállás bővítésével kiszélesíthetnék a bizalom légkörének építését is. Ha viszont a megfelelő alkalmakat és lehetőségeket elszalasztják, zsákutcába kerülünk. A nyugateurópai országoknak 1983-ban komolyan fontolóra kellene venniük a kollektív hozzáállás kérdését, mert ha 1984-ig nem érik el a megállapodást az új rakéták telepítésének kérdésében, akkor megkezdik a robotrepülőgépek és a Pershing 2 rakéták rendszerbe i állítását, és ezzel megnyitják a lázas fegyverkezés újabb fejezetét is. TIZEDIK KÉRDÉS: A tábornokok mit tartanak a leszerelési folyamatban reális eljárásnak, amely elfogadható lenne a NATO és a Varsói Szerződés számára és amely nem veszélyeztetné az egyik szervezet biztonságát sem? 1982-ben, az ENSZ-közgyúlés második rendkívüli leszerelési ülésszakán a tábornokok mind a 157 részt vevő küldöttségnek átnyújtottak egy memorandumot. Ebben javaslatot tettek a fokozatos és kölcsönös leszerelésre, amely elvezethet az általános és teljes leszerelés programjának megvalósításához. 1. Befagyasztás. A nukleáris fegyverek fejlesztésének, gyártásának és elhelyezésének leállítása olyan kezdetet jelenthet, amelyet további lépések követnének. Minden atomhatalomnak le kellene mondania a nukleáris fegyverek elsőkénti alkalmazásáról és ebben az értelemben hivatalos megállapodást kellene kötni. 2. Független kezdeményezések. Az atomhatalmak kölcsönös közeledésével kapcsolatban enyhülhetne a feszültség, és megteremthető lenne a bizalom, ezáltal pedig haladást lehetne elérni a leszerelési és fegyverzetellenőrzési megállapodások terén a kölcsönösen jobb megértés szellemében. 3. Azok a nemzetek, amelyek atomfegyvereiket más országokban telepítették, adják beleegyezésüket ezek felszámolásába és minden atomhatalomnak le kellene mondania arról, hogy ilyen fegyvereket telepítsen idegen területeken. 4. Atomfegyvermentes övezetek létrehozása Európában, amelyek fednék a NATO és a Varsói Szerződés közötti „függönyt“. Már javasolták a Balti-tenger térségében és a Balkánon az atomfegyvermentes övezet létrehozását, a Szovjetunió pedig 1983-ban javasolta atomfegyvermentes övezet létrehozását a középső front számára is. Ezek az övezetek tovább bővülhetnének a világóceánok legfontosabb térségeinek békeövezeteivel. S mindez még tovább bővülhetne a nukleáris fegyverek számára létrehozott javító- és szolgáltató hálózat korlátozásával e térségekben. 5. A stratégiai fegyverkészleteket a minimumra kellene korlátozni, amennyi a válaszcsapáshoz elengedhetetlenül szükséges. A taktikai atomfegyvereket fel kellene számolni. 6. A hagyományos fegyveres erőket és fegyverzeteket úgy kellene korlátozni, hogy azok a nemzetvédelem szükségleteinek feleljenek meg. 7. A NATO és a Varsói Szerződés megállapodásainak keretében Európában telepített külföldi alakulatoknak haza kellene térniük. Ezt a két szervezet feloszlatása követhetné (mint katonai egységeké), s emellett meg lenne engedve, hogy mindkét szervezet szövetsége folytatódjon mindaddig, amíg azt elkerülhetetlennek tartanák. Ezek a lépések alkotják összességükben az általános hozzáállást a leszereléshez. A tábornokok úgy vélik, hogy a javasolt eljárás mellett lehetőség lenne párbeszédet folytatni minden szakaszról anélkül, hogy megbontanák a biztosítékokat vagy az alapvető garanciákat. A NATO és a Varsói Szerződés feloszlatására az egész folyamat végén kerülne sor, azonban a realitások alapján az várható, hogy az összes többi szakasz végeztével valósulna meg. Minden szakaszban az egyik vagy a másik felet kezdeményezésekre szólítanák fel, amely ideiglenes rizikót jelentene, de sokkal jobb a béke érdekében rizikót vállalni, mint a háború érdekében. (zr) Nem az első világháborúról vagy annak valamely epizódjáról szól A transzport, jóllehet cselekménye 1916-ban játszódik. Az alkotás fikcióra, a „megtörténhetett volna“ feltételezésére épül; játék tehát ez a film a fantáziával, nem pedig tudományos-fantasztikus mű, mint sokan vélik. (Ráadásul valóságos eseményeken alapul, hiszen az első világháború idején húszmillió ember halt meg spanyolnáthában; a tömegkatasztrófát - mint a zárófelirat említi - sokféleképpen magyarázták.) Szurdi András elsőfilmes rendező alkotásának hőse egy orvos, aki a múlt század végén Pasteur mellett dolgozott. Hazatérése után átvette apja prakszisát, rövidesen azonban sötét erők fondorlattal börtönbe juttatják, majd szögesdróttal körülzárt táborba kerül, ahol hamarosan rájön, hogy rabtársaival együtt életveszélyes kísérletek alanyává vált - új, ismeretlen tömegpusztító járványt kísérleteznek ki rajtuk a katonáknak is parancsoló, teljhatalmú orvosok. Teszik ezt annak reményében, hogy a „tudományos“ kísérletek eredményeit a fronton, esetleg az ellenséges hátországban hasznosíthatják. A rács mögött senyvedők mindent elkövetnek, hogy az orvos kijusson a barakkból és gyógyszert vigyen a kísérletek következményeit egyre jobban érző raboknak. Tervük sikerül, a rejtélyes szervezet az orvost azonban elfogatja, egy újabb transzporttal vissszajuttatja a kihalt lágerba és a doktor megint kiszolgáltatottá válik... Jó ritmusban, biztos kézzel, hiteles atmoszférát teremtve dolgozza fel a rendező Kuczka Péter történetét. A film légköre szuggesztív, a képeken minden életszerű; az eseményeket az alkotó nem részletezi, mellőzi a terjengős elbeszélést, inkább a sejtetés, az elhallgatás módszerével .él, félmondatokat mond. Ez a szűkszavúság helyenként azonban már- már a történet összefüggéseinek megértését nehezíti. Az alkotás mondanivalóját viszont így sem nehéz megfejteni: a tudósoknak, a tudománynak az emberiség jövőjéért viselt mérhetetlen nagy felelőssége, pontosabban: a tudomány felelőtlensége katasztrófákhoz vezethet. Ez a figyelmeztetés napjainkban is felette aktuális. Erőssége a filmnek a jellemteremtés, a jól megrajzolt karakterek; a színészek - Hetényi Pál (az orvos szerepében), Reviczky Gábor, Gáspár Sándor, Gáspár Tibor, Végvári Tamás - kulturáltan, csiszoltan játsszák szerepüket. Apacsok erődje (amerikai) Az amerikai filmek többsége, még a társadalomkritikai mozzanatokat tartalmazók sem mentesek a kommersz-produkciók jellegzetes elemeitől. E veszélyes buktatókat teljes mértékben nem tudta elkerülni Daniel Petrie rendező sem, aki két New York-i rendőr élményeit és élettapasztalatait feldolgozó forgatókönyv alapján készítette az Apacsok erődjét. New York négerek lakta negyedében, Bronxban, játszódik a film cselekménye. Kegyetlen látvány tárul az alkotásban a néző elé: a bevándorlók, a munkanélküliek, a társadalom peremére szorultak döbbenetes látványa. Kétes alakok tengetik életüket az amerikai nagyvárosnak ebben a negyedében, a szinte elviselhetetlen létfeltételek pedig erőszakot és bűnözést szülnek. Az alkotók nem vizsgálják e könyörtelen viszonyok okait, nem tárják fel a helyzet gyökereit, csak az állapotok bemutatására vállalkoznak, megrázó képet rajzolva Bronxról - a dokumentum-stílus tömörségével és hűségével. E forrongó negyedben szinte erődítményként áll a rendőr- állomás, az „apacsok erődje“. A film epizódjait egy rendőr, a magányos harcos alakja kapcsolja össze. A rendőrség, az államvédelem apparátusa korrumpálódott, az igazságért már csak egy-egy magára hagyatott hős száll síkra (őt Paul Newman kelti életre, szakmai fölénnyel, magas művészi színvonalon oldva meg feladatát). Rendkívül hatásosak a film autentikus képsorai, hitelességükhöz nem férhet kétség, s bár az alkotás ábrázolásmódja megfelel a tartalomnak, a mondanivalónak, a valóság bemutatása a kelleténél olykor kegyetlenebb, helyenként talán nem ártott volna a mértéktartás. -ymA LEGNAGYOBB ÉRTÉK Szavalok és prózamondók a Dunamenti Tavaszon A gondolat nem új, de idén a Dunamenti Tavaszon újra az eszembe jutott. Méghozzá akkor, amikor az eredményhirdetés után örömittas és szomorú gyerkőcöket láttam, s mi tagadás, az utóbbiakat sajnáltam, hiszen néhány perccel ezelőtt ugyanolyan vagy csaknem ugyanolyan ízesen, szépen szavaltak, illetve mondtak prózát. Vajon helyes-e, morfondíroztam, és nevelési szempontból célravezető-e, ha az alapiskolák szavaló- és prózamondó versenyén helyezéseket állapítunk meg, méghozzá úgy, hogy az első hármat jutalmazzuk, s a többiek viszont mintegy fájdalomdíjként a részvételért kapnak egy-egy oklevelet, s valahogy úgy érzik: vesztesek. Holott több kategóriában fél pont vagy még annyi sem választotta el a harmadik helyezettet a negyediktől. El kellene gondolkodni azon, miképpen lehetne elérni, hogy a legjobbakat dicsérjük, de a többiek is érezzék: szép teljesítményt nyújtottak, dicséretes munkát végeztek, függetlenül attól, hogy szereztek-e helyezést vagy nem. Tehát az irodalom szeretetére neveljük gyermekeinket, s ne versenyzésre. Mindezt azért írom le, mert az idén a szavalok III. kategóriájától eltekintve színvonalas, kiegyensúlyozott volt a verseny. A pedagógusok és mindazok, akik felkészítették a résztvevőket, dicséretes munkát végeztek. Olyan szövegeket választottak, amelyek közel álltak a gyermekek értelmi és érzelmi világához. Tetszett az is, hogy a szavalok és a prózamondók döntő többsége szuverén módon, önállóan, mintegy saját élményként adta elő az irodalmi alkotásokat, senkinél sem éreztük az, hogy a felnőttek beléjük sulykolták: ezt így kell mondanod, így kell gesztikulálnod. Ellenkezőleg. A gyermekek önmagukról is vallottak a verssel és a prózával, s ezért is volt hiteles, színes az előadásmódjuk. Úgy tűnik, végre a csehszlovákiai magyar gyermekversek is olvasottak és népszerűek, hiszen huszonöt versből nyolcnak a szerzője hazai magyar költő volt. Tetszett az is, hogy a méltán népszerű Weöres Sándortól sem a túl gyakran hallott verseket választották. Néhány esetben viszont olyan alkotások is elhangzottak (Nagy László: Szárnyak zenéje, József Attila: Medvetánc), amelyeknek filozófiai síkja már a felnőttek világát idézik, s ezért a serdülő korú előadót csaknem megoldhatatlan feladat elé állítják. Prózában valamivel kevesebb volt a felfedezés erejével ható választás. Végre elhangzott egy olyan népmese is, amely szlovákiai magyar tájakon született, ám ennek ellenére az a véleményem, még mindig keveset merítünk folklórkincsünkből, népballadákból, népmesékből, pedig az utóbbi időben több ilyen gyöngyszemet adtak közre könyvekben, sőt sajtónkban is. Móra Ferenc továbbra is a legnépszerűbb szerző, s ez ellen senkinek sem lehet kifogása, ám az már elgondolkoztató, hogy országos versenyen, egy kategóriában, nyolc versenyző közül négy Móra-szöveget mond. Pedig más írónk is írt kiváló gyermek- és ifjúsági prózát, csak fel kellene lapozni őket. Úgy, ahogy Szencen (Senec) tették, s találtak is jó, eleddig nálunk még nem ismert prózát Gárdonyi GézátóL Az idén is azt tapasztaltuk, hogy vannak c*yan iskoláink, ahol valóban példásan törődnek a gyermekek érzelmi nevelésével, ízlésének formálásával, s évről évre talpraesett, tehetséges szavalókat és prózamondókat küldenek a különböző fesztiválokra. A sor élére mindenképpen a buzitai (Buzica) pedagógusok kívánkoznak, hiszen innen négyen jutottak el Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda), s ez kimagasló teljesítmény. A céltudatos munka gyümölcse idén is beérett Marcelhá- zán (Marcelová); híven az idei Dunamenti Tavaszon a színjátszásban, bábozásban és a prózamondásban is az élvonalban voltak. A két „erős“ nyugat-szlovákiai járás (Komárom, Dunaszerdahely) mellé lassan az érsekújvári (Nové Zámky) is felsorakozik főleg a muzslai (Mužla), a köbölkúti (Gbelce) és a párkányi (Štúrovo) alapiskolák jóvoltából. Az idén két bratislavai szavaló is jól szerepelt, átlagon felüli teljesítményt nyújtott, s valóban csak minimális különbség döntött arról, hogy nem nyertek helyezést, habár - mint már említettem - nem ez a lényeges. Emlékszem, évekkel ezelőtt a szavalóversenyen alig néhányan ültek a nézőtéren. Az idén csaknem megtelt a moziterem. A szülőkön és a pedagógusokon kívül sok fiatal érdeklődő is tapsolt a szereplőknek. Mindannyian úgy éreztük, szép élményben volt részünk, örültünk, hogy iskoláinkban sok a tehetséges fiatal, akik szeretik az irodalmat. Vannak érzelmeik, gondolataik, van véleményük életünkről, világunkról, s erről kellő eszközökkel, megfelelő hőfokon, olykor magával ragadón tudnak vallani - s ez volt a legnagyobb érték ezen a versenyen is. SZILVÁSSY JÓZSEF ■ Reviczky Gábor, Hetényi Pál, Végvári Tamás és Újlaky Dénes a magyar film egyik jelenetében ÚJ SZÚ 4 1983. VI. 7. ÚJ FILMEK
