Új Szó, 1983. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-04 / 29. szám, péntek

A rendező hűsége Jókai-regény adaptációja a MATESZ jubileumi előadásán Az ilyenkor szokásos és szok­ványos romantika-elemzéseket mellőzve állíthatjuk, hogy a kínál­kozó lehetőségek közül a legké­zenfekvőbb, de egyben a legtöbb buktatót is rejtő megoldást válasz­totta a Magyar Területi Színház dramaturgiája. A Jókai városában székelő együttes, fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepel­ve Jókai Mór Szeretve mind a vér­padig című regényének Török Ta­más készítette színpadi átiratát mutatta be. A választás buktatóit nemcsak a romantika színpadon olykor külsőségekre, felszínessé­gekre csábító stílusmegoldásai je­lentették. A „leselkedő“ veszélyek között a legnagyobb, hogy a törté­net szinte kínálja az egyérteműsé- geket (jó és rossz harca, hazasze­retet és hazaárulás, erkölcsösség és erkölcstelenség, szeretet és gyűlölet, realitás és misztikum). A közismert és közkedvelt regény ismeretét feltételező rendezés en­gedhet a csábításnak, hogy túl­hangsúlyozzon olyan történelmi elemeket, amelyek a huszadik században élők számára a nem­zeti romantikát jelentik. örömünkre szolgál, hogy Kon- rád József érdemes művész sike­resen elkerülte ezeket a buktató­kat. Olyan játékot kreált, amelyben mértékletesen adagolta a romantikát, rendezé­se egészében véve mentes volt az érzelgős felhangoktól, a hamis erkölcsi általánosítá­soktól, a történelmietlen szemlélet üres aktuali- zálgatásaitól. Ezzel szemben alkalmazott néhány olyan effektust, amely nemcsak a látott színészi játék korszerű­ségét húzta alá, de a drámai történetet - a Jókainál ismert több irányú folydogálással szemben - feszesebbé tette, és szükebb meder­be terelte. Színészve­zetése mindvégig a mértékletességet kö­vette célként. A Kopócs Tibor tervezte térben, amely színeivel és for­mai elemeivel a bekö­vetkező tragédiát su­gallta, a rendező úgy szervezte a játékot, hogy abban a legna­gyobb mértékben elkerülje az epi- kusságot. Konrádnak ehhez kitű­nő adottsága, jó érzéke van. Azt már többször is bizonyította, hogy rendezői poétikájában megkülön­böztetett helyet tart fenn a klasz- szikus magyar irodalom eredetileg nem színpadra szánt alkotásai­nak!" (Meg kell említenünk a közel­múlt két nagy közönségsikerét: Szélestenyerű Fejenagy és a többi tisztességesek, és A peleskei nó­tárius.) Fontos az a rendezői több­let, amely az Ismeretlen alakjának közbeiktatásával született meg a színpadon. A Tóth László meg­formálta „jelenség“ hangsúlyoz, kiemel, s így figyelmeztet a min­denkori döntés, cselekvés felelős­ségére. Funkciója ott válik fontos­sá, amikor a rendező és a drama­turg lehántja az eredeti dráma tes­téről a romantika cirádáit, díszeit, hatáselemeit. Ezen a ponton Kon- rád megfosztja a játékot a mai néző számára unalmas, fellengős stílusjegyektől, ugyanakkor szinte elidegenítő elemként Az Ismeret­len figuráján keresztül visszahe­lyezi azt. Ez azonban már más játék, más történet stáluseleme- ként él a színpadon. Tóth László úgy jelenik meg, és úgy tűnik el, mint az embert árnyékként követő idő. A dráma központi hősének, Ocskay Lászlónak a szerepében Holocsay Istvánt láthattuk. Az első rész lassan folydogáló cselekmé­nyében kevésbé volt meggyőző. A játék második részében azon­ban már uralta szerepét. Voltak olyan pillanatai, amikor egyetlen mozdulatával emberi kapcsolato­kat épített, illetve zúzott össze. Tóth Erzsébet (Ozmonda) és Holocsy István (Ocskay László) a Szeretve mind a vérpadig egyik jelenetében (Nagy László felvétele) Eszközeiben - leginkább hang­hordozásában - azonban időn­ként akkor is modorosnak tűnt fel. Az Ocskaynét alakító Mák Ildikó a törékenységet, érzelmi gazdag­ságot kívánó szerepében igazolta a rendező bizalmát. Minden tekin­tetben ellentéte Ozmondának, akit Tóth Erzsébet alakított. Bár az Ocskayt szerető két nő közül Oz­monda az ellenszenvesebb figura (hiszen árulásba taszítja Ocskayt), szerelmében azonban ő az erőtel­jesebb. A Mák Ildikó ábrázolta hű­ség, az azonos magasságig lobo­gó szerelem gyengébbnek tűnik a Tóth Erzsébet teremtette figura elszánt szenvedélyessége, alatto­mos birtoklásvágya mellett. Ez a gyengeség azonban nem színé­szi műhiba, hanem a színpadi át­irat egysíkú jellemábrázolásának az „eredménye“. Tóth Erzsébet Ozmonda szerepében, ha kell csábító, ha kell erőszakos, máskor cselszövö, de mindvégig olyan szerelmes nő a színpadon, akiért a történelemben Ocskay László­nál erősebb jellemek is az árulást választották... A drámai átirat legproblemati­kusabb szerepeiben Bugár Bélát (Csajághy Márton), Ropog Józse­fet (Jávorka Ádám) és Varsányi Máriát (Czinka Panna) láthattuk. Ropog és Bugár mértéktaró esz­közökkel ábrázolta a két sziklaszi­lárd kurucot. A szenvedélyesen hegedülő cigánylányt Varsányi Mária reálisabb szerepként értel­mezte, mint ahogy aírt a szokvá­nyos sablonok kínálják. Olykor azonban gesztusaiban ezeWelé kacsintgatott. Megjegyzésre érde­mes, hogy Ozmonda, Czinka Pan­na és a kuruc tisztek figuráin mér­hető le leginkább, mennyire sike­rült elkerülnie a rendezőnek a ro­mantikus felhangokat. Az epizodisták közül kiemelke­dik Bugár Gáspár, aki a szolgale­gény Rácz Márton szerepében igazi népi figurát teremtett. Faze­kas Imre érdemes művész Labanc kapitánya jól karikírozott jellem­ként hatott. Az Ocskay Sándort játszó Pőthe István igazolta, hogy jellemszínészi adottságai ilyen szerepekben is kidomborodnak, kamatoznak. Az I. kuruc szerepé­ben Fabó Tibor helyenként a ta­pasztalatlanságával indokolható merevséggel játszóit. Mellette kell megemlíteni Molnár Lászlót, aki a Labanc őr néhány mondatos szerepében felvillantotta tehet­ségét. A színpadi tér, amelyben a tör­ténet játszódik minden elemében sugallja a bekövetkezendő tragé­diát. A bordó mély színárnyalatai között könnyedséget, a szerelem tisztaságát is jelképezi a fehér ker­ti garnitúra. Kár, hogy kissé bie­dermeier stílusúra sikeredett, ami nemcsak hogy osztrák udvari stílus volt, de több mint egy évszád­dal a kuruckor után következett, így formai megoldásaiban kissé zavaros jelképiséget kínál. DUSZA ISTVÁN A MEGALÁZÓTOK ÍRÓJA Száz éve született Nagy Lajos Nagy Lajos, akit az irodalmi köztudat „a lázadó ember“-ként tart nyilván, az Ady-Móricz-nem­zedék egyik legkiválóbb prózaírója volt, éles szemű és -tollú szatiri­kus, a két háború közötti magyar próza következetesen szocialista szemléletű alkotó művésze. Szép­íróként írt regényt, elbeszélést, novellát, karcolatot, de gondolat- gazdag publicisztikája (mely Karéi Capekéval rokonítható) is igazi ér­téke a huszadik századi magyar irodalomnak. Egész életét és írói látásmódját meghatározta az a tény, hogy (mint Makszim Gorkij, aki nagy hatást tett rá) a társadalom legmé­lyéről jött. Noha íróként egyidőben indult az első Nyugat-nemzedékkel, s munkásságának korai szakasza beletartozik a modem magyar iro­dalom nagy áramába, művészi ki­bontakozása sokban elüt pályatár­saiétól. Magába ötvözi a magyar próza szocialisztikus törekvései­nek legfontosabb eredményeit, de érje bármilyen hatás is, fő írói alapállása: a valósággal való bátor szembenézés, a meg nem alku- vás, a keménység, a szociális igazságért folytatott harc. E maga­tartás kialakításában - bevallottan is - meghatározó szerepe volt két nagy kortársának: Adynak és Gor­kijnak. A bátor társadalombírálat már ifjúkori novelláiban fellelhető, s - mintegy írói ars poeticaként - végigvonul egész életművén. Ezt tanúsítja Az Andrássy-út című noyelláskötete (mely első pálya- szakaszának átfogó képét adja). Művészileg maradandóan értéke­sek a kötetként 1921-ben kiadott Képtelen természetrajz állatkarco- latai, humoreszkjei, s az ez idötájt írott éles hangú cikkei. Jellemző e korszakára A hűséges szegény­ember című elbeszélése, mely­ben a szolgalelkúség, az alázat ellen lázad. Ha már karcolatairól ejtettünk szót, hadd szögezzük le, hogy Nagy Lajosnak a karcolat és a kispróza műfajában sikerült a legmaradandóbbat alkotnia, öt­ven esztendő alatt írott karcolatai az Élőkről jót vagy semmit című, 1967-ben megjelentetett repre­zentatív kötetben olvashatók. Publicisztikai írásai, hol finom hu­morú, hol vitriolos karcolatai min­dig a társadalmi viszonyok, az oszályhelyzef megvilágítását cé­lozzák. Karcolataiból a Horthy- korszak csaknem teljes képe tárul elénk, elnyomása, nyomora. Ke­serű és nyers szókimondásához nagy bátorság kellett. Egyik cikké­ben szenvedélyesen ki is áll az írói szabadság mellet: „Az írói sza­badság ügye valószínűleg nem ál­lítható a közérdek fölé. Csakhogy az írói szabadság maga is közér­dek. És aligha közérdek, hogy fé­lelem és szüntelen gyakorolt óva­tosság nevetségessé torzítsa az emberek tömegeit. “ A Tanácsköztársaság bukása mélyen megrendíti Nagy Lajost. Gergely Sándor révén jutott közvetlenebb kapcsolatba a kom­munista párttal. Tamás Aladárnak, a 100 % szerkesztőjének vissza­emlékezése szerint Nagy Lajos 1925-től kötődik a folyóirat köré gyűlő csoporthoz. 1926-ban Jó­zsef Attilával is szoros barátságba kerül. A költő a Lecke című köteté­ről, mely az 1921-30 között szüle­tett novelláit tartalmazza, meleg hangú bírálatot írt (s később szóvá tette Nagy Lajos méltatlan mellő­zését). A harmincas évek második fele és a negyvenes évek eleje a nagy regényírói nekilendülés korszaka az író munkásságában. Olyan, már megírásukkor, de főként a ké­sőbbi évtizedekben népszerűvé vált társadalmi regények szület­nek ekkor, mint a Budapest Nagy­kávéház, A falu álarca, Három boltoskisasszony, Egy lány a szá­zadfordulón, A fiatalúr megnősül. Noha a társadalomrajz totalitására törekszik ezekben az alkotásai­ban, művészileg nem érik el kis- epikája, elsősorban novellái szín­vonalát. Ezt sem az egykorú hazai, sem a külföldi kritika nem hagyja említés nélkül. Mindennek ellené­re Nagy Lajos ekkor már elisme­résnek és tekintélynek örvendő író, amit az is bizonyít, hogy a' har­mincas években három ízben tün­tetik ki Baumgarten-díjjal. A tanítvány című regényében (1945) házitanítóskodásának éveit rajzolja meg. Jelentős összefogla­ló alkotása ez, a hagyományos regényformában írott müvei közül talán a legjobb. A felszabadulás után születik a Falu című kisregénye, mely derűs örömmel tárja fel a falu szegényei­nek változó sorsát, a megalázot- tak, noha bátortalanul, de növekvő emberi öntudatát. A modern ma­gyar irodalom nagy alkotásai közé tartoznak az élete alkonyán írott hatalmas ívű, sajnos csonkán ma­radt önéletrajzi regényei. A lázadó ember és A menekülő ember A felszabadulást követő évek­ben sem látták meg egy ideig Nagy Lajosban az igazi nagy mű­vészi egyéniséget, a kispolgárság írójának'tekintették. Az irodalom- kritika azonban később revidiálta ezt az álláspontot. Megbecsülésé­ről tanúskodik, hogy 1948-ban Kossuth-díjjal tüntetik ki. Az azóta eltelt évtizedek alatt újra és újra megjelennek karcolatai, novellái, regényei. KOVESDI JÁNOS ,,Nekünk egyetlen előnyünk volt főis­kolai tanulmányaink első hónapjaiban a gimnazistákkal szemben: az, hogy már közelről láttunk megmunkáló gépeket, sót néhány egyszerű műveletet is tudtunk végezni rajtuk. A tanítóink néhány évvel ezelőtt azt mondták, jelentkezzünk szak- középiskolába, onnan könnyebben beju­tunk az egyetemre. így is történt. S most itt vagyunk egyetlen előnnyel, és nem csekély hátránnyal, mert sok mindenben elmaradunk a gimnazisták mögött.“ Az egyik szlovák hetilap utóbbi számá­ban olvastam az elsőéves műszaki főis­kolás vallomását, amelyben óhatatlanul nemcsak személyes élményeit mondta el, hanem arról az egyre világosabban körvonalazódó társadalmi jelenségről is szólt, amelyre mindenképpen fel kell fi­gyelnünk. Gimnáziumi igazgatókkal beszélget­tem az elmúlt hetekben. A pályaválasz­tásról és a középiskolai felvételikről. Né­hány gimnáziumban túljelentkezés vár­ható, több helyen viszont fő a fejük, lesz-e elegendő tanuló a két osztályba. Sokan panaszkodnak: a legjobb tanulók a diva­tos szakközépiskolába jelentkeznek, mindenáron oda akarnak bejutni. A gim­náziumokba elsősorban a lányok, a kö­zepes elómenetelú fiúk jelentkeznek, és később még azok, akiket nem vettek föl a szakközépiskolákba. Az utóbbiak tele vannak csalódással, nem nagy lelkese­déssel, akarással ülnek be a gimnázium padjaiba. Nagyjából - néhány szakoso­Ne kallódjanak el GONDOLATOK A TOVÁBBTANULÁSRÓL dott iskolától eltekintve - így áll össze egy-egy gimnáziumi osztály. Ezeket a ta­nulókat kell továbbtanulásra felkészíteni, hiszen a gimnáziumok legfontosabb cél­ja, hogy általános műveltséget nyújtsa­nak, kellően előkészítsék a fiatalokat a főiskolai és az egyetemi tanulmá­nyokra. Kezdetben volt egy jó elképzelés, ér­telmes, a társadalom igényeit figyelembe vevő koncepció, amely többek között az oktatási reformokban is megnyilvánult. Ennek egyik eredménye, hogy a szakkö­zépiskolákon kívül mind több szaktanin­tézetben is érettségivel végeznek a tanu­lók. Mindez természetes, hiszen társa­dalmunkban, korunkban egyre több szakképzett emberre van szükség. Az említett iskolai reformok azzal számoltak, hogy a szakközépiskolák szakmailag képzett, általánosan művelt középkáde­reket nevelnek, a gimnáziumok pedig elsősorban a leendő egyetemistáknak nyújtanak kellő tudásalapot. A valóságban azonban más történt. A gimnáziumokba kevés kivételtől elte­kintve egyre inkább nem a legjobb tanu­lók jelentkeznek. Az okok szerteágazók. Az egyik kétségtelenül az, hogy az érett­ségi bizonyítvány ma már önmagában kevés. Az a tizennyolc éves fiatal, aki nem kerül be az egyetemre, bizony sok­szor tanácstalan. A lányoknak valamivel könnyebb a helyzetük, hiszen ilyen eset­ben több a munkalehetőségük. A fiúk ezért is jelentkeznek szakközépiskolába, ahol szakmát tanulnak vagy képesítést szereznek számos munkakör betölté­sére. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az anyagi szempontokat egyre inkább előtérbe helyező világunkban már nem annyira vonzó az egyetemi diploma. Jó szakmával sokkal többet lehet keresni, mondogatja nem egy szülő, s bizony még a jól tanuló fiát, leányát is lebeszéli a to­vábbtanulásról. Sok fiatalt veszítünk így el, akik tehetségesek, de kevesen táplál­ják bennük az ambíciót ahhoz, hogy ne szűklátókörűén, hanem hosszabb távban gondolkozva szervezzék, alakítsák élet­pályájukat. Tovább lehetne sorolni az okokat, de a helyzet már így is nyilvánvaló. Egyete­mi oktatók a megmondhatói, hogy - is­mét tisztelet a kivételnek - felsőfokú intézményeinkbe bizony egyre gyakrab­ban nem kellően felkészült hallgatók je­lentkeznek. S ez, ismerve a jelenlegi állapotot, egyáltalán nem meglepő. A szakközépiskolákban ugyanis számos- az egyetemi tanulmányokhoz fontos- tananyagot mellőznek, így a jó tanuló több vonatkozásban a gimnáziumi társá­hoz képest hátrányba kerül, s ezt csak nagy erőfeszítéssel tudja ledolgozni az első szemeszterekben. A gimnáziumok­ba viszont jórészt közepes tanulók jelent­keznek, s hihetetlenül nagy pedagógiai feladat az ilyen tanulókat felké­szíteni a továbbtanulásra. Nem lehetet­len, csak nehéz munka, türelmet, szívós­ságot igényel a pedagógustól is. Napjainkban sokszor hangoztatjuk, hogy társadalmi céljainkat csak a kor követelményeinek megfelelően képzett dolgozókkal érhetjük el. Alapvető politi­kai, társadalmi kérdés tehát, hogy lehető­leg egyetlen tehetséges embert sem ve­szítsünk el, lehetőséget teremtsünk min­den rátermett fiatalnak a továbbtanulás­hoz, tudásának szüntelen gyarapításá­hoz. Napjainkban úgy vélem, nem min­denben teszünk eleget e követelmé­nyeknek. A megoldás nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az illetékes állami szervek feladata a jelenlegi helyzet, az említett ellentmondások alapos felmérése, tárgyi­lagos megítélése. Ez az első lépcsőfok a társadalmi feltételek és az intézményes keretek megteremtéséhez. Hogy a tehet­séges -fiatalok ne kallódjanak el, tudásu­kat teljes mértékben a társadalom szol­gálatába állítsák. SZILVÁSSY JÓZSEF ÚJ szú 6 1983. II. 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom