Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-11-12 / 45. szám
„Ha jól emlékszem, az ötvenes évek derekán kezdtük el a véradást“ ◄ ► „Lehet, hogy így van ez a rendjén?“ E rősen szürkült már, amikor Bárca (Barca) peremén megtaláltam a keresett házat. Nem feltűnő épület. Egy rövid utca végében áll az egykori Bárca település határán. A kerítésen belül virágok és díszfák, a kert közepén házilag szerkesztett szökőkút és farönkülőkékkel körülvett asztal.- Egész nap vasakkal dolgozom, így délutánonként jól esik a kerti munka - árulta el szerényen a takaros kert titkát a Kassai Magasépítő Vállalat géplakatosa, amikor megálltunk az üvegháznak is beillő veranda ajtajában, hogy szemügyre vegyem az ott zöldellő virágrengeteget. Vendéglátómmal, Vaskó Bertalannal és feleségével a nappaliban ültünk le.- Közel két évtizedig építgettük, alakítgattuk ezt a hajlékot - jegyezte meg az asztalra friss szőlőt hozó Karolina asszony - és úgy látszik, hogy ez a végleges változat. A ház emeletes eleje - mutatott az egyik ajtó irányába - új, ez pedig konyha volt valamikor, csak közben átrendeztük, átalakítottuk.- Mikor volt ez a valamikor? - kíváncsiskodtam.- Ha jól emlékszem, az ötvenes évek derekán, éppen akkoriban léptünk az önkéntes véradók táborába. - egyeztette egy pillanatnyi gondolkodás után a háziasszony a múlt eseményeinek időpontját. Hét véradó a családban A családi hagyománynak"számító véradásra terelődött a szó, Karolina asszony szinte gondolkodás nélkül sorolta a tényeket, hiszen tizenöt évig volt Bárcán a Vöröskereszt elnöke, most pedig már évek óta alelnöke ennek a tömegszervezetnek. A nyolcvankét esztendős Gujdán bácsit emlegette, aki hatvan évvel ezelőtt egyik alapítója volt a Vöröskereszt helyi csoportjának és ugyanakkor ma is aktív tagnak számít; beszélt a 160 tagú szervezet egykori színjátszóinak tevékenységéről, a faluszépi- tésröl, a gyűlésekről, az ismeret- terjesztő előadásokról s az önkéntes véradók toborzásáról. - Hogy mi vonzott engem e mozgalomba?- gondolkodott el a kérdésen.- Azt hiszem, nehéz lenne pontosan meghatározni. Tény, hogy már gyermekkoromban érdekelt az egészségügy, az egészségvédelem, amikor Kassáról ide jöttem férjhez, szinte természetesnek vettem, hogy jelentkezzek a Vöröskeresztbe, majd az önkéntes véradók sorába. Az utóbbi aztán az egész családban meghonosodott. Férjem tizenhétszer adott vért. Ha közben nem betegszik meg, akkor már biztosan jóval túl lenne a húszon. Rendszeres véradónak számít Gabika lányunk és férje, továbbá Olivér fiunk és neje, valamint az ifjabb Bertalan. Zorka, a legkisebb, aki jelenleg a helyi mezőgazdasági szakközépiskolában tanul, egyelőre nem tart velünk, hiszen még fiatal, ám a Vöröskeresztben már tevékenykedik. A minap is egészségügyi nővérként teljesített szolgálatot a Nemzetközi Békemaratonon.- Nálunk családi ünnepnek számít a véradás - szólt közbe a férje. - Amikor onnan hazajövünk, csapunk egy kis lakomát, majd pihenőnapot tartunk. „Munka közben mindig gondolkodom“ Ezt a kijelentést Vaskó Bertalantól hallottam, amikor munkájára terelődött a szó.- Szüleim asztalost szerettek volna belőlem, de engem a vas, a motorok jobban érdekeltek. A szocialista munkabrigád aranyérmes tagja lassan és megfontoltan beszélt, s én ebből arra következtettem, hogy ez az ember a munkáját is pontosan és szépen végezheti, illetve arra, hogy a bra- tislavai gyermekkórház, a kassai bank és számos további olyan épület az országban, amelyben az ö csoportja végezte a vasszerkezetek szerelését, megbízhatóan szolgálja célját.- En munka közben mindig gondolkodom, azon töröm a fejem, mit lehetne jobban vagy könnyebben megvalósítani. Előkerültek a kitüntetések, valamint az eddig beadott és elfogadott tizenöt újítási javaslatának iratai, majd az is kiderült, hogy Vaskó Bertalant nemcsak az építőipar és a vállalat legjobb dolgozójaként tartják számon. Az üzemi pártszervezet vezetőségében és a szakszervezetben is aktivan tevékenykedik. S ott is elsősorban a tettek embere, nem pedig a szavaké.- Az idősebbik fiam tervező a Kelet-szlovákiai Vasműben, így neki is köze van ehhez a szakmához. A fiatalabbik velem egy üzemben keresi a kenyerét. Belőle eleinte gépészmérnököt szerettünk volna, hiszen jól tanult az alapiskolában és a gimnáziumban sem vallott szégyent. - Nekem a te szakmád tetszik a legjobban- mondta, s végül aztán ott kötött ki. Nem igyekeztem lebeszélni róla - mondta mosolyogva. — A közelmúltban egy ifjúsági munkabrigádot alakított s ezzel az általam vezetett huszonnégy tagú brigád tizenhat fősre zsugorodott. Riportalanyom egy pillanatra eltűnődött. majd kérdéssel fejezte be gondolatmenetét:- Lehet, hogy így van ez rendjén?- Nem válaszoltam. Éreztem ugyanis, hogy a feleletet Vaskó Bertalan már régen ismeri. GAZDAG JÓZSEF öten a hétből... (A szerző és Nádas. J. felvétele) FÜGGÖNY NÉLKÜLI ABLAKOK Az ország különböző részeiből jönnek a fővárosba, hogy kezük munkája nyomán lakóházak, gyárak, üzletek, iskolák nőjenek. Családjuk számára már megszokottá vált, hogy csupán a hét végén látogat haza a férj, az apa, a gyerek. A hazatérőt meleg étel, tisztaság és rend fogadja, hogy legalább a hét végén érezze az otthon melegét. Mert ebből merít erőt az, aki vállalja, hogy minden héten felül a vonatra, autóbuszra, otthagyja szeretteit, s visszatér a munkásszállásra. Csak a véletlennek köszönhetem, - naponta arra vezet az utam, - hogy megláttam a függöny nélküli ablakokat. Lehetséges, , hogy a két toronyház lakatlan - vetődött fel bennem, de amikor közelebb mentem, megláttam a bejárati ajtó felett függő táblát - a Priemstav vállalat munkásszállása. Vajon kik és hogyan laknak itt, kérdeztem magamban. Fel is kerestem Matej Kompié mérnököt, a vállalat szociális üzemének igazgatóját, akitől megkérdeztem:- A munkásszállás helyettesíti az otthont, vagy csak éjszakai szállást biztosít?- A vállalatunkban dolgozók részére mindig megfelelő szállást biztosítunk, hiszen mindenki számára fontos a pihenés, az alvás, nem mindegy, hogy milyen környezetben töltik a szabad idejüket, - vezette be s beszélgetésünket az igazgató. — Négy férfi, és egy női munkásszállás áll dolgozóink rendelkezésére, akik általában elégedettek ezekkel.- Szeretnénk meglátogatni az egyiket a IV. városkerületben,a Drobny utcában - vetettük fel az igazgatónak, aki elmondta, hogy a két toronyházat csak kölcsön kapták egy másik vállalattól, és a város kerületben végzett munkák befejeztével vissza is adják ezt az eredetileg lakóháznak épült szállást, amelyben a munkások lakásokban laknak.- Mi áll a lakók rendelkezésére?- Ágyakkal, szekrénnyel ellátott szobák és konyha villanytűzhellyel. Két tv-szoba - ez a legfontosabb - hogy kiki kedve szerint nézhesse a műsort. Legtöbbjüknek ugyanis ez jelenti a szórakozást. De van egy társalgó is, ami egyben vendégszoba, és működik egy házi könyvtár is.- Az igazság az, - folytatta az igazgató, - hogy dolgozóink a munkaidő befejeztével legszívesebben a szobában kártyáznak, vagy azonnal lefekszenek, hiszen keményen dolgoznak. Nem igénylik sem az olvasást, sem a társas életet. És azok, akik a munkából jövet betérnek még a kocsmába, azok csak alszanak a szálláson.- Arra a kérdésünkre, vajon mennyire érzik jól magukat a lakók a szőnyegtelen, csupasz ablakú szobákban, nincs- e valami, amit másképp szeretnének, - az igazgató meglepő választ adott. Szerinte a munkásoknak mindegy, hogy milyenek a szobák, hiszen amikor két évvel ezelőtt megkérdezték őket, hogy mit szeretnének, a kérés csak az volt, hogy az ágynemű színes, ne fehér legyen. De hallottunk kiégetett ágyneműről, tönkretett konyhai szekrénysorról, padlón elnyomott cigarettáról, rendetlenségről. A munkások hajnalban kelnek és fél hatkor hagyják el a szállást. Akkor kezdődik a takarítónők munkája, hogy a hazatérőket rend és tisztaság várja. De a sáros cipő, a piszkos munkaruha megteszik a magukét. Ennyit tudtunk meg az igazgatótól. Ezek után kíváncsian mentünk a szállásra! A portán már várt minket a ház gondnoka, aki végigvezetett néhány lakáson. Nélküle nem mehettünk volna a szállásra, hiszen nő este még a vendégszobába sem mehet. A földszinti tv-szobából nevetés hallatszott, oda nyitottunk be. Néhány fiatalember, elég kényelmetlen székeken ülve nézte az adást. Rendes, utcai ruhában, papucsban, kezükben, vagy a közelükben hamutartók, a padlón sem hamut, sem eltaposott csikket nem látunk. Véleményükre voltunk kíváncsiak, arra, hogyan érzik magukat ezen a szálláson, mit hiányolnak, mi tetszik. A válaszok megleptek. Az újvári járásból érkezők többsége nem hiányolta a függönyt (este korán lefekszünk, reggel korán kelünk), a szőnyeg jól jönne, mert melegebb lenne, a társalgóban sakkot, a könyvtárba pedig több magyar könyvet szeretnének. Bevezethetnék a vezetékes rádiót, és jó lenne, ha a fürdőszobákba visszahelyeznék a hósugárzókat, ,mert ezek nélkül ott hideg van. De általában elégedettek, laktak már rosszabb körülmények között is, és elvégre csak négy napig vannak itt, otthon mindenük megvan, ami a kényelmes élethez kell. A baj csak az, hogy egy-két kivétellel, beszélgető partnereink névtelenek maradtak.- A feleségem nem látogathat, még délután sem, ezen változtatni kellene - fakadt ki Stugel László, tanyi (Ton) lakos. Megtudtuk, hogy nem látogathatja őket lánytestvér, feleség és anya sem. Igaz viszont, hogy ha előre bejelentik látogatásukat, kapnak engedélyt és a vendégszobában tölthetik az éjszakát. Ha váratlanul érkeznek, az előírások megmá- sithatatlanok. Ez volt az egyedüli probléma amivel találkoztunk. - Más munkásszálláson másképp van? - kérdeztük, de a válasz csak vállvonogatásból állt. Azokban a szobákban, lakásokban, ahova bementünk, rend volt. Egyesek vacsoráztak - rendszerint hazulról hozzák a vacsorára valót - de voltak olyanok is, akik főztek. Ók is kényelmes otthoni ruhában, papucsban voltak, és annak ellenére, hogy a közhiedelem szerint az épitóipari dolgozók sokat isznak, nem találkoztunk részeggel. Igaz az is, hogy „sokadika“ volt, már várták a fizetést. Olyankor, mint megtudtuk, gyakran akad dolga a rendőrségnek is. Lehet, hogy kivételes nap volt, de látogatásunk alapján más képet alkottunk magunknak erről a szállásról mint az igazgatóval való beszélgetéskor. Lehet, hogy a vállalat vezetőinek nem jók a tapasztalataik, de egyik munkásszálásu- kon sincsenek függönyök, szőnyegek, - honnan tudják hát, hogy a munkások tönkretennék?! És ha ezt egyesek meg is tennék, csak van rá lehetőség, hogy a kárt megfizettessék a rendbontókkal! Mert nem drága berendezésre gondolunk, nem fényűző bútorokra, süppedő szőnyegekre, hanem célszerű, könnyen tisztán tartható szőnyegpadlóra, fehér vagy színes műanyag-függönyökre, kissé kényelmesebb székekre a tv-szobákban. Akkor is, ha ezt a dolgozók nem igénylik. Vagy annál inkább, mert ezzel is változtatni lehet talán rossz szokásaikon, igényteleségü- kön. És mindezt annak érdekében, hogy a szállás ne jelentse számukra csak az ágyat és a szekrényt. Későre járt, amikor kiléptünk a munkásszállás kapuján. A környék torony házainak at>- lakai világítottak a sötétben, de néhol már a lehúzott redőnyök mögött lefekvéshez készülődtek a családok. A munkásszá- láson is sokan lehúzták a redőnyöket, s így ez a toronyház nem is különbözött a többitől. PÉTERFI SZONYA.
