Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-10 / 49. szám
A légikikötőben ismerkedtünk meg A gépem indulását elhalasztották, a detektivregényt otthon felejtettem. így aztán unatkoztam. A közönség szokásos - volt vagy húsz turista, meg a kísérőik és a hozzám hasonló, hivatalos útra indulók. Nem volt kivel szóba elegyednem. És akkor teljesen váratlanul a teremben megjelent egy férfi, aki mindenkitől különbözött. A tapasztalt tekintet felfedezi az ilyen figurákat. Távolsági kozmoszfelderítö volt, vagy valami efféle. övén hatalmas sárga pisztolytáska. Foltos kozmikus por fedte az arcát, és félholdra emlékeztető, hatalmas fehér forradás húzódott az arcán. Járás közben sántított a bal lábára. Egyszóval nagymenőnek látszott, akiből csak úgy áradt a sok mesélni való kaland, s akinek nagyon nagy szüksége volt egy figyelmes hallgatóra. Az automatából kávét csorgatott magának, majd letelepedett az asztalomhoz. Mindenféle társalgásban döntő az, hogy miképpen kezdődik. Ha valaki okosan teszi fel az első kérdést, utána már elmondhat mindenféle, hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetet is. Minden tőlünk függ. Megkérdeztem:- Hol szerezte ezt a pompás forradást?- Jéghoki - magyarázta a férfi. Galaktikus napbarnította arcáról csak úgy folyt a veríték. - Ifjú koromban irtóra kedveltem a hokit.- Kapus volt?-A tribünön ültem. - Megsimogatta a fehér forradást. - Semmi sem tünteti el. Még púderrel is próbálkoztam. Negyven napig süttettem magamat a tengerparton, mindhiába. Várnom kellett, amíg folytatja. — Nem kedveltem a tengert - közölte. - A kavicsok szúrtak, egyre csak csúszkáltam rajtuk. Tegnap lementem úszni egyet, hát nem elestem, felsebeztem a lábamat. Óvatosan megtapogatta a bal térdét.- Még most is sajog. És micsoda hőség van ott a tengerparton! Majdnem akkora mint itt. , Kikapcsolta óriási pisztolytáskáját. Belekotort, előhalászott belőle egy puha kis kendőt és megtörölte vele az arcát. A helyemben sokan bizonyára végképp zavarba estek volna. De én nem tartozom azok közé, akik könnyen meghátrálnak.- Távolsági kozmoszfelderítő? - ér-' deklődtem.- Igen.- Es hol vesztette el a pisztolyát?- Ó, ez hosszú história. Látott már valaha felderítő űrhajót?- Elég sokszor, de mindig csak televízión. Hatalmas jószág, nagyobb a többieknél. De még soha nem láttam, hogyan ereszkedik le az űrrepülőtéren. Előnyösebb, ha az ember tudatlannak tetteti magát, a mesélő kedvűek imádják a jámbor hallgatókat.- Csillaghajóink csak a hipertérben közlekednek - magyarázta. - A kozmikus objektumokkal való kapcsolatra a kis rakétáinkat használjuk, a deszant-szondá- kat. Én egy ilyen szondának vagyok a pilótája.- Bizonyára sok a munkája.- Nagyon kevés - nevetett a férfi. - Általában csak a planétákat ellenőrizzük. A deszant tagjai ilyenkor pihennek. A filmfelvétel másfél óra alatt elkészül, utána repülünk tovább. Igen ritkán történik valami fennakadás. Abban az időszakban, amiről mesélni akarok, egyáltalán nem történt semmi különleges. Az egyik gömbhalmazban dolgoztunk. Ez a lehető legpocsékabb feladat. Az egyik csillag olyan, mint a másik, és a planéták sem különbek. Sehol sem bukkantunk az élet legcsekélyebb jelére sem.- Hogyhogy? Nevetett.- Kérdezze meg a biológusokat. A csillaghalmazokban túlságosan fényesek az éjszakák, a biológiai ritmus felborul. Az élet az ellentéteken nyugszik. Legalábbis ezt állítják. No, egyszóval belebotlottunk az ötödik Kultúra egyik csillaghajójába.- Rögtön az ötödik Kultúráéba? - ámultam el. A férfi bólintott, de nem vette észre kérdésem ironikus élét.- Eleinte úgy véltük, csakis egy aszteroida lehet. Roppant hatalmas volt, vagy tíz kilométer átmérőjű gömb. Éppenséggel gömb alakú. A egyik elpusztult civilizáció, az ötödik Galaktikus Kultúra űrhajója, amelyet a legénysége sok-sok millió évvel ezelőtt hagyott a sorsára. Az igazat megvallva, majdnem összeütköztünk • Hallgatott egy sort. mire megkérdeztem:- A legénység miért hagyta sorsára az űrhajót?- Nem tudom. Meglehet, hogy nem is hagyta a sorsára. Jó néhány millió év múltán ostobaság ilyen rejtélyeken töprengeni Nekikészülödtünk a leszállásnak. Ezt senki sem kérte tőlünk. Felderítők voltunk, és rábukkantunk egy űrhajóra. Nevetséges lett volna, ha rögtön faképnél hagyjuk. Folytattuk volna a planéta fényképezését? Nagyobb ostobaságot el sem lehetne képzelni. Nem sokkal később mi, a deszant tagjai már bent ültünk a szondánkban. A hangulat emelkedett volt, akár az olimpián. Ez is valamiféle sajátságos sport: ki hatol be elsőként az űrhajóba. Az ötödik Kultúra csillaghajóin több bejárati zsilip van, de az űrhajó roppant nagy. Sok ezer hektárnyi fényezett fémfelület, s ezen rejlenek valahol a bejáratok. És nincs semmiféle útjelző tábla. Mindegyikőnkre jóval nagyobb terület jutott, mint ez az űrrepülótér. Volt mit keresnünk. Szétszéledtünk a hangárokban és felszálltunk. Négyszemközt maradtam a kozmosz- szál. Csillaghajónk körvonalai összezsugorodtak a szonda tatja mögött, feltárultak a csillagok. A galaktika feledhetetlen égboltja.- Ez természetes - vetettem közbe.- Miért?- Ha más, akkor nem jegyzi meg eny- nyire.- Igaza van - felelte a férfi rendíthetetlenül. - Pontosan ilyen. Még azt sem mondhatom, hogy fekete, mert annyi volt ott a csillag. Körös-körül minden csupa csillag. És mind óriási, meg nagy fényerejű. Nem is égbolt az, hanem valóságos megkövült tűzijáték. Csak az űrhajónk árnyéka zsugorodik össze mind jobban a tat mögött, és előttünk egyre inkább dagad egy óriási folt. S egyre közeledem egy idegen világ felé. A társaimat persze már nem látom. Eltűntek. Tökéletes a magányom. A folt pedig egyre közeledik. Igaz, elég lassan. Nem nagy a sebessége. Csak ják. Erről jut eszembe, ha ez nem így volna, akkor a leletünk nem is lenne érdekes.- Miért?- Az ötödik Kultúrának már sok űrhajóját megtaláltuk. Majdnem mindegyik egyforma. Ám az evolúció mindenhol a maga útján fejlődött - valóságos kincsesbányák ezek a biológusok számára! Ott álltam az űrhajón, és fogalmam sem volt, hol keressem a bejáratot. Vaktában indultam el és egyszerűen csak szerencsém volt.- Szörnyetegek támadták meg?- Nem. Csak éppen a kellő helyen tettem le a szondát. Léptem kettőt-hár- mat, és egyszerre csak megremegett lábam alatt a fémköpeny. A gyorsulást nem érzékeltem, de a csillagok eltűntek, minden elsötétedett és a szonda lámpái beleolvadtak a sötétségbe. Aztán fény villant fel. Három oldalról vettek körül a sötét falak. A negyedik fal áttetsző volt. Voltaképpen nem tudtam tovább menni, de azért a mi kis olimpiánkat mégiscsak megnyertem. A visszatéréshez annyi is elegendő volt, hogy ottmaradjak a felvonóban, az felvitt volna. Mégsem maradtam nyugton. Sietve, nehogy a felvonót lekéssem, az áttetsző falon át berohantam az űrhajó belsejébe.-És akkor magára támadtak a szörnyek. Elfintorodott.- Előhúztam a pisztolyomat a pisztoly- táskából és továbbmentem. A csillaghajó alaprajzát ismertem. Minden bejáratot alagutak kötnek össze az irányító fülkével. Korábban sokat olvastam az ötödik Kultúra navigációs műszereiről. A szemtanúk is beszámoltak róluk. Mindezt a saját szememmel akartam látni. akkora, akár egy repülőgépé. Az embernek az az érzése, hogy körülötte minden elfogyott, és az idő is szinte megállt. Aztán egyszerre minden megelevenedik. Az utolsó kilométereken. Az űrhajó elfedi a fél égboltot, a szonda fékezöra- kétái működésbe lépnek, nem tudom, leszállás ez vagy kikötés. És kész. Már ott is állok, a szonda mellett, a lapos fennsík közepén. Az űrhajó kerek, de óriási. Akkora, hogy a domborulatát nem is érzékelem. Áll az ember a sík rónaságon, s a látóhatár száz vagy kétszáz méternyire van tőle. S a fejem fölött ott ragyognak a csillagok. A lábam alatt is csillagokat látok: csak azok homályosak. Visszatükröződnek a burkolaton, az pedig matt fényű, a fém már megkopott. Ha ezt nézi az ember, rádöbben, hogy az idő eseményekből áll. A burkolat minden egyes foltja: egy-egy porszemmel való összeütközés maradványa. S efféle találkozás, mondjuk, percenként megesik. Egymillió év vajon hány perc? Olyan sok, hogy a burkolat már egészen megkopott. Ott állok és ezen morfondírozom, s indulnom kellene. Kissé félek. A vén csillaghajó olyan, akár egy kísértetlakta várkastély. Szörnyű históriákat mesélnek ezekről az űrhajókról.- Mire gondol? - szólok közbe. - A csillaghajó már meghalt, hiszen maga mondta. Ujjával megérintette arcán a sebhelyet.- Nem. Az élet mindig megmarad. Egy ilyen csillaghajó valóságos mesterséges planéta. Saját légköre van, saját flórája, faunája. És nemcsak mikrobák tenyésznek ott. Az űrhajó közepén melegházak vannak. De ez nem valamiféle múlt rezervátum. Az elhagyott űrhajókon az élet sok-sok millió éven át háborítatlanul fejlődik. Az evolúció cikkcakkokban halad előre, és furcsa lényeket szül. így mondA szakmabeli kíváncsisága, ha úgy tetszik. A fontos az volt, hogy sehol ne térjek le jobbra vagy balra. Különösen az űrhajó belsejében, a melegházak felé vezető folyosókon. Az irányító fülkéig gyalogoltam vagy másfél kilométert. A szkafan- derban még két órára elegendő oxigén maradt. Az alagút falai kanyarogva vittek egyre beljebb. Furcsa falak voltak ezek. Enyhe szellő fújdogált odabent - egészen gyenge szellő, alig észrevehető. A szellőztetés, vagy egyszerűen csak a légvonat. És hogy ez a szellő mit csinált a falakkal a sok millió év alatt, soha el nem hittem volna, ha valaki más meséli. A szellő mindent lekerekített, minden érdekességet lesímított. Vakítóan fényesre csiszolta a falakat. Egyszóval minden tiszta és fényes volt. Visszadugtam a pisztolyt a helyére, sót be is gomboltam a tokot. Úgy látszik, nem olyan félelmetesek ezek a vén csillaghajók. Nem észleltem semmiféle mozgást, még az űrhajó belsejébe vezető oldalelágazásokban sem. Mentem előre és különféle dolgok kavarogtak a fejemben. Különösen azon törtem a fejemet, hogyan érzékelhetném kézzelfoghatóan ezt a sok-sok millió évet. Töprengés közben nem vettem észre, hogy az alagútbán a helyzet gyökeresen megváltozott. Sötétebb lett, a sima kiszögellések hosszú árnyékot vetettek. Saját árnyékom is messze szaladt a mágneses padlón és a falakon. Fogalmam sincs, hová tévedtem Jobboldalt az oldalelágazások rései ásítoztak. Védtelennek éreztem magamat és a nyílt térség felé igyekeztem, de az üregek szorongató sötétségéből valaki nyomon követett. Olyan volt, akár a kísértet - a csend, a félhomály és a léptek ritmusa szülte. . Megálltam. Előttem, összeolvadva az árnyékommal, valami hosszú, fekete tömeg mozgott. Kövér nagy kígyóként esetlenül nyo- makodott előre, bele-beleütközve a falakba A szemem láttára változtatott formát, majd ütemesen forogni kezdett, s oldalára fordult forgószéllé változott, amelynek a mély tölcsére pontosan rám irányult. A forgás egyre lassult. Nem szoktam meghátrálni. Ismét kigomboltam a pisztolytáskámat, és közelebb léptem a fekete tölcsérhez. Már teljesen megállt. Mint egy Szimmetrikus torok, eltorlaszolta a továbbvezető utat, szélei rátapadtak a falakra. A tölcsér belső felületén koncentrikus hullámok futottak végig. Moccanatlanul álltam előtte. A fekete hullámok a tölcsér közepe felé tartottak, s mozgásuk egyre lassult. Észrevettem, hogy a tölcsér egyre laposabb. Kiegyenesedett és sima hártyává változott, amely elzárta a cél felé vezető utamat. Sietnem kellett, bár időm és oxigénem még maradt elég. Mozdulatlanul álltam. A hártya élő és rugalmas volt. Időről időre megremegett, mintha várna valamire. Kezemet a pisztolyra tettem. A hártya megfeszült, észrevehetően megkeményedett. Leengedtem a kezemet. A hártya ismét elernyedt, ott állt és szinte félénken remegett, furcsa módon kutyára emlékeztetve Egy kivert kutyára, amelyik azt várja, hogy szóljanak hozzá. Eltorlaszolta az utamat, de mégsem haragudtam rá. Még ráértem. Leültem eieje a sima padlóra. „Sietek - magyaráztam neki. - Szeretnék eljutni az irányító fülkébe, és kevés a levegőm. Értesz?“ Úgy tetszett, a hártya figyelmesen hallgat. „Lehet, hogy szeszélynek tartod- folytattam -, de nagyon szeretnék eljutni a fülkébe. Engedj tovább, kérlek.“ A hártya megingott. „Kérlek, engedj be a fülkébe“ - kértem ismét. A hártya remegve lassan szétvált. T ovábbmentem.- És a pisztoly? - emlékeztettem a történet elejére, amikor elhallgatott. - Mi lett a pisztolyával? Hová tette? Azt ígérte...- Persze, persze - felelte kissé határozatlanul. - Aztán bejutottam a fülkébe. Sokáig elszöszmötöltem, nézegettem a sok különös műszert, amelynek a rendeltetését könyvekből már ismertem. A legérdekesebbnek a fülke közepén álló gömböt találtam. Különleges vékony tűvel lyukakat szúrtam bele, mire a szemközti ürablakon felragyogtak a csillagok, akár a planetáriumban. Ha az űr meghatározott szektorának valóságos csillag- térképét felrajzolom a gömbre, az űrhajó minden bizonnyal elvisz oda. Ám a véletlen megegyezés valószerűsége rendkívül csekély volt, így aztán kedvemre játszadozhattam. Foglalatosságom kellős közepén rádöbbentem, hogy már több mint egy óra telt el és vissza kell térnem a szondára, ha nem akarok mindörökre ittmaradni. A kijárat felé futottam.-Értem. - El kell képzelni, milyen csalódott voltam. - Azt akarja mondani, hogy a pisztolyt az irányító fülkében felejtette.- Sajnos, nem. Az alagútban ismét beleütköztem a hártyába. Nem létező farkát csóválva várt rám. Kedveltük egymást. Úgy tetszett, minden úgy folyt le, mint az előbb. De a helyzet megváltozott. „Engedj tovább kérlek - mondtam neki. - Nagyon sietek." A hártya felfogta a hangomból áradó türelmetlenséget és megingott. „Kérlek, engedj tovább“ - ismételtem meg. Megfeszült és még áthatolhatatlanabb lett. „Engedj!“ - ismételtem. Úgy véltem, hogy nyugodtan. A hártya még szilárdabb lett. Értettem a szándékát, de engem az idő sürgetett. Most már nem tudtam fékezni magamat. „Azonnal engedj tovább!“ - kiáltottam- Hallod?“ Megrezdült, hátrahúzódott, még tömörebb lett, és süketté vált, akár a föld.- És maga?...- Hát igen - mondta a férfi. - Ha nincs pisztolyom, minden másképp alakul. Megtaláltam volna a kellő szavakat. De ott volt nálam a pisztoly. Hallgatott egy sort, aztán így folytatta:- Azóta soha sehol nem kerültem olyan helyzetbe, hogy feltétlenül szükségem lett volna fegyverre. Meg vagyok róla győződve, hogy nincsenek ilyen helyzetek. Az ember csak azért használ fegyvert, mert ott lóg a derekán. Aztán még hozzátette:- De ha nincs az embernél fegyver, az még jobb. Es ezzel eltávozott. Fél óra múlva bejelentették, hogy indul a gépem a naprendszerbe, s az utasok tömegében én is a beszálláshoz kezdtem készülődni. APOSTOL ANDRÁS fordítása Mihail Puhov
