Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-07-23 / 29. szám

F

atima úgy érezte, hogy a folyó hűvös, sárgás vize a lemenő nap fényében, mint valami fényes, arany lepel öleli körül testét. Szorosan a part mentén haladt, lement a folyó sekélyebb részéhez, ahol csak derékig ért a víz. A vizes szarong kövér, barna testéhez tapadt, és erősen kihangsúlyozta mellét és hasát, elárulva terhességét. Kerek arca, széles pofacsontja, mely olyan jellemző a malájiakra, erős érzékiségről tanúskodik. Mandula vágású fekete szeme nem is annyira melankóliát, mint inkább ábrándozó lelkivilágát tükrözte vissza.

Fejét hátravetette, a hirtelen mozdulattól sima, fekete haja leomlott és a szél vígan játszadozott fürtjeivel. Onnan, ahol állt, nem láthatta a falut, mert a folyókanyarnál a kúszónövények és a lombos fák elrejtették előle; sőt, még a falu zaja sem hallatszott el hozzá. Előtte egy beláthatatlan kiterjedésű füves táj terült el, magas fákkal és meghökkentően buja növényzettel övezve. Az este lusta csendjét időnként egy magányos víziszárnyas rikoltása és az éjszakai álmukból felzavart madarak baljóslatú szárnycsattogása zavarta meg. Olykor-olykor egy-egy patkány merült el a folyókban halk loccsanással, félénk, nyugtalan állatok suhantak át a magas fűben és a kúszónövények között. A vadvirágok, a fü illata és a sár szaga betöltötte a levegőt. Fatima olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, mintha a föld őskorába toppant volna, amikor még csak kipárolgó mocsár volt, förtelmes szörnyetegekkel benépesítve.

így történt, hogy amikor egy tigris mély, reszkető hangját hallotta, ez csak fokozta ábrándozását, de mikor a tigris tompa, haragos üvöltésben tört ki, ráeszmélt, hogy ez nem képzeletének játéka, hanem valóságos élőlény.

\ Ott lapult a tigris, a magas lalangfüben, amelyből csak masszív feje és válla látszott ki. Alig húsz yardnyira volt tőle. A nap fénye gonosz csillogást kölcsönzött bámuló, sárga szemének, és fülét fenyegetően összehúzta. Morogva megfordult, vörös nyelve kilógott pofájából és sárga agyarait vicsorgatta.

A tigris vakító, csillogó szeme hipnotizálta Fatimát, tehetetlen félelem fogta el és a hirtelen támadt csend megbénította agyát. Nem mert megmozdulni, és a szemét se merte levenni az őt figyelő állatról, amely olyan mozdulatlan volt, mintha egy emberi lénnyel való váratlan találkozása megbénította volna.

Fatima és a fenevad mereven figyelték egymást. Fatima megfélemlítve, az állat gyanakodva. A tigris néha még mordult egyet, de mindig kevésbé fenyegetően és semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarja támadni őt. Sőt, egy kis idő elteltével, egyre kevesebb érdeklődést mutatott iránta. Kinyújtotta óriási mancsát, és karmait olykor a nedves fűbe vájta. Néha megmozdult - ez volt minden. Szemében kialudt a fény, helyét tompa, egykedvű kifejezés váltotta fel. Fatima is észrevette a meglepő hangulatváltozást a fenevad szemében.

Időközben a dombok felől lopódzó szürkület megváltoztatta a még alig egy pillanattal előbbi színpompás vidéket, tompa árnyékkal takarta be, majd lassan, észrevétlenül besötétedett. A folyó felől enyhe köd szállt fel és ráült a tájra. A tücsök éles hangja és a baglyok távoli huhogása jelezte, hogy a nappalt éjszaka váltotta fel

Ahogy alábbhagyott Fatima félelme, érezte, hogy kimerültség vesz rajta erőt. Fázott és miután a tigris semmi jelét nem adta, hogy elmegy, kétségbeesett. Keze hasára tévedt, és annak felismerése, hogy két életért felelős, menekülésre ösztönözte. A gyér világosság ellenére még láthatta a tigris elmosódott körvonalát. Fatima óvatosan figyelte a fenevadat, és ösztönösen megérezte, mikor fordítja el a tekintetét róla. Kis ideig várt, teste megfeszült és félelmetes erő szállta meg. Elszánt mozdulattal olyan mélyen merült a víz alá, hogy úszás közben súrolta a folyó medrét. A túlsó part felé tartott, a falu irányába, és csak akkor bukkant fel a víz felszínére, mikor úgy érezte, alig kap levegőt. Elcsüggedt, reménytelennek látta helyzetét a folyó kellős közepén. De mikor meghallotta a tigris távoli morgását, olyan félelem fogta el, amilyet még a közelében sem érzett.

Kétségbeesetten úszott a part felé, amíg meg nem pillantotta a falu olajlámpáit.

Óriási pánikot keltett a faluban, amikor Fatima anyja - kissé eltúlozva - elhíresztelte a lányától hallott történetet. Az asszonyok kotyogtak, mint a kotlósok, gyermekeiket ölükbe kapták, elreteszelték ajtójukat és bentről kiabáltak férjük után, hogy csináljanak valamit a kószáló tigrissel. Amíg a férfiak ide-oda szaladgáltak, marháikat és kecskéiket féltve, az öregek csámcsogva, bételdiót rágcsáltak és mindenáron tudni akarták, mi a sok sürgés-forgás oka.

Fatima kimerültén feküdt egy szalmagyékényen, amikor a falu elöljárója nagy tömeg kíséretében, megjelent, és kérdéseket tett fel a tigris hollétéről. Fatima anyja szemléltető és hangos előadásba kezdett a lánya és a „fenevad“ találkozásáról, de az elöljáró türelmetlen mozdulattal leintette, majd Fatimához fordult kérdéseivel. Fatima türelmetlenül válaszolt. Érthetetlen okból, a körülötte levő, aggódó férfiakkal ellentétben, idegenkedett attól, hogy üldözzék és megöljék a tigrist. Az elöljáró észrevette, milyen kelletlenül válaszol kérdéseire, és ezt rosszalta.- Allah - kiáltott fel az öregasszony, aki szeretett volna ismét az érdeklődés középpontjába kerülni -, egyedül Allah gondviselése ragadta ki lányomat a fenevad torkából.

Csontos, barna kezét az ég felé emelte, mintha köszönetét mondana Allahnak. Az elöljáró vállat vont. - Lehet, hogy így van - mondta -, de legközelebb Allah már nem lesz ilyen könyörületes. Nem valami kellemes, ha egy olyan tigris kószál a falu körül, amelyik már emberszagot érzett. Az asszonyok és gyermekek nyugalmáért és biztonságáért meg kell találni, és késedelem nélkül megölni.

Az elöljáró szó nélkül és idegesen fürkészte a férfiak arcát, akik tudatában voltak a veszély

Olyan biztos, mint ahogyan anyá hogy segítségetekkel még napfell zavonszolom a vadállat tetemét.

Kis habozás után, egy tucat fél szavain felbátorodva, és mert ti nagyszerű lövész, önként jelentke- Nagyszerű - kiáltott fel Mat a puskacsövön jártatva -, tudtam, hatok rátok.

Ezután mindannyian kimentek.- Hidd el, lányom - mondta í

S. Rajaratnam*

i

nagyságának, amivel egy tigrisvadászat jár, különösen éjszaka, mert a sűrű lalangfű előnyt nyújt a tigrisnek a gyors és nesztelen támadáshoz.- Nos? - szólalt meg az elöljáró.

A férfiak némán a padlóra szegezték tekintetüket. Az elöljáró arca megrándult, és már éppen meg akarta őket róni gyávaságukért, amikor vállára vetett puskával, Mammood lépett be, fiatal arca csak úgy tüzelt a lelkesedéstől-Jól hallottam? - kérdezte mohón. - Az asszonyok azt beszélik, hogy Fatimánkat tigris támadta meg. így van?

Mialatt az elöljáró röviden és pontosan közölte vele a tényeket, Mammoodban felébredt a vadászszenvedély, és türelmetlenül megtapogatta új, kétcsövű puskáját. Azonnal hajlandónak mutatkozott üldözőbe venni a tigrist, tisztán a vadászat kedvéért, és az a tény, hogy a zsákmány egy tigris lesz, még mohóbbá tette.- Az biztos - mondta Mammood, mikor az elöljáró befejezte beszámolóját -, a gyermekekre és az asszonyokra kell gondolnunk. Ezek a szegény teremtések ki se mernek lépni otthonukból. A férfiak kötelessége megvédeni őket. Ki segít hát Mammoodnak megölni a tigrist?

miután bezárta az ajtót a férfiak a Mammood gyerek maga is egy v Fatima felemelkedett a gyékényr a keskeny ablakon. A susogó kókus keresztül látta az ezüst színben tűr melynek bágyadt fénye beragyogta A férfiak jöttek-mentek, halka egymást, és izgatottan készültek í Fatima lehangoltan nézte készülőé Végül is az emberek elmentet egyedül maradt a szürke ruhát öl' a félelmetesen suttogó széllel. Fes; de már csak a távoli folyó kuncog« hallotta.

Valahol lapul a tigris, gondolta é ezen töprengett. Azt remélte, hogy a férfiak nem találják meg.-Ó, Allah! r jajgatott az anyj areca-diót tört egy faedényben -, e a halál éjszakája. Gondolj csak a gény férfiakra, akik olyan fenevad u amelyik száz rókánál is ravasza a sötétben is képes felbecsülni távolságát. Egészen biztos, hogy megvirrad, gyászos jajveszékelésl gos a falu.

Kétféle eper is volt a fán - fehér és fekete. Sanyival inkább a feketét majszoltuk, mert a fehér már kezdett rothadni (és azon valahogy a darázs is több volt). Már elég jól teletömtük a hasunkat, amikor észrevettem, hogy Berti ott alszik a szomszéd ház vakoldalán.- Meg kellene ijeszteni - mondtam Sanyinak.- Tudod, mit, másszunk fel az eresztékre és engedjünk a fejére egy téglát- kapott az ötleten Sanyi, ami nekem is tetszett, csak mondtam, hogy mi lesz, ha szétloccsan a feje? Ezen Sanyi is elgondolkodott, majd azt kérdezte:- Mi lenne, ha kerítenénk egy madzagot és azzal lassan eresztenénk a fejére?- Ez jó, de hol vegyünk madzagot?- kérdeztem tőle, mire fel ő a vinkelyes ház pincelejárata felé mutatott, ahol az öreg Szűcs lyukas szalmakalapját a szemére húzva aludt a tűző napon, s a kezénél hevert az a madzag, amivel a lábát szokta emelgetni, ha be akart menni a házba. Az öreg igen mulatságosan járt. Valami balesetet szenvedhetett. A fia is ilyen ügyetlen. A múltkor ö sem tudta bevenni a kanyart. A Görbe-hidon a motorjával nekiment a korlátnak. Igaz, neki csak a keze tört el és most már dolgozni is tud. De az öreg Szűcs, az semmit sem csinál. Reggel a nyakába akasztja a madzagot, aztán először az egyik lábát emeli meg, utána a másikat mozdítja. Majdnem egy órába is beletelik, míg ily módon kikecmereg a vinkelybe.

Persze nekünk most az volt a legfontosabb, hogy elaludt. Odalopakodtunk hozzá. Sanyi az egyik bakancsáról, én a másikról kötöttem le a madzagot, majd ügyesen elosontunk. A körtefa alatt aztán a téglára ráerösítettem a madzagot. Sanyi ekkor a kerítésről már felmászott a vécé tetejére. Nagy nehezen felnyújtottam neki a téglát, és én is utána másztam. A vécéről csak át kellett lépni az eresztékre. Ott aztán lehasaltunk és átkúsztunk a másik oldalra. Berti még mindig mélyen aludt. Fogtuk a madzagot és lassan ereszteni kezdtük a téglát. Már csak egy furulyamagasságnyira volt tőle, amikor Sanyi megcsúszott és a madzagból kiesett a tégla. Nem a fejére, a hasára esett Bertinek, de így is igen megijedt! Felugrott, ordított egyet és észre is vett minket, mert ahogy leugrottunk az eresztékről, azonnal kergetni kezdett. Idősebb volt nálunk. Lélekszakadva futottunk, féltünk, hogy megver, ha utolér. A házunkhoz közeledve már kétségbeesve kiabáltam a kutyánknak:- Vitéz! Vitéz!

Ő meg is hallotta, és mert nyitva volt a kapu, kijött az útra. Berti ezt látva lelassított. Nemsokára mi is megálltunk. Mikor a Vitéz odajött hozzánk, lihegve ráuszítottam a Bertire:- Fogd meg! Fogd meg!

Berti futásnak eredt, de most már visz- szafelé. A kutya meg utána. Ezen aztán jót kacagtunk, s amikor Bertinek az utolsó pillanatban sikerült bevágnia a kiskaput a Vitéz előtt, mi is bementünk az udvarunkra. Leültünk a gesztenyefa alá és azon kezdtünk gondolkodni, hogyan kellene majd visszavinni az öregnek a madzagot, hogy Berti észre ne vegyen?! Nehéz volt valamit is kisütni, ráadásul el

kellett pucolnunk, mert Sanyi észrevette, hogy a Berti nagyanyja egyenesen hozzánk jön. Hirtelen máshová nem tudtunk bújni, ezért felmentünk a padlásra.- Csonkáné! Csonkáné! Hol vannak az inasok?! Hol vannak?! - kiabált az udvarunkra érve.- Mi az? Mi történt? - jött ki anyám ijedt kérdéseivel a konyhából.- Hogy mi?! A kutyátok majdnem megharapta Bertinket! Ráuszították a gyerekeid! Szegénykém úgy megijedt, hogy össze is pisilte magát!

Anyánk idegesen tördelte a kezét és forgatta a fejét, hogy az udvar melyik sarkába bújhattunk.- Majd adok én nekik! - mondta fennhangon az öreg Galájdánénak, s ezt hallván mi pisszenni sem mertünk a padláson. Még vagy két óráig gubbasztottunk ott, amikor meghallottuk, hogy harangoznak. Lementünk, s legnagyobb meglepetésünkre anyánk semmit sem szólt.- Miért harangoznak ilyenkor? - kérdeztem félénken.- Meghalt az öreg Szűcs, neki harangoznak.- És az neki jó? - kérdezte most már Sanyi is, kicsit remegő hangon.- Neki már minden jó - mondta anyám.- És mi az a halál? - kérdeztem megint én.- Hogy mi a halál? - ismételte meg anyám kérdően és láttam, hogy elgondolkodott.- Milyen színű? - kérdeztem sürgetően.- A halál az, amikor örökre elalszik valaki - mondta anyám elég bizonytalanul, aztán ügyes mozdulattal levette a sajtárt a polcról és elsietett.- Elaludt a Szűcs - örökre... - visszhangzottak bennem ilyetén módon anyám szavai, majd önkéntelenül, hangosan kimondtam:- A madzag!- Biztosan kellett volna neki - mondta Sanyi is együttérzően, mereven a szemembe nézve.- Reggel elvisszük neki!- El!- Lehet, hogy fel is tudnánk ébreszteni!- Megpróbáljuk! - mondottuk egyetértőén.

Reggel aztán furcsállottuk, hogy apánk nem ment munkába. Vette a vesszőseprőt és a ház előtt felseperte az utat. Nem tudtuk, mi ütött belé, máskor ilyet csak szombaton este, vagy vasárnap reggel szokott csinálni! Mikor bejött és elkezdett mosakodni, anyám már kitette neki a székre a fekete ruhát.- Igyekezz te is! - mondta anyámnak. - A tíz óra úgy eljön, hogy észre sem veszed!- Hová mennek? - kérdeztem.- Temetésre! Tik itthon maradtok nagyanyátokkal. De semmi rakoncátlankodás! - mondta apám így kurtán, és én tudtam, hogy kár is vele ellenkezni, de azért még megkérdeztem, hogy mi az a temetés, mert én olyat még soha nem láttam.- Az öreg Szűcsöt kivisszük a temetőbe, ott betesszük egy gödörbe, és ő már ott fog aludni - mondta anyám, s megsimogatta a fejemet.- Ezután már hallgattunk, de az eset nem hagyott bennünket nyugton. Mikor a szüléink elmentek otthonról, az volt az első dolgunk, hogy nagyanyánktól kiké- redzkedjünk játszani az udvarra. Persze nem játszani akartunk. Tudtuk, éreztük, hogy nekünk cselekedni kell! Fel kell ébresztenünk az öreg Szűcsöt! Nem engedhetjük, hogy a földbe tegyék, hiszen biztosan azért aludt el annyira, mert elloptuk tőle a madzagot, és nem tudott bemenni a házba!

Úgy döntöttünk, az lesz a legokosabb, ha a ház körül összeszedjük az összes üres konzervdobozt és néhány barona- szoggel együtt rákötjük a madzagra.

így is tettünk, aztán elindultunk az öreg Szücsék portája felé. Szücséknél elég köves volt az udvar. A dobozok - ahogy azt sejtettük - hangosan csörömpöltek. Szűcséknél igen sok ember volt! Ennyi sokan még mi gyerekek sem szoktunk oda járni eprészni. A fekete ruhás emberek, mikor meghallották a csörömpölést, mind hátra néztek, még az a cifra ruhás is

hátra fordult zében és < beszélt. Ho< mert megi apánk elvör tűk, ebből t dzagót kirá a földre, a megszorítót gezni. Húzó messzebb vert! Otthor a disznóólt féltünk, mer ban. Mikor I badítani.- Mindig - mondta «