Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-30 / 52. szám

T

Jfcr

A HIBA fjlf £ (M KÉSZÜLÉKÉBEN VAN

Az alábbi történetek zöme a Csehszlovák Televízió tévéhíradóiénak készítése, illetve sugárzása közben esett meg. Abban a reményben vetem ókét papírra, hogy jól szórakozik majd rajtuk a kedves olvasó, s ezután talán könnyebben megbocsátja e műsor készítőinek is, ha szeme láttára „becsúszik" a képernyőre egy-egy baki. Még annyit, hogysiem minden „szereplő“ járult hozzá a teljes nevének közléséhez, de úgy gondolom, a történetek így sem veszítenek érdekességükből.

Ércbánya tehéncsordával

írott szabály, hogy mielőtt a Tv-híradó műsorvezetői levonulnának a stúdióba, a rendezővel egyeztetik az adásba szánt híranyagokat. Ez azért fontos, hogy a rendező pontosan tudja, mikor következik a műsorvezető, illetve mikor melyik riportot indítsa a vetítőgépen. Előfordult már, hogy egy alig 15 másodperces filmhír, amelyről nem szólt a műsorvezető a rendezőnek, felborította az egész adást. Míg a pergő filmkockák egy építkezésről tudósítottak, az aláolvasott szöveg egy ismert kamarazenekar sikeres vendégszerepléséről szólt. Ilyenkor az alkotógárda lélekjelenlététől függr-milyen gyorsan képes helyreállítani a hibát.

Ilyen bajba keveredett Pavel Őírtek, a prágai szerkesztőség belpolitikai rovatának szerkesztője műsorvezetés közben. Két rövid hírt kellett volna beolvasnia, de mivel már az adás elején kiderült, hogy túllépik a megszabott 30 percet, az egyik hírt félretette, hogy ezzel is megtakarítson néhány értékes másodpercet. Igen ám, csakhogy ugyanezt nem tették meg a háttérkifestésre kiválasztott fényképekkel. így aztán jól mulattak a nézők, amikor Pavel Círtek arról beszélt, hogy a háta mögötti képen az ércbánya érdemes kollektívája látható, miközben ott éppen egy tehéncsorda legelészett.

Lendl mint

női tenisztorna-győztes

A műsorvezető az ilyen hibákról rendszerint csak a megtörténtük után értesül. S ez talánjó is így, mert ha azonnal észrevenné, nyilván igyekezne helyreigazítani őket. Éppen erre a menteni-akarásra „fizetett rá“ az egyik neves bemondó, amikor olvasás közben rájött, hogy hibázott a szövegben. A nap legérdekesebb sporthírét valahogy így adta tudtára országnak-világnak: Jván Lendl nyerte meg az Egyesült Államokbeli Mineso- tában a nők tenisztornáját“. Mint mesélte, a másodperc töredéke alatt átfutott az agyán, hogy mekkora badarságot mondott neves teniszbajnokunkról. Javítani akart persze, ismét olvasni kezdte ugyanazt a hírt. Mondani sem kell talán, hogy újra megismételte a bakit, s most már tanácstalanul ült a bemondói pult mögött. Néhány végtelennek tűnő pillanat múlván ismét összeszedte maradék bátorságát, de most már kicsit megszeppenve, alig észrevehető mosollyal az arcán nagy sietve elköszönt a nézőktől. Aznap nyilván sokan hiába várták az időjárás-jelentést, amit szintén be kellett volna olvasnia.

Jó éjszakát - én elkúszok

Lám, a sokéves gyakorlattal rendelkező, rutinos bemondóval is „elbánik“ a véletlen. Mihez kezdjen akkor hasonló helyzetben egy kezdő? Az alábbi fura kis történet, amely Vojtech Nőta (jelenleg a Tv-híradó főmunkatársa) bemondói pályafutásának kezdeti idejéből való, talán nem minden tanulság nélkül való, a hasonló pályára készülők számára. Egyszer késő éjszaka az utolsó ötperces hírösszeállítást kellett volna felolvasnia a talpraesett fiatal bemondónak. Annak rendje s módja szerint helyet is foglalt a stúdióban, s amikor a kamerán kigyúlt a piros lámpa, s ugyanakkor, visszajelzésben önmagát is látta már a pult mögötti képernyőn, olvasni kezdett. Hiba nélkül zajlott az adás, amíg el nem érkezett az utolsó mondatig, amikor minden kedves nézőnek jó éjszakát kívánt. Ekkor rendszerint elalszik a piros lámpa a kamerán, kialszik a képernyő is, s a bemondó elhagyhatja a stúdiót. Igen ám, csakhogy ezúttal más történt. Amikor Vojtech Nőta már vagy jó húsz-harminc másodperce farkasszemet nézett önmagával a kialudni nem és nem akaró képernyőn, hiába bűvölte esdeklő tekintetével a piros lámpát a kamerán, egyszeriben az asztal alá vetette magát, s kúszva hagyta el a stúdiót. Csak a rendezői terembe érve tudta meg, mi történt valójában. A vágópulton leragadt az a kapcsológomb, amellyel megszüntetik az adást. Mindenki e gomb körül szorgoskodott. Végül egy erélyes ökölcsapásra ugrott végül vissza eredeti állapotába.

Rendezőkém - hírt még

Ugyancsak komikus helyzetet teremtett egy alkalommal a technika. Nem lehetett beindítani a képmagnót, amelyeken az adásba szánt riportok voltak följátszva. A bemondót már előzőleg figyelmeztették, hogy üzemzavar van a berendezésben, olvassa tehát lassabban a híreket, hátha addig elhárítják a hibát. Sajnos, így sem nyertek elegendő időt. Mivel kezdő bemondó ült a stúdióban, nem tudta, mitévő legyen ezután. Később bevallotta, arra készült, hogy újra elolvassa az összes hírt, végül mégis „csak“ annyit tett, hogy adásban beszólt a rendezőnek, több hír már nincs a keze ügyében. Persze ezt egyúttal hallotta az egész ország, ami abban a helyzetben eszébe sem jutott. Ezután rendezői utasításra pijlanatokon belül megjelent a képernyőn: MŰSZAKI HIBA.

Beragadt tájékoztató

Úgy látszik, ilyenfajta élményben már sok tévés kollégának volt része. Mikulás Buleca prágai szerkesztő mesélte egyik, évekkel ezelőtti történetét. Miről ír a holnapi sajtó címmel szerkesztett rendszeresen egy rövid műsort. Egyik alkalommal annyira beragadtak a friss, szesszel átitatott kefelevonatok a szűk kartonhengerbe, amelyből szokása szerint mindig adás közben húzta elő, hogy percekig vesződnie kellett velük ország-világ előtt. Nagy bosszúságára szakadtak a friss újságoldalak, s így a művelet eredménye egy halom hulladékpapír lett a bemondói pulton. Ebből persze nem nyújthatott valami nagy áttekintést a másnapi sajtó tartalma iránt érdeklődőknek. Ekkor már ö sem ügyelt nagyon arra, hogy éppen adásban, van, fogta a papírrakást, összegyűrte, bosszúsan fölállt és kisétált a stúdióból

A cukorrépa is kultúra

Egyik alkalommal Peter Mafasovsky, a Tv-híradó mezőgazdasági részét vezette. Miután a soron következő riport elé elmondott néhány szót, kényelmesen várta a cukorrépa betakarításról szóló fiímbeszámolót. Csakhogy helyette egy daloló vegyes kórus

tűnt fel néhány pillanatra. Ekkor a rendező ismét a műsorvezetőt kapcsolta vissza az adásba, mire Peter Mafasovsky elnézést kért az iménti hibáért, egyben tudtára adta a nézőknek, hogy üzemzavar miatt most már a kulturális hírek következnek. Erre szinte törvényszerűen a képernyőn megjelentek a cukorrépát betakarító gépsorok.

Minden jó, ha a vége jó

Gyakran éri a híradósokat az a vád, hogy az adás nagyrészét túlságosan is elöregyárt- ják, így a riportok többsége nélkülözi azt a bizonyos „forró“ aktualitást. Ez persze csak ritkán igaz így.

Egyszer a bratislavai szerkesztőségbe rangos vendégek érkeztek, akik a híradó készítésére fölöttébb kíváncsiak voltak. Napközben bejárták az összes rovatot, műszaki munkahelyet, azzal, hogy közvetlenül az adás előtt még lemennek a stúdióba, majd a rendezői vezérlő-teremből megnézik az adást is. A főszerkesztő, ismerve a hazai körülményeket, csupán negyed nyolc körül kísérte vendégeit a stúdióba, onnan a rendezői vezérlöterembe, abban a reményben, hogy akkorra már minden kész lesz az adásba. Nagy meglepetésére még üres volt mind a két helyszín. Kicsit megszégyenülve éppen invitálta volna vendégeit vissza a saját irodájába, amikor berohant a rendező, nyomában a többi műszaki kollégával. Hóna alatt filmtekercsek, amelyeken az éppen befejezett riportok voltak. Két másik riportot adás közben hoztak le a gyártásvezetők. Persze, aznap is pontosan fél nyolckor fölcsendült az ismert szignál, hiba nélkül zajlott az adás. Mint mondják, az eset a vendégeket ámulatba ejtette. Adás után lelkesen gratuláltak az ott dolgozó gárdának.

Nem minden fém hulladék

Befejezésül hadd mondok el egyet saját élményeimből. Dél körül jött a parancs, estére riport kell a fémhulladék begyűjtéséről. Kaptam azonnal a telefon után, a hulladékgyűjtő vállalat igazgatóját kérve, lenne megértéssel, s járulna hozzá azonnal a forgatáshoz. Nem volt könnyű meggyőzni, negyedévi értekezletre hívta egybe beosztottjait. Végül kötélnek állt, s mi elindulhattunk hozzá. Ment is minden, mint a karikacsapás, az igazgatót a helyén találtuk, megtette, amire kértük, röviden és velősen elmondta, hogy halad a begyűjtés és az értékesítés. Másfél órán belül ismét a szerkesztőségben voltunk, ahol viszont már nagyon izgatottan vártak bennünket. A kollégák mondták is azonnal, hogy nem értik, miben sántikálunk, hiszen a hulladékgyűjtő vállalat igazgatója ötpercenként telefonál a szerkesztőségbe, s azt a gazfickót követeli, aki átverte őt, s aki miatt szélnek eresztette a negyedévi értekezlet résztvevőit. Ezt viszont én nem értettem, hiszen a riport elkészült. Mi történhetett? Ekkor ismét csengett a telefon, a vonalban természetesen az igazgató. Magyaráznám neki, hogy hiszen most jöttünk vissza tőle, a cím és minden egyéb adat megegyezik, sőt a neve sem változhatott meg közben (bemondom még a följegyzetí nevet is), mire ö néhány másodperc hallgatás után öblösen fölkacag. Hát, fiam, mondja, ti most az egyszer házszámot tévesztettetek. Hiszen ez a szomszédban székelő fémbegyüjtö vállalat igazgatójának a neve, vagyis nála jártatok. Erre aztán belőlem is kitört a nevetés. Valóban, a föltűnő fémrakások szerint tájékozódtunk, eszünkbe sem jutott, hogy más vállalathoz is tartozhatnak. A dolog jól végződött, a riportot kicsit később ugyan, de az eredetileg megbeszélt helyszínen is elkészítettem.

KESZELI BÉLA

IJ SZÚ

■

elsős Pisti hadilábon áll a matematikával.- Pistikém - kérdi a tanító néni egy elefántos képre mutatva -, hány lába van az elefántnak?- Három.- Nem - mondja a tanító néni.- Akkor kettő.- Nem.

Pisti már unja a nyaggatást.- öt - feleli.- De miért öt? - kérdezi a tanító néni.- Hát elöl is van neki egy.

x

Farsang van, szervezik a szülők bálját. A második osztályban a tanító néni megkérdezi: - Kinek a szülei jönnek el

a bálba? - Az enyém is, az enyém is - kiabálják a kis nebulók. Ekkor Peti szomorúan kiválik a többi közül és azt mondja:- Áz én apukám nem tud eljönni.- Miért? - kérdezi a tanító néni.- Mert nincsen neki bugyo- gója.

x

A második osztályban nyelvtanórán a tanító néni ismert írók nevét íratja táblára

a tanulókkal. A két héten át gyakorolt feladat - reménykedik - már nem okozhat nehézséget a gyerekeknek. A sok jelentkező közül Lacit hívja ki a táblához, amelyre Illyés Gyula nevét kell felírnia a gyereknek. Töri a fejét Laci, gondolkodik, majd a nagy költő nevét a kővetkezőképpen írja föl a táblára: Ij és Gyula.

x- Anyu, én Piroska akarok lenni a jelmezbálon. Csak az a baj, hogy Tamás nem akar a farkasom lenni...

Az óvodásokkal matematika foglalkozáson az ugyanannyi fogalmáról beszélgetünk.- Ha két almája van Katinak, kettő Petinek, hogyan lehetne ezt másképpen mondani?- Egyforma.- Egyenlő.- Döntetlen! - szól közbe a futballrajongó Pisti.

x- Péter, mosd meg a kezed! - figyelmezteti a kisfiút az óvónéni.- Már megmostam!- De hát nézd a csuklód, még mindig piszkos!- Az már csak az árnyék rajta...

(Pedagógusok gyűjtéséből)

Gyerekek mondták

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

I

klovember elején

/V postaszekrényemben gondosan leragasztott, bélyeg nélküli levélre találtam. írója közölte velem, hogy szövegét tíz példányban másoljam le és haladéktalanul továbbítsam tíz címre. Mert ez a Hollandiából elindított kezdeményezés négy nap elteltével meghozza szerencsémet. Paul Kraus 1966-ban hallgatott a szóra - így a levélíró - s néhány nap múlva kihúzta a lutrit az osztálysorsjátékon. A. B. hetvenezerdollárhoz jutott így hozzá. Egy további, meg nem nevezett úriember, százötvenezer dollár értékű üzletkötésnek örvendhetett.

Ezek a közlések önmagukban is eléggé biztatóak voltak. Rám még hatványozottabban hatott, hogy a levélben akadt óva intő példa is. Emilyen: ,,F. Vík meghalt, mert elfelejtette elkülLestem

az égi mannát

deni a leveleket“. A zárómondat is hátborzongató volt: „Semmiképp se szakítsa meg a láncolatot, különben szerencsétlenség éri. “

Nem csoda tehát, hogy nekifogtam a körmölésnek. Nem indigóval írtam a tíz levelet, mint a hozzám bizalommal forduló ismeretlen, hanem tisztelettudóan mindenkinek külön-külön, sajátkezüleg. A bélyeget sem sajnáltam annak rendje és módja szerint felragasztani. Az előírt 96 óra le sem telt, és máris postáztam a leveleket ismerőseim címére. (A feladót szerényen elhallgattam.)

Türelmesen kivártam a jelzett négy napot. Azután, már türelmetlenebbül, negyvenet. Azóta is mindhiába várok. Sem dollár, sem korona nem érkezett. Sem innen, sem onnan. Oktalan szégyenemben hallgattam eddig, de most már nem tehetem. Polgártársaimmal is közölnöm kell a kis történet néhány általánosítható tanulságát. Nem szabad kicsinyesnek és Önzőnek lennem. Annál is inkább nem, mivel nyilván mások is kaptak és kapnak effajta levelet.

Nos, bevallom anyagilag némi károsodást szenvedtem. A tíz levélpapír borítékostul, a bélyeg és a levélírásnak szentelt idő ellenértéke esetemben 55,30 korona volt. A veszteség oldalára írom azt is, hogy - mint már említettem - egy árva fityinget sem kaptam fegyelmezettségem elismeréseképp. S noha ez nem anyagi jellegű mínusz, hadd legyen teljes a számítás: a hasztalan, türelmetlen várakozás felborzolta amúgy is megviselt idegeimet.

Viszont, ha jól meggondoljuk, mindez elhanyagolható. Sőt, semmiség. A lényeg mégiscsak az, hogy nem jutottam F. Vík gyászos sorsára. Szófogadásom ékes jutalma: élek.

S jóllehet nem vagyok sem hiszékeny, sem babonás, hadd kopogjam ezt le.

(gáiy)

■2. XII. 30.