Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-23 / 29. szám
6 Ján Simonovic- Békén hagyhatták volna a tigrist - mondta Fatima, még mindig kinézve az ablakon.- Bolond beszéd - mondta az asszony. - Valakinek meg kell ölnie a tigrist, mielőtt ő fal fel minket. A józan ész ezt diktálja.- Lehet, hogy önszántából is elment volna.- Az a tigris, amelyik a falu közelébe merészkedik, nem megy el, amíg célját el nem éri- károgta az öregasszony. - Ha a tigrisek a falu körül ólálkodnak akkor embervérre szomjaznak.- De ez a tigris nem nézett ki vérszomjasnak- tiltakozott Fatima. Az öregasszony felháborodottan felhorkant, de nem szólt semmit.- A tigris alig húsz yardnyira volt tőlem, köny- nyen rám ugorhatott volna - mondta Fatima és nem tette. Miért? Meg tudod ezt magyarázni, anyám? - Az igaz, le nem vette a szemét rólam, de én is figyeltem őt. Először áthatóan, vadul nézett rám, de később, tekintete megszelídült, és közönyössé változott. Viselkedésében nem volt sem kegyetlenség, sem gyilkoló szándék.- Most éppen olyan bolondságokat beszélsz, mint apád - mondta az anyja, miközben egyre vadabbul törte az areca-diót. - Ő mondott ilyeneket, hogy a „a szél énekel neki“. Bocsásson meg nekem az ég, hogy így beszélek halott apádról, de ő némelykor valóban bolondos volt. Fatima rosszkedvűen nézett ki az ablakon és fülelt. Olyan misztikus csend borult a falura, mintha halotti lepellel takarták volna le. Húsos, dagadt kezét ökölbe szorította és a néma csendben feszülten figyelt a legkisebb neszre. Szíve ugyanolyan gyors ütemben dobogott, mint ahogyan anyja verte az areca-diót a faedényben. Hirtelen éles fájdalmat érzett. Kezét végigsimította hasán.- Mi történt, Fatima? - kérdezte az anyja és ránézett.- Semmi - felelte összeszorított szájjal Fatima.- Menj el a huzatból, és feküdj le - intette az anyja. Fatima az ablaknál állt, fájdalma hol fokozódott, hol csökkent. Szemét lehunyta és maga elé képzelte a tigrist, amint a lalangfüben lapul, szeme hol vörös és csillogó, hol közönyös és szelíd. Egyszerre csak távoli puskadurranást hallott. Utána még egy lövés következett. Fatima összerezzent, úgy érezte, mintha a golyók öt érték volna. Végül meghallotta a tigris üvöltését. Ez már nem hasonlított ahhoz a szelíd morgáshoz, amit este hallott, ez az ordítás tele volt fájdalommal és daccal. Csak néhány percig tartott az állat hosszú, elnyújtott, már a haláltusát jelentő ordítása, mely Fatima fülébe és szivébe hatolt. Legszívesebben ö is jajveszékelt volna. Arca megvonaglott a fájdalomtól, teste fénylett az izzadtságtól. Hangosan felnyögött.- Allamah! Allamah! - jajgatott az öregasz- szony. - Hiszen te beteg vagy! Mi van veled? Gyere, feküdj le. Talán csak nem...?- Rám jöttek a fájdalmak, anyám - zihálta Fatima. Az öregasszony a gyékényhez vezette és lefektette.- Ó jaj! Éppen jókor jön a gyerek a világra, mondhatom - sóhajtozott az anyja kicsit ijedten.- Maradj fekve, amíg egy kis meleg innivaló vizet hozok. Meg kell várnom, amíg a férfiak visszajönnek, és csak akkor mehetek a bábáért. Ez aztán szép kis éjszaka egy szegény öregasz- szony számára! Fatima, szemét szorosan lehúnyva, a gyékényen feküdt, amíg anyja magában motyogva, a vizet forralta.- Figyelj csak! - szólalt meg egyszerre az öregasszony jönnek a férfiak, már hallom is a hangjukat. Kintről behallatszott a férfiak és asszonyok izgatott kiabálása. Az öregasszony óvatosan kinyitotta az ajtót és kiszólt valakinek.- Éljen Mammood, nénikém - kiáltott fel egy befelé rohanó fiatalember. Lelőtte a tigrist és haza is vonszolták! Micsoda óriási állat! Nem csoda, ha olyan sokáig tartott a küzdelem, de végül mégiscsak végeztek vele. Kétszer lőttek rá, de csak akkor múlt ki, mikor lándzsával ledöfték. És mit gondoltok, mi történt azután? Fatima figyelmesen hallgatta a fiút. Anyja kicsi, összezsugorodott fejét türelmetlenül a fiú felé fordította.- Nos hát mi történt?- Azt mesélték a többiek - magyarázta a fiú kissé selypítvé -, hogy miután végeztek a vadállattal, különös hangokat hallottak. A hang irányába mentek, és a viharlámpa fényénél három pici tigriskölyköt pillantottak meg. Szemük alig volt nyitva és Mammood szerint csak néhány órával azelőtt jöttek a világra. Nem csoda, hogy úgy küzdött a vadállat, mint egy megszállott. Mammood azt mondja, jó árért el tudja adni a tigris- kölyköket. Fatima keservesen felnyögött fájdalmában. Az izzadságcseppek úgy csillogtak homlokán, mint sárga gyöngyszemek.- Anyám! - sikoltott fel. Az öregasszony kifelé tuszkolta a meglepődött fiút.- Szaladj a bábáért - ordított. - Gyorsan. • Menj már! A fiú csak bámult, levegő után kapkodott, és elrohant a bábáért. PERTL ETELKA fordítása 'Mai haladó maláj elbeszélő /vet tartott a ke- ikete láda előtt tt, nem értettük, revettük, hogy d felénk és tud- »ejtettük! A ma- jnkből, ledobta apta a ki singet, alig bírtunk léle- lával. Mikor már séktől, meg is lettőnket bezárt ott jó, de nem it volf a karám- lyánk jött kiszaií kell miattatok an, de mi nem értettük, hogy miért volt az rossz, amit csináltunk. Aznap délben az ebéd sem igen ízlett. Délután, amikor apánk végre elment munkába, a sopkából kivettünk egy ásót és sietős léptekkel indultunk a temető felé. Nem volt messze, hamar odaértünk. Lenyomtuk a nagy fekete kapu kilincsét, de nem nyílott. Zárva volt. Megpróbáltunk átmászni rajta, de nem sikerült, mert igen magas volt. A kerítés ugyan valamennyivel alacsonyabb volt, de annak meg szöges drótot húztak a tetejére. Mérgelődtünk is, hogy mi minden ostobaságot kitalálnak a felnőttek, persze ez nem sokat segített rajtunk. Lógó orral, szomorúan indultunk haza. Igen bántott, ami az öreg Szűccsel történt. Sanyi mondta is:- Valószínű, hogy a föld alatt nem bírja ki addig éhen, míg mi felnövünk...- Nemigen - mondtam én is, és még hozzátettem: - De nekünk most még nem adnák ide a temető kapukulcsát.- Kár, hogy nem - mondta Sanyi is, és legnagyobb meglepetésemre előhúzta zsebéből azt a madzagot, amit apánk Szücsék udvarán kitépett a kezünkből.- Mit csinálunk vele? - kérdeztem a madzagra mutatva.- Megkötjük vele a Vitézt - mondta Sanyi.- Á, felesleges, úgyis elrágná - válaszoltam. Szaszák György Szeret a falu eng'em, határát épp hogy átlépem, mintha csak tehetném, máris a szívverésében állok, mintha mindjárt ragaszkodón minden jóval kínálna, annyi dicső helye van az emberek számára, amennyit a földjén lépni csak lehet; félretolja jöttömre kissé a csűröket, egyengeti a járdát, a legnagyobb csöndben, mint a jó emberi emlékezet. Mivel tudja, zárkózott vagyok, s a zajból csak az imént húztam ki már városi kezem, fürdőjébe belemárthatom, s bár nem tudom már önfeledten lóbálni, elnézi ő nekem, az éj építőkockáit oda helyezi el, ahova a gyereknek kell - észrevétlen, mintha nem bajlódna velem. Haladtomban a házak finoman susognak, arcom előtt magas hangon, mögöttem mélyen, mintha fogadni készülnének s szomorkodniuk kéne utánam. S a fákon alvó és gondolkodó madarak mint a fontos dolgok, melyekből nincsen és mégis sok van itt. Terhek nélkül, szabadon szívesen megyek a faluba, mert elhagy így egy pillanatra minden szorongásom, s még azért is, mert képzelt tarisznyámat a kezemből az eredendően jó szív kilopja úgyis hirtelen, vagy, mint akin segíteni akar, elkapja tőlem a szél, s ráborul a szemnek kedves félhomály szélcsöndes helyeken. Mintha neki kéne örökre eltartania engem. Úgy elkomorul minden tornác és fa, amihez hasonlítani vagy hozzágondolni tán csak a port a szemben s a ráncokat lehet, ha cipelem holmijaimmal megrakott, nehéz bőröndömet, a falu oly teljes és gazdag, amilyen jó volt a hosszú évek során benne élő szegény öreganyám. A faluban este harangfoszlányok szállnak, s az utcákon masszaként hatolnak át az emberek, talán csak úgy lehetne megrajzolni ezt, hogy a sokféle nappali munkától terhesek, s amint itt egy leány feltűzi szépen a régimódi szalmapántlikát, a toronyban olyan különös a zaj, hogy messziről úgy tűnik nekünk, mintha mély lenne ott a csönd, mely megemeli nehéz, részvéttelen fejem. A falu mögött hosszú patak folyik, ahová mint önmagukat, kísérik a fiúk a lányokat, türelmetlen csónak csobog rajta, csoda dolgokat habzsol a patak, s a parton, mintha verejtéket gyöngyözne valaki, szomorúfűz áll. Akárha íjak feszülnének bennem, úgy jövök ide. Úgy nem tudok erre járni, s mit hogyan nern észrevenni. E tájnak és térképének nincsen közös jegye. Fényképeimen olyan, mint a halott, aki életében fura tántorgásairól s szárnyaló lépteiről volt híres. Az emberek, akik a városban róla beszélnek, mintha botorkálnának benne, dadognak, lelkendezésükkel s tanácstalanságukkal előttem is nevetségesek, de ott helyben, a gyönyörűség völgyében, a dicsérő szájak miatt rögtön elkap a szél, mert nincs idő, hiszen e táj fürgébben tud megszépülni is, mint szavakra lelni mi. Ó, az én tágas földem gyakran menni késztet, ugyanakkor mindig visszatart, mert hisz fia vagyok, mint bokámat a zokni, terheivel gyöngéden átfogja lábamat. Ezer ösvényéről ezer más elágazás vezet, de így még áttekinthetőbb, s igy nekem is kedvesebb. E földön annyi a fény, mely éjjel kékké válik, hogy olyan ez, mintha figyelnék, mit akarok tenni, az emberek is, más-más helyről, körben, mindenütt, hogy nincs hova lépni, s nincs miért szégyenkezni sem. Kedvelte ez a föld a nemzedékeket sorra, a temetőkön kívül értünk fénylik minden kis szeglete, szívesen szántotta mindig az ember, mintha gyógyítaná. A faluban nagy iszonyattal földre szakad a vihar, szétszórja rögtön, elpusztítja jótékonyan a zöldet s virágokat, s vergődik a földön, mint átlátszó, kövér állat. A más dolgokon töprengő fák mellékesen védekeznek csupán, ők századonként ha egyszer követnek el a viharban nagyobb hibát. Az ablakon kinéz egy ember néha, mintha a vihart felügyelné, majd felsüt a nap s eltakarít, s elalszik nyitott szemmel. Az emlékezet a zizegő aratásról anyaként mesél nekem, egypár apró történetet a megtörténtnél hosszabban részletez; mintha elcserélődtem volna valakivel, úgy nem értem, miért, de a városban is mindig tudom, mikor jó és mikor rossz az eső. Valahogyan illetlen most, igaz, aratáskor az égzengés, de számára is van azért elég hely a síkon, elnyeli majd őt. is a föld, híre sem marad, miként a náthapornak, melyet a széna szerteáraszt. És este Sz ápolt parkban (mely önmagánál is többet jelent), a lányok és fiúk, ajándékokat, kicserélik a hozott híreket. A világon mintha csak ez a falu lenne, körös-körül égbolt öleli, s alatta a férfiak nagyon tiszta sört hordanak haza a söntésből. A városban a falu oly bizalmas társam, bizony, mint a szerelem, amelyről nem tudom, hol rejtőzik bennem, mégis, amely nélkül nem is látnék, s amelyről nem kéne tudnia senkinek, de nyomait örömmel hagyjuk ott mindenütt, a falu is olyan bizonytalan bennem, s rám van testálva szépen, hordozhatom magammal a városban, mint öreg gyermeket. És a város mintha valóban beszórna kirakatsorok áruival, s lélegezni sem enged, s a falu belül most is segít nekem, bár nem tudom, hogyan. A várost már akarnom is kéne, de minden oly nehéz itt, az utcákon mint ajtók sokain át jánjnk, annyi az autó s az idegen arc mindenütt. Szellője is nehéz, mint az embereken a ruha, s az ablakokon heves huzattá törik, mintha csak erre várna. A falu szeret engem, megtörténik néha, hogy utánam jön mindenestül éjjel városi házamba, s mi több, tudtomra adja, hogy nem egészen álom az, ha ébredés előtt a döbbenetben hosszan elmerülök. . KULCSÁR FERENC fordítása Gály Kati illusztrációja
