Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-12-23 / 51. szám

EGY „KRITIKUS KERESZTÉNY“ NÉZETEI II. JÁNOS PÁL PÁPA PROGRAMJÁRÓL ÉS POLITIKÁJÁRÓL

IJ szú

5

82. XII. 23.

Hamar alkonyodik. Félhomályban ülünk és beszélgetünk. Hirtelen utcai zaj szakítja félbe tereferén- ket. Kinézek az ablakon és megjegyzem: - A szovjet katonák mennek gyakorlatra.

Apám megkérdezi, emlékezem-e még 1944 karácsonyára?- Emlékszem - mondom kis szünet után, s közben arra gondolok, hogyan is készültünk a karácsonyi ünnepekre -, akkor, amikor éjjel-nappal katonák meneteltek a házunk előtt és esténként jól láttuk az ágyúk torkolattüzét. - Emlékezem...

Sár volt, nagy sár. Az ablakból figyeltem a tájat, amikor hatalmas robbanás rázta meg a házat. Valami csörrent a háztetőn, majd leesett az udvarra. Kiszaladtam és ragyogó arccal hoztam be egy gránát re- peszdarabját. Eszembe sem jutott, hogy a háztető helyett az ablakba is repülhetett volna. Nyaklevessel úsztam meg az első háborús kalandot.

Másnap nem történt semmi különösebb, csupán a német katonák vonultak vissza. Ezért úgy határoztunk, hogy lemegyünk a pincébe. A felnőttek különböző dolgokról beszélgettek, mi suhancok pedig, mivel nem engedtek ki bennünket „felderítő útra", kártyáztunk. Estefelé vasúti őr hozta a hírt: szovjet felderítők jártak a faluban. Az éjszakát átaludtam. Reggel apám keltett fel.- No, végre megjöttek...

Többet nem mondott, de

mindenki tudta, hogy kikre gondol. Sokat hallottunk róluk, természetesen rémhíreket. Mint gyermek kíváncsiskodtam.- Nem bántanak-e? ... Hogy néznek ki...- Légy nyugodt - mondta apám -, én már kezet is fogtam velük, meg is vendégeltem őket... Ne félj! Ha akarsz, fel is jöhetsz. Együtt vigyázunk majd a házra, etetjük a teheneket.

Ez hatott. Két napja nem láttam már a kisborjút. Elindultam apám után. Az udvarunkon pirospozsgás, életerős, számomra különös egyenruhás emberek jöttek-mentek. Füles sapkájukon ötágú vörös csillagot láttam. A ház falához húzódva nézegettem őket. Mit sem törődve velem, végezték a tennivalójukat.

Egy zömök bajuszos katona megállt előttem. Kezét a fejemre téve kérdezett valamit, de nem értettem. Kérdően néztem apámra, közben a szovjet katona mosolyogva folytatta:- Valentyin, Vologya, Ivan?- Ivan - felelte helyettem apám.

A bajuszos katona bólintott, zsebéből egy kockacukrot vett elő. Majd négy újját felemelve mondott valamit. Bizonyára azt akarja mondani — gondoltam, hogy gyermeke van odahaza. Ahogy így álldogálunk, számomra furcsa, szokatlan zaj hasított bele a téli csendbe és egyre erősödött. A katona a földre rántott, azon nyomban robbant az akna, amelyet újabb és újabb követett.

Ijedten menekültem a házba, de a napok múlásával - egy hónapig rekedt meg nálunk a front - megszoktam a gyakori becsapódásokat. A bajuszos katonával - akit a többiek Ivan Ivanovicsnak szólítottak - igen összebarátkoztunk. Megosztotta velem a menázsiját, megtűrte, hogy a közelében legyek, amikor a különböző gyalogsági fegyvereket javította. Fegyvermester volt. Megmutatta, hogyan kenjem be vazelinnel a géppuska alkatrészeit. Nem értettük egymás szavát, de jól kijöttünk egymással. Ha egy géppisztolyt megjavított, fejével intett, hogy tartsak vele. A veteményeskertünkben azután csőre töltött és kipróbálta a fegyvert. Olykor-olykor engem is ösztönzött, hogy lőjek belőle. Bár a kisöbű puskát már az iskolában kipróbáltam, nem mertem kézbe venni a fegyvert, s ezen ő mindig jót mulatott.

Ha a falura, no meg a közelben, a Sajó mentén húzódó arcvonalra ráült az est, a szomszédban elszállásolt katonák is átjöttek hozzánk. A hazulról kapott leveleket mutogatták egymásnak, aztán nótázásba fogtak. Ivan Ivanovics ilyenkor az ölébe vett. Gondolatban minden bizonnyal az övéire gondolt.

Reggelenként szekérre ült. Kiment az első vonalba fegyverekért. Amikor hazajött, lemosta róluk a vért, aztán sorra megjavította őket. Senki sem sürgette, mégis mindig sietős volt a dolga. Amíg nem végzett, nem is evett.

Néhány hete lakott már nálunk, amikor január közepe táján kézen fogott és kivitt a kertünk végébe. Távcsövei szemlélte a tájat, majd a kezembe nyomta a távcsövet. Én ugyan nem láttam az ellenséget, de a hegyoldalt hirtelen füstbe borító tüzérségi össztüzet már igen.- A Katyusa... - mondta, mikor az erdószéli állásokban a sorozatvetők is megszólaltak.

Nem vette el szemétől a távcsövet. Gyermekként örült minden találatnak. Egy óra múlva elhallgattak az ágyuk és ropogni kezdtek a gyalogsági fegyverek. Küldönc érkezett. A fegyvermester szótlanul csomagolni kezdte felszerelését. Aztán elbúcsúzott az egész családtól. - Doszvi- dányija, Ivan - mondta, miközben az gondolhatta: leverjük a fasizmust és megyek haza a gyermekeimhez.

Újabb ütközetbe indultak. Szorongva gondoltam arra, hogy már nem látom viszont a bajuszos katonát, nem hallom lágy, basszus hangját. Két hét múlva egy sebesültszállító kocsioszlop érkezett a falunkba. Az egyik kocsiban ijedten ismertem fel Ivan Ivanovi- csot. Sápadtan, eszméletlenül feküdt a szénán. Amikor elindult a fogat, a falu végéig kísértem. Abban reménykedtem, hogy magához tér, hogy észrevesz, hogy jelenlétemmel megvigasztalom. De nem így történt. Könnybelábadt szemmel sokáig néztem utána...

Nem tudom, mi lett a sorsa, felépült-e, visszatért-e családjához, négy gyermekéhez, eszterga- padjához. Azóta is gyakran eszembe jut, különösen amikor az őszi szél messzire sodorja a fák lehullott levelét, beköszönt a decemberi fagy és a családban egyre gyakrabban esik szó a karácsonyról.- Emlékszem - ismétlem újra, miközben az elvonuló szovjet kocsioszlopot figyelem. Hogyne emlékeznék, az első szabad karácsonyra. Igaz, a törpe karácsonyfa alatt nem volt ajándék, kenyérhéj helyettesítette a szaloncukrot, és dörögtek a fegyverek. Szovjet katonák százai estek el mifelénk is, azért, hogy szorongás nélkül, békében ünnepelhessünk.

NÉMETH JÁNOS

(5.)

a pápa az egyszerű hívőkhöz intézett beszédeiben arra is rámutatott, hogy ő maga valamikor munkás volt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy valóban szolidáris legyen a szegényekkel. Sokkal inkább arról van szó, hogy „elemezni kell az igazságtalanság okait, részt venni a kiküszöbölésükért folytatott harcban. A pápa ezt nem teszi, ellenkezőleg, felhívja a figyelmet az idegen ideológiák, az osztályharc stb. veszélyességére. A pápa számára csupán „az ember belső változásának" problémái léteznek... magukat a struktúrákat nem kell megváltoztatni“. A pápa szerint a munkásoknak „áldaniuk kell a munkát“, „szeretettel kell dolgozniuk, és ebből a szeretetböl elégedettség és öröm születik...“ Adalbert Krims megjegyzi: „Valóban ez jelenti a szolidaritást a munkásokkal? Nem válik a jogos vigasz megvigasztalássá, sót „ópiummá“? Kinek az érdeke lenne, ha a munkások vállukra vennék a keresztet, és becsülettel viselnék a terhet?“

„A konzervatívak joggal örülnek“ - állapítja meg Adalbert Krims, és ami az okokat illeti, rámutat arra, hogy II. János Pál alatt folytatódik „a megbékélés“ a felfüggesztett Lefebver érsek tradicio- nalista mozgalmával, a pápa kifejezi ro- konszenvét az Opus Dei harcos jobboldali katolikus társulás iránt. A másik oldalon II. János Pál hivatalba lépése óta tartózkodóbbak lettek a kapcsolatok a szentszék és a jezsuita rend között, mivel e rend egyes tagjai „politikai szempontból progresszív“ álláspontra helyezkednek, főleg Dél-Amerikában. Ezzel kapcsolatban nagy aggodalmat keltett a rend soraiban a Vatikán szokatlan beavatkozása, amikor II. János Pál Paolo Dezza konzervatív jezsuitát nevezte ki személyes képviselőjének a jezsuita rendbe. Ezt úgy magyarázzák, mint a rend konzervatív szárnyának nyílt pápai támogatását, egyébként ehhez a szárnyhoz tartozik Haig páter, a volt amerikai külügyminiszter testvére, „aki politikai szempontból még jobban jobbra áll, mint Alexander Haig“. Adalbert Krims megállapítja, hogy „... a jezsuita rend példáján szemléltetett folyamat ma az egész egyházban végbemegy“. Ezért sok „kritikus keresztény“ előnyben részesíti az egyházon kívüli politikai elkötelezettséget. A szerző véleménye szerint a mostani pápa alatt ez a fejlődés meggyorsul. „Az egyház ezáltal egyre jobban a konzervatív erők gyűjtőhelyévé válik, és csak azoknak a hívőknek a szemében van tekintélye, akiket a lengyel pápa „vezéralakja“ bátorít és mozgósít“.

Adalbert Krims nagy reményeket fűz az egyszerű hívőkhöz, főleg a harmadik világban, és mint katolikus keresztény arra a következtetésre jut, hogy „a mai pápa politikai koncepciójának elemzése nem vezethet rezignáltsághoz“. A konzervativizmus reneszánszának jelei és látszólagos sikerei „csak az érem egyik oldalát jelentik - annak ellenére, hogy az ügyes publicitás eredményeként ma a reflektorfények erre az oldalra irányulnak. Az érem másik oldala, amelyről a nyugati tömegtájékoztató eszközök nagyon keveset beszélnek, azok a keresztények, akik részt vesznek az elnyomott nemzetek és osztályok társadalmi küzdelmeiben. Az „éremnek ez a másik oldala“ remény és távlat, amely kötelezettséget jelent a nyugat-európai kritikus keresztények számára“. Ezek közé sorolja magát Adalbert Krims, s ezért hangsúlyozza, hogy „Wojtyla pápa koncepciójának politikai bírálata nem „romboló bírálat“, és egyáltalán nem jelent „egyházellenes“ állásfoglalást. Ellenkezőleg: ez a könyv része annak az egyházon belüli folyamatnak, amely megnyitja az utat ahhoz, hogy határozott álláspontok alakuljanak ki, és szolidaritást vállaljanak azokkal a keresztényekkel, akik már megkezdték a harcot az igazságosabb társadalomért.

A szerző könyve utolsó fejezetében még egyszer hivatkozik Grmic jugoszláv püspökre, aki teljes mértékben megbízik az egyszerű hívőkben és ugyanakkor állást foglal a szocializmus mellett, mivel - Grmic szerint - „a kapitalizmustól végképp nem várható semmi. A jövöt illetően az egyedüli lehetőség a keresztények és a szocialisták illetve marxisták egyesülése. Fontolóra kell venni azt is, hogy az egyház nem azonos a pápával sem pedig a püspökökkel. Az egyház: a keresztény emberek, a hívők“. Adalbert Krims mint „kritikus keresztény“ nyilván erre alapozza a kereszténység jövőjével szemben táplált reményét.

Arra törekedve, hogy ne bontsuk meg Krims magyarázatának folyamatosságát, - a Vatikán és Csehszlovákia időszerű kapcsolataira vonatkozó fejezet kivételével - tartózkodtunk saját kommentárunktól és bíráló észrevételeinktől. Ezért befejezésül meg akarjuk jegyezni, hogy nézetünk szerint a szerző az első fejezetben nem jellemezte elég kimerítően az újkori lengyel társadalom reális politikai differenciálódását, konkrétan a haladó szocialista és internacionalista erők létét és hatását. A „vallásszabadság“ pápai értelmezésének értékeléséhez hozzá kell tennünk, hogy az egyház különleges státuszának igénylése a tókés országokban is a törvényekbe és a közvéleménybe ütközik. Teljesebben kellene feltárni a pápa „keresztény Európára“ vonatkozó koncepciója keretében a „pánszlávizmus“ demagóg jellegét. A szerzőnek az a nézete kérdéses, hogy II. János Pál valóban nem tudatosan érvényesíti-e az emberi jogok burzsoá értelmezését, hiszen a pápa elsősorban az egyház, illetve saját értelmezését hirdeti. Problematikusnak tartjuk azt a próbálkozást, hogy enyhítse a pápa személyes felelősségét azért, hogy a Vatikán „ködös“ álláspontra helyezkedik a leszerelés kérdésében, és méghozzá azáltal, hogy rámutat a NATO-országok egyházi és uralkodó köreinek befolyására. Külön kommentárt érdemelne a keresztények és a szocialisták, illetve marxisták „egyesülésére“ vonatkozó gondolat. A szerző azonban Grmic püspök nézetét idézi és nem fejti ki részletesebben saját véleményét.

Egészében véve Krims könyve értékes, időszerű és érdekes, különösen ha figyelembe vesszük, hogy szerzője „kritikus keresztény“. Megállapíthatjuk, hogy Krims elemzése szerint II. János Pál a társadalmi politikai konzervativizmus aktív képviselője, a mai világ kulcsfontosságú problémái vallásos misztifikálásának, a „keresztény szempontból korrigált“ kapitalizmus hirdetésének képviselője, és ezzel kapcsolatban egyúttal a kommunizmus és az ateizmus elleni politikai és ideológiai harc kiéleződésének képviselője. Az egyház és a vallás területén ez összekapcsolódik a felekezeti kizárólagosság, a katolikus hegemo- nizmus és triumfalizmus idejét múlt ambíciójának felélesztésével. Figyelemre méltó, hogy a szerző milyen tárgyilagosan és meggyőzően jut el következtetéseihez, hogyan leplezi le a különböző misztifikációkat, nemcsak Wojtyla személye, politikája, egyházi irányvonala körül, hanem személyesen a pápa ideológiai, politikai és vallási aktivitásával kapcsolatban is. Adalbert Krims következetesen a pápa beszédeinek, pásztorleveleinek részletes szöveg, nyelvi és fogalmi elemzéséből indul ki. így sikerült rámutatni arra a fontos jelenségre, amely már régen jellemzi az egyházat és a pápákat, de eddig kevésbé közismert az egyházi és az egyházon kívüli közvéleményben, - arra, hogy az egyházi vezetők, ma konkrétan II. János Pál pápa szociális politikai kinyilatkozásai jellegzetesen kétértelműek. Külön fel kell figyelnünk arra, hogy Adalbert Krims értékeléseit és következtetéseit elismerésre méltóan nagy meny- nyiségü egyházi burzsoá dokumentum lelkiismeretes elemzésével támasztja alá. A szerző az ilyen dokumentumok, vélemények és visszhangok alapján mutat rá a pápa nézeteinek és aktivitásának objektív értélmére, funckiójára és hatására.

Meg kell még jegyeznünk, hogy Adal- ber Krims olyan szerzóként és emberként mutatkozott be, akinek széles áttekintése van a mai világ problémáiról és látja ezek megoldásának reális lehetőségeit. Ennek érdekében nemcsak szolidáris a hasonlóan gondolkodó keresztényekkel, hanem nyilvánvalóan elhatárolja magát az elvakult egyházi antikommunizmstól és ateizmus-ellenességtöl. Nemcsak könyve befejező részét, hanem többi fejezetét is áthatja az a fontos és pozitív gondolat, hogy az egyházat elsősorban az egyszerű hívó emberek képviselik. A problémának ez a megközelítése az egyik fő oka annak, hogy Adalbert Krimsnek a „kritikus keresztény“ pozíciójából sikerült jelentősen hozzájárulnia II. János Pál pápa társadalmi politikai koncepciójának magyarázatához.

BOHUMIL KVASNIÓKA kandidátus

Kurucz Sándor felvétele