Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-16 / 28. szám
MALVIN SZIGETEK A HETVENNÉGY NAPOS HÁBORÚ UTÁN A hivatalos háború összesen hetvennégy napig tartott; a hadműveletek még ennél is kevesebb ideig, ugyanis az angol flottának előbb 12 000 kilométert kellett hajóznia, hogy elérjen a szigetekig. A szigetekig, amelyeket 1690-ben John Stronq angol hajóskapitány keresztelt el az utazását pénzzel és más támogatással is elősegítő Anthony Carl Lord Falkland brit admirális nevére. A szigetekig, amelyeket az akkoriban lakatlan szigeteket leggyakrabban látogató francia hajósok - fókára vadásztak a kies partokon - meglepően hasonlatosnak találtak egy hazai tájhoz... Az egyik öböl Saint Maío kikötőjére emlékeztette őket, így hát a szigeteket ,,Les lles Malouines“-nek nevezték el. 1767-ben a szigeteket a spanyol gyarmatosítók foglalták el, egy ideig Soledad néven emlegették. De a környék spanyolul beszélő népei visszaemlékeztek a franciák által adott névre s az elspanyolosított név már így szólalt meg a tengerjáró hajósok száján: ,,Las Islas Malvinas“, Malvin-sziqetek. 1820 és 1833 között La Plata állam, a későbbi Argentína vette birtokba a szigeteket, majd az angolok erőszakkal űzték el a szigetekről az argentin halászokat. 1966. szeptember 29-én kísérelték meg, több mint 230 év után először, argenti n polgári személyek elfoglalni a szigeteket - eredménytelenül. Am előzőleg több mint tizenöt évig kisebb-nagyobb szünetekkel bár, de tárgyalás folyt London és Buenos Aires között a szigetek sorsáról. Annál is inkább, mert 1826- ban Luis Vemet kormányzó ünnepélyesen hirdette meg Buenos Aires nevében, hogy a szigetek örökre Argentinéhoz tartoznak és a kormány 1833-ban, amikor egyetlen angol hadihajó távozására kényszerítette a néhány főnyi helyőrséget, ünnepélyesen megerősítette jogát a szigetekre... A szigetekért most körülbelül ezer ember halt meg. A briteknek 250-260 halottja és mintegy négyszerannyi sebesültje volt a hetvennégy nap alatt. Amikor a ,.General Belgrano“ cirkálót elsüllyesztették az angolok, Buenos Aires nem közölte, hányán voltaké hajón és hányán maradtak életben. Hasonló a helyzet más hajók legénységével, a légierő és a szigeteken harcoló gyalogság esetében is. A becslések 750-850 argentin halottat emlegetnek. Nem ez az első eset az elmúlt évtizedek történetében, hogy a Malvin-szigetek körül ágyú dörög. 1914. novemberében ezen a tájon is összecsaptak a német és angol csatahajók. Az angolok élén Sir Frederick D. Sturdee állt, a német hajórajparancsnok neve Spee gróf admirális volt. 1914. december 8-án a németek vezérhajóját éppen a Malvin-szigeteknél érte találat. A parancsnok is tengerbeveszett. Huszonhét évvel később, 1941. december 17-én angol hadihajók a délatlanti vizeken egy német hadihajóra lettek figyelmesek. A Malvin-szigeteknél már a hajó nevét is tudták az angolok: a Hans Langsdorff kapitány parancsnoksága alatt úszó hadihajó neve ,,Admiral Graf Spee“ volt... Az angol hajóágyúk füzét a német hajó előbb viszonozta, majd a látható túlerő elől menekült s eljutott Montevideo kikötőjébe. Ott elsüly- lyesztette magát... Mi lesz a szigetek sorsa most, a het- vennégynapos háború után: ezt a kérdést nem csak Buenos Airesben és Londonban teszik fel. Nem bizonyos, hogy Cecil Parkinsonnak, a konzervatív párt elnökének igaza volt, amikor június elején kijelentette: ,,Ha a szigetekért érdemes volt meghalni, akkor érdemes meg is tartani őket.“ Annak ellenére, hogy a harcias miniszterelnökasszony, Margaret Thatcher többször is kijelentette, hogy Argentína semmiképpen sem tarthat igényt a szigetek feletti szuverénitásra, az angol közvélemény nagy többsége tudja: a Malvin-szigeteknek hosszú távon békében kell élnie a szomszédos Argentínával. Csak néhány, műltbanélö idős ember, néhány a világtól elidegenedett személy képzelheti el, hogy az angolok úgy térnek vissza, hogy magukkal hozzák a gyarmati uralom külsőségeit is. Rex Hunt kormányzó ugyan a Downing streets miniszterelnökasszony utasítására visszatért Port Stanleybe, de a jövendőt nagyon pontosan látta az Economist munkatársa, amikor ezt írta: ,,Sem a szigetlakok, sem az őket védelmező britek nem lesznek teljes biztonságban addig, amíg a szigetek nem találnak maguknak a nemzetközi közösség által elfogadott státust a dél-atlanti térségben.“' Könnyen lehet, hogy tekintély-okokból egy ideig az április 2. előtti helyzethez való teljes visszatérésről beszélnek majd Londonban, de ott is tudják: ez lehetetlen. Pillanatnyilag a legjobbnak az úgynevezett ,.társulás Nagy-Britanniával“ megoldást emlegetik mint megoldást. Ilyenfajta kapcsolat London és egykori gyarmatai között például a Karib-térség- ben több is van - az egyik, apró sziget- csoportocska St. Kitts & Nevis már 1967 óta így él. Az apró államnak teljes önkormányzata van, csak a katonai külügyeket irányítja London. Egyébként Terence Lewin tengernagyot megbízták azzal: dolgozza ki a szigetek védelmi terveit. Előbb azt mondta: jelképes brit haderő állomásoztatása is elegendő, ha Agrentína feladja a szigetekre támasztott igényét. Később kijelentette: ha a konfrontáció folytatódik (azaz Buenos Aires nem veszi tudomásul, hogy London a lemondást várja tőle - s aligha képzelhető el más eset) akkor legkevesebb ötezer brit katonának kell állandóan ott lennie. Szükség lesz az angol hadi- tengerészet egynegyedére, nem jelentéktelen repülőegységekre, ráadásul a szigetek leköthetik a két angol repülö- gépanyahajó egyikét és legalább két atommeghajtású tengeralattjárót. ■ ■ Itt fel kell tenni a kérdést: mennyibe is került a két háborúzó félnek a 74 napos háború. Rögtön meg kell mondani, hogy pontos és végleges felelet jóidéig nem lesz. Agnliában igen hamar következett a kijózanodás: a hárommillió munkanélküli és a 10,5-11,5 százalékos infláció miatt a kormányzat aligha mondhatja ki a teljes igazságot. Néhány adatot fjersze ismerünk, ebből bizonyos következtetések levonhatók, hozzávetőleges költség kiszámítható. Azt tudjuk, hogy az első húsz napban - amikor a flotta mintegy 100 hajója Angliából és Gibraltárból elindult a 12 000 kilométernél hosszabb útra - a költség már háromszázmillió font volt. A huszonnegyedik naptól kezdve a már ott levő hajók és repülőgépek üzemanyagköltsége szerényen számítva napi 18-25 millió font volt. A legolcsóbb rakéta ára tízezer font - de az a torpedó, amellyel a ,,General Belgrano“ argentin cirkálót eltalálta 720 000 font volt. Állítólag tizenöt-húsz ilyen torpedót lőttek ki. Egyetlen Harrier típusú helyből felszáló repülőgép az angol légierőnek és flottának összesen száz ilyen gépe van) ára hatmillió font; az argentinok tizenegy ilyen gép lelövését jelentették. Igen sok angol helikopter pusztult el, az átlagos ár majdnem másfél millió font. Az argentin légierő és a flotta összesen hét angol szálítóhajót süllyezte- tett el - a legnagyobb sz,, Atlantic Conveyor“ 45 millió font értékű, a „Sheffield“ brit romboló, amit francia gyártmányú rakétával találtak el és küldtek a tenger mélyére az argentinok, 130-160 millió font... Itt mindjárt rá is kell térni Argentina háborús költségszámlájára. Az ,,Exo- cet“-rakéta, a ,,Sheffield“-re lőtt rakéta darabja egymillió dollár. Katonai szakértők szerint igen sokat, legalább negyvenet használtak fel az argentinok. Egy brazil lap azt írta, hogy Argentina ,,hetvennégy nap alatt többet költött el, mint egész évi katonai költségvetése“ - márpedig 1982-re eredetileg 140 billió pesós (ez kevés híján tízmilliárd dollár) költség- vetésből 3,2 milliárd dollárt szánt a katonai junta a hadsereg, a flotta és a repülő- erők költségeire. Az a tény, hogy lényegében a Puerto Argentino kikötőjében történt fegyverletétel másnapján már elűzték hivatalából, lemondásra kényszerítették tábornoktársai a csak 1981. decemberben palotaforradalommal, puccsal az élre tört Galtieri tábornokot, nem egyszerűen a 74 napos harcban elszenvedett vereség következménye. Galtieri fizetett az ország már élőbbről származó bajaiért, az egészségtelen gazdasági szerkezet működési nehézségeiből származó és most nagyon feltűnő zökkenőkért. Bár 1976 óta értek el bizonyos eredményeket az infláció elleni harcban, az argentin peso szüntelenül romlik, a tavalyi 131 százalékos infláció már áprilisban 140 százalék körül járt. A külföldi adósságok összege a Malvin-szigetek argentin megszállásának napján 47 milliárd dollár volt - a Közös Piac angol kérésre életbeléptetett gazdasági zárlata a fizetési kötelezettségekhez szükséges export egy részétől ütötte el Buenos Airest. Ráadásul 1982. első három hónapjának végén a városi lakosság munkaképes részének 15 százaléka volt munkanélküli - ez szokatlan Argentínában.) A londoni kormány - egyelőre - még mindig a fegyverek nyelvén beszél csak, saját országa józanság felé hajló lapjait sem hallgatja meg - egy héttel a harcok befejezése után helikopteres támadás során brit csapatok szálltak partra a Déli Sandwich szigetekhez tartozó Thule szigetén. Az argentin egységek megadták magukat. GARDOS MIKLÓS GONDOK - EXPORTRA Az elnök tökéletesen elégedett volt európai szereplésének mérlegével. Persze, valahogy ,,csak a szépre emlékezem“ stílusban gondolt vissza párizsi, római, londoni, bonni látogatására, no meg európai tűzkeresztségének csúcsára - Versailles-ra. Szóra sem érdemes az a néhány ,,garázda fiatal“, akik épp érkezésének idején akarták kitombolni magukat Bonnban. (Valójában több tízezren tüntettek az amerikai kormányzat politikája ellen.) A versailles-i csúcs, igen, az volt az igazi. Reagan maga sem remélte, hogy mindössze ennyi energiájába kerül a háborgó atlanti partnerek lecsendesítése. Elég volt néhány jól hangzó, hatásosan előadott mondat. ,,lgen, a földgázüzlet ezentúl az önök magánügye“ - erösít- gette minden színészi képességének lat- bavetésével. S a berzenkedő Nyugat- Európa egy időre lecsillapodott. Mert kötelező érvényű fogadalomnak vették ezeket a szavakat, nem pedig mézes-mázos ígéretnek, amelyről Washingtonban hamarosan megfeledkeznek. Hazafelé repülve Reagan aligha próbált megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy három-négy év múlva a franciák, nyugatnémetek, olaszok már szovjet gázon főznek majd. Lelki szemei előtt szinte a gázt is veszedelmesen vörösnek látta, akárcsak alábbi karikatúránkon. Tán már ekkor eldöntötte, bármit is ígért korábban, ennyiben mégsem hagyhatja a dolgot. Hazaérve pihenői sem tartva sebtiben magához rendelte gazdasági tanácsadóit, és tüstént megszületett a döntés: a szibériai gázvezetékhez a nyugat-európai cégek nem szállíthatnak olyan berendezéseket, amelyek amerikai licenc alapján készülnek. A hír sokkolta Nyugat- Európát. Vajon mi lelte Reagant? Ennyit ér a vezető tőkés ország elnökének adott szava? Amikor minden gyanús. Reagan feleségéhez: Mondd, miért olyan vörös ma ez a gáz? A Népszabadságból A sokkot újabb hidegzuhany követte: dömpingvámokkal sújtják a Közös Piac országaiból importált acélt. Az USA érvei szerint a közösség országaiban az acél- termelés jelentős állami támogatást élvez, emiatt versenyképes, s ezt nem nézhetik tétlenül. Holott a döntés abból a meggondolásból született, hogy az Egyesült Államok magas vámilletékekkel kirekessze saját piacáról Nyugat-Euró- pát, csakhogy a súlyos gondokkal küszködő hazai acélipart megvédje a csődbe jutástól. Nyugat-Európa tehát újabb övön aluli ütést kapott szövetségesétől. A jelek szerint Washingtonban egyáltalán nem veszik komolyan őket és problémáikat. Törődnek is azzal, hogy a Közös Piac évente 3 milliárd dolláros bevételtől esik el a döntés miatt. Vagy azzal, hogy több acélipari üzemet kell bezárni a kevesebb megrendelés miatt, s így tovább duzzad a munkanélküliek 10,7 milliós serege. Igaz, az USA is alig ,,marad le“ e tekintetben, ,.mindössze“ 1 millióval kevesebb a munkanélkülije. A vámkorlátozással pedig szinte exportálják a gyors ütemben növekvő munkanélküliséget Nyugat- Európába. A tengerentúlról az atlanti partnereket már aligha érheti meglepetés. Sok mindenben volt már eddig részük, kijutott az ígéretekből, a magyarázat nélkül hagyott döntésekből. Pedig nem ilyen partnerre voltak felkészülve. Ha egyszeri esetről lenne szó, talán még megmagyarázható lenne azzal, hogy ,.először és utoljára.“ De sorozatosan? Itt már gyanítható a szántszándék. Vagy majd megszokják? Nem egy gazdasági szakember vallja, Reagan ehhez a parancsoló modorhoz akarja hozzászoktatni Nyugat-Európát. Csakhogy ilyen játékhoz gyenge partnerekre lenne szükség, ám azok már felnőttek. Viszont ha valaki ilyen protekcionista lépéseket tesz, az a gyengeség jele. Jelzi, hogy nagy bajok vannak a gazdasági életben. Ha Így folytatódik, a szabad kereskedelem lesz a ritka kivétel, míg a korlátozás a fő szabály. Ily módon tehát az Egyesült Államok békeidőben háborúba kezd, szerencsére egyelőre gazdasági téren. P. VONYIK ERZSEBET
