Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-30 / 52. szám
E napokban ünnepeljük - ünnepli a haladó világ - a Szovjetunió létrejöttének 60. jubileumát: az orosz, az ukrán, a belorusz s a Kaukázuson túli terület szovjetköztársaságai hatvan évvel ezelőtt egyesültek olyan állammá, amely a világtörténelemben először lépett a szocializmus, a kommunizmus felé vezető útra, elsőként kezdte meg társadalmi gyakorlatra váltani az emberi gondolkodás csúcsteljesítményét, a tudományos szocializmus, a marxizmus tanait. Persze hogy megkülönböztetett fontosságú helyet töltöttek be ebben a folyamatban a művészek, akik e világtörténelmi kísérletben a maguk útkeresésének politikai megfelelőjét - s legfőbb támaszát - látták s remélték. Persze hogy a legfiatalabb művészeti ág, a film az elsők között ismerte föl a saját szerepét az új társadalom megalapozásában. Különös és jelentőségteljes paradoxon, hogy a szovjet film: voltaképpen „régebbi“ képződmény, mint maga a szovjet állam. Hiszen Vlagyimir lljics Lenin még a polgárháborús élethalál küzdelem viharaiban írta alá a Népbiztosok Tanácsának a filmterület államosítására vonatkozó rendeletét, 1919. augusztus 27-én. Még ebben az esztendőben filmiskolát alapítottak, s Petrográdban felsőfokú fotográfiai intézet születik. Nyilvánvaló: mindebben a szocialista forradalom vezetőinek az a fölismerése munkált, hogy a - nem csekély részükben írástudatlan - tömegek tájékoztatásához, megnyeréséhez, megszervezéséhez rendkívül hasznos segítséget adhat a mozgó kép, a film; ekkoriban tagadhatatlanul a propaganda eszköze volt elsőrendűen a filmművészet. Úgy hozta a fejlődés, hogy 1922-ben, a Szovjetunió létrehozásának esztendejében a filmterületen már bonyolultabb szakaszába lépett a szervezés. Alkotó műhelyek egész sora keletkezik - miközben kiépül a megfelelő technikai bázis gondoljunk csak Kulesov kísérleti laboratóriumára; 1922. július 22-én megalapítják a FEKSZ elnevezésű műhelyt, az „excentrikus színművészek“ alkotócsoportját, létrejön a „Filmszem“, Vertov, Kaufman, Kopalin, Beljakov társulása. Augusztusban már egy „filmújság“ száma is megjelenik. S az elkövetkező esztendők - különösen 1924-töl - már művekben s remekművekben adnak számot a szovjet filmgyártás eredményeiről: Kulesov, Protazanov, Vertov, Eizenstein, Kozincev és Trauberg, Pudovkin, Dov- zsenko, Ermler és Joganszon, Room, Donszkoj munkái révén. A Szovjetunió nem esekély részt a filmalkotásaiban mutatta meg először önmagát a világnak. Olyan időszakban, amikor a külső-belső viszonyok folytán külföldiek személyes tapasztalatot csak kevesen szerezhettek a társadalomépítés gigantikus méreteiről, nehézségeiről és győzelmeiről. Bizonyos, hogy Párizsban, Londonban; Amerika vagy a Balkán országaiban az imént fölsorolt alkotók művei láttán csakhamar kialakult a meggyőződés a filmértők körében: nagy művészete csak olyan országnak, társadalomnak lehet, amely nagy célokat valósít meg. S az utóbbi hatvan esztendő szovjet filmtermése - még a joggal kárhoztatott személyi kultusz s a múvészetellenes sematizmus korszakát tekintve is - újabb tényekkel gazdagította ezt a benyomást, összképbe rendeződve mindazokkal a - később már szinte általános lehetőségként adódó - személyes ismeretekkel, amelyek a Szovjetuniót mint politikai, gazdasági nagyhatalmat, az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb tényezőjét, a béke megőrzésének pedig legfőbb biztosítékát jelentik a haladás pártján levő, felelősen gondolkodó egyén számára, éljen a földgolyó bármely pontján. M anapság, amikor a művészet - s különösen a film - nemegyszer mint morálját vesztett üzleti vállalkozás kelt csalódást a valós értékek híveiben, gyakorta meg a középszer mentsvára, azonnali megértést, közvetlen társadalmi hatást normává tevő demagógok érvényesülési területe, az igen korán - s csakhamar máris klasszikusként számon tartott - remekművekkel bemutatkozó szovjet filmművészet példateremtö jelentőségét aligha téveszthetjük szem elől. Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a művészi célkitűzésnek a horderejét, amelyet Szergej Mihajlovics Eizenstein - G. V. Alekszandrov rendezővel, kitűnő munkatársával közösen - 1929-ben adott közre a Szovjetszkij Ekran hasábjain, Milliók számára érthető kísérlet címmel. Készülő filmjükhöz, a Régi és újhoz (eredeti címén: Fő vonal) szánták adalékul ezt a vallomást, kifejtve benne a fölfogásukat a társadalom - sőt az egész földkerekség - „átszabásával“, megújításával kapcsolatban. A hétköznapok világában akarták a változást, régi és új küzdelmének mozgalmasságát és ellentmondásait. Látták a társadalmi célok eléréséhez vezető - járatlan - út megépítésének sokféle nehézségét, s ehhez viszonyították művészi törekvésük újszerűségét, esetleges buktatóit. „Miként ez az út - írták —, neki (filmjüknek is - K. Zs.) világosnak, egyszerűnek, tisztának kell lennie, s mint ezé az úté, megvalósulása újszerű, szűzföldön keresztül halad előre, s ezért bonyolult módon és tisztán. Miként ez az út, az egész (film - K. Zs.): kutatás. Kutatása annak a helyes vonalnak, amelyen haladnunk kell ahhoz, hogy társadalmi törekvéseinket ténylegesen megvalósíthassuk. S ezért van az, hogy a film, megtagadva a belső formai kutatások csillogásától és szemfényvesztésétől, szükségképpen: kísérlet. Hadd váljék ez a kísérlet, bármekkora ellentmondást tartalmaz is a megfogalmazás, milliók számára érthető kísérletté!“ A szovjet filmművészet legjobbjai - az időleges visszalépések ellenére - ezen a „fő vonalon“ jártak. A harmincas években a tömegeket avatták filmhőssé, klasszikus szinten ugyan ritkán, de-emlékezzünk a Vasziljev fivérek Csapajev- filmjére - maradandón mégis, s a közönség milliói szívébe férkőzve. U j lendületre kapott a szovjet film az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, nyilvánvalóan nem függetlenül azoktól a szükséges korrekcióktól, amelyeket a szocialista építés menetében szovjet földön is elvégeztek. Ha egyetlen szóval kellene megragadnom e szovjet „új hullám" lényegét, azt mondanám: őszinteség. Alighanem a háborús tematikában vizsgálható a legszemléletesebben, miről is van szó. Grigorij Naumovics Csuhraj müvében, a Ballada a katonáról című filmben (1959) Aljosa, a főszereplő megretten a német harckocsitól, s mondhatni, félelmében követi el hőstettnek minősíthető cselekedetét, amelyért aztán hat nap jutalomszabadságot kap. Nos: a szocialista ember teljesség igényű ábrázolása - úgy vélem - itt kezdődött el a szovjet filmművészetben, s ez a hős-felfogás - amely nem „fekete“ és „fehér“ figurák puszta összecsapásában érzékelteti a világ folyását - vitte sikerre ismét a szovjet filmművészet egész sor alkotását külföldön is. Sokáig úgy látszott ugyanis, mintha a szépség közvetlenebb ábrázolása, az egyénnek a történelem sodrában olykor tétova magatartását - sót: egészében véve, a magánéletet - észrevenni: méltatlan volna szocialista művészhez. S íme, Andrej Tarkovszkij művei - köztük a Cannes-ban őszinte elismerést arató Andrej Rubljov - a vívódó, mondhatjuk a sokszor lejáratott szóval: modern embert hozzák elénk, akár a múltból, akár a jövőből vett példák segítségével. Ott voltam, amikor a nyugat-berlini filmfesztiválon tapsvihar fogadta a jóformán teljesen ismeretlen Vlagyimir Menysov filmjét, a Moszkva nem hisz a könnyeknek című remeklést. Olyan fiatalokat, olyan embereket láthattunk a mozivásznon, akik nem mindig érzik jól magukat a bőrükben, de akik - többségükben - megküzdenek azért, hogy céljukat mégis elérjék, s megmegtorpanva ugyan, de önmaguk s a környezetük átformálásán munkálkodnak. E sorba tartozik Nyikita Mihalkov öt este című filmje is (1978). Elpusztult szobabelsők, homályos folyosók szemléltették itt, hogy a szocialista társadalom sem tudja egy csapásra megváltoztatni a múlt sanyarú örökségét. Sírnak és nevetnek, boldogok és szenvedők az emberek ezeken a filmeken - például azon a tablóképen, amelyet Nyikolaj Gubenko ad, végtelenül_ finom rajzzal, tengerparti üdülőkről (Ősszel a tengernél címmel forgalmazzák ezt a filmjét) - éppen, mert: emberek. Danyelijánál. az Őszi maratonban szeretője van egy nős férfinak: a szocialista társadalom sem biztosíték rossz párválasztás vagy kapcsolatok kiürülése ellen. S akinek életműve a maga egészében a megváltoztatott világ még tovább változtatandó mozzanataira világít rá: az író-rendező-színész Vaszilij Suksin (1929-1974). Talán leghíresebb munkájában, a Vörös kányafában (1973) egy börtönviselt férfit választ főhőséül, megmutatva, hogy a normális tartás nem okvetlenül csupán a büntetlen elö- életüek osztályrésze. S ily módon Suksin egyáltalán nem kelti „rossz hírét“ a szocialista társadalomnak, hanem ellenkezőleg: hősének, Jegornak a sorsán keresztül éppen azt érzékelteti, hogy igen ritka a „velejéig romlott“ ember; bíznunk kell azokban, akik valamilyen okból, egyszer megtévedtek. S uksin művészete egyébként a szovjet filmművészet egy érdekes vonását is jelzi. Nagy filmtervként dédelgette, s regényt is írt Sztyenka Ra- zinról, a kozákok cár ellen, urak ellen lázadó vezéréről. Volt már pediq erről film: a Vlagyimir Romaskové, 1908-ból, néma film. Suksin szándéka - legalábbis az ő megvalósításában - bevégzetlen maradt. Nos, a szovjet filmrendezők egyre gyakrabban nyúlnak vissza a kezdetekhez, veszik birtokba mintegy saját filmtörténetüket. „Újraéneklések“, palinódiák egész sora született ily módon. Az egyik leghíresebb a Grigorij Csuhrajé: ő azzal mutatkozott be, hogy mozivászonra vitte - Jakov Protazanov 1926- os földolgozása után - 1956-ban Borisz Lavrenyov pompás kisregényét, A negyvenegyediket. Igor Talankin ugyancsak Protazanov nyomán élte újra a Szergij atyát 1978-ban. (Jellemző módon tervezi Csuhraj, hogy ismét megalkotja az Aeli- tát; a modell ezúttal is: Protazanov, aki 1924-ben készített filmet Alekszej Tolsztoj - mai szóval: tudományos-fantasztikus - regényéből.) - De - nagy örömünkre - élnek még olyan alkotók, akik személyükben képviselik mintegy a szovjet filmművészet folytonosságát. Említhetem a kitűnő Julij Rajzmant, aki - egyebek között - a Magánélet (1981) megalkotásával tanúsította nem tompuló problémaérzékét és nagy tehetségét (1928-ban rendezett először, Eizensteinnel, Pudov- kinnal, Alekszandrovval, Dziga Vertowal, Donszkojjal, Protazanovval egy esztendőben). Szimbolikusnak érzem, hogy a Magánélet főhőse: megújulni kész idős ember - a szovjet (film)színészet legjobb hagyományait továbbvivö Mihail Uljanov nagyszerű megformálásában -; olyan vezető, aki nyugállományba kerülve - talán időlegesen - új, mély kapcsolatokat képes kialakítani a környezetével. // Ő szinteség: e jegyben teremtette meg a „katasztrófafilm“ szovjet változatát Alekszandr Mitta a Legénység (Katasztrófa földön-égen) cimü filmjével (1979): emiatt fogadta óriási érdeklődés az 1981-es moszkvai filmfesztiválon Elem Klimov pszichológiailag végtelenül árnyalt, történelmileg hiteles filmdrámáját a cárizmus végnapjairól, a raszputyini tombolás korszakáról, az Agóniát. S még nem is szóltunk a köztársaságok fölnövő, világszerte elismerést arató filmművészetéről, Moszkva és Taskent világseregszemléinek jelentőségéről. Az ünnepi megemlékezés bőségzavara ez. Zárjuk hát azzal, ami mindenképpen kiemelkedő és újra meg újra hangsúlyozandó: e hatvan év során nem csupán egy nagy filmművészet bontakozott ki a Szovjetunióban, s nyomta rá bélyegét az egyetemes filmművészet fejlődésére, hanem művész és közösség, művész és társadalom széles felületű találkozása, kölcsönhatása is megvalósult. Ez az ünnep legfőbb üzenete - a termékeny hétköznapok számára. KŐHÁTI ZSOLT Egy csillag A CSILLAGHULLÁSBÓL Bájos, karcsú - és magabiztos. Mindenről megvan a saját véleménye. Darja Mihajlova rég kinőtte már a kamaszos esetlenséget, s kedélyállapota sem változik egyik percről a másikra. Első látásra kicsit befeléfordulónak, zárkózottnak tűnik, de ha megszólal, pillanatok alatt kibontakozik határozott egyénisége.- Tizenhét éves vagyok, de nem születtem csodagyereknek, csak éppen hamarabb talált rám a szerencse, mint másokra. Tizenegy esztendős voltam, amikor Gennagyij Sumszkij meglátott és rám bízta az Égszínkék portré főszerepét, de akkor még csak meg sem fordult a fejemben, hogy belőlem színésznő is lehet. Elérhetetlennek, megközelíthetetlennek tűnt számomra ez a pálya; azt hittem, eljátszom azt az egy szerepet és kész, ezzel vége. Hát ennyit a véletlenről. Mert a szerencse csak ezek után jött. Sumszkij ugyanis oda-vissza elmondta a moszkvai filmgyárban, hogy felfedezett egy lányt, aki ilyen meg olyan tehetséges és szólt is, hogy kár lenne abbahagynom. Jó, én boldogan folytatom, de mit tegyek, kérdeztem. Erre azt válaszolta, csak várjál, majd eljön a te napod. Még ma is hihetetlennek tűnik, de röviddel ezután Hja Aver- bah köszönt rám és szerepet adott a Szerelmi vallomásban. Hát így kezdődött... Jó kezekbe kerültem.- És milyen volt a folytatás? Nem izgult, hogy kiesik a rendezők kegyeiből?- Nem, mert egyik filmből a másikba mentem. Hat év alatt pontosan tíz nagy szerepet kaptam. Közben elvégeztem a középiskolát és felvettek a Vahtangov Színház színészképzőjébe. Azóta egészen más az életem. Ha tanulok, reggel kilenckor megyek el otthonról és csak este tízkor látnak újra a szüleim. Ha filmezek, akkor meg néha heteket töltök távol Moszkvától. Most például Szibériában forgattam, egy több részes tévéfilm főszerepét játszom. Előtte Gleb Panfilov- val dolgoztam a Valentyinában; hú, de klassz film lett! Viszont Igor Talankin alkotását, a Csillaghullást legalább eny- nyire szeretem. Hát persze, elsősorban Lida miatt. Ha megbántják, egy világ dől össze benne, de ha kedvel valakit, annak mindenét odaadná. Én is ilyen vagyok. Szeretni, nem szeretni egyformán tudok. SZABÓ G. LÁSZLÓ * ÚJ SZÚ 14 1982. XII. 30. Értekek élmények A SZOVJET FILM HAT ÉVTIZEDE
