Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-11-12 / 45. szám

A polgári ideológusok nagyon fon­tosnak tartják, hogy kidolgozzák és világszerte terjesszék a világforradal­mi folyamat meg nemesítésére1' vonat­kozó terveket. Hiszen az effajta tervek­nek az az alapeszméje, hogy a dolgozók határolják el magukat a létező szocializ­mustól, és egymagukban harcoljanak az imperializmus ellen, ne támaszkodjanak természetes nemzetközi szövetségeseik­re. A marxisták-leninistákjól tudják, hogy a forradalmi munkásmpzgalom ebben az esetben vagy vereségre és hiábavaló áldozatokra kárhoztatná magát, vagy pe­dig harcából csak a látszat maradna meg és politikai tevékenységét a burzsoáziá-' val való kompromisszumok keresésére korlátozná, ahogy a szociáldemokrácia csinálja. Harmadik lehetőség nincs. Ilyen a logika, amely kérlelhetetlenül érvénye­sül a mai világban, ahol a szocializmus­sal vállalt nemzetközi szolidaritás gyen­gülése a burzsoázia pozícióit erősíti. Végezetül vegyük szemügyre a nem­zeti szabadság kérdését. A forradalmi munkásosztály képviselői mindig vitatha­tatlan kötelességüknek tartották, hogy elismerjék és védelmezzék a nemzetek önrendelkezési jogát. Lenin óriási érde­me, hogy feltárta e kötelesség valóságos tartalmát, vázolta mint olyan meghatáro­zott cselekvési vonalat, amely összhang­ban van az osztályeröknek a nemzetközi porondon való felállásával és harcával. Lenin kimutatta, hogy miután az impe­rializmus megteremtette azt a rendszert, amelynek keretében „maroknyi »nagy«- hatalom egyre fokozottabb mértékben el­nyomja az egész világ nemzeteit“ (Lenin összes Művei. 26. köt. 310 old.), olyan helyzetet idézett elő, amelyben a kapita­lista társadalomalakulat fő osztályellenté­te szorosan összefonódott a nem kevés­bé mélyreható és éles nemzetközi jellegű ellentéttel. A monopoltöke fő ellenfelével, a munkásosztállyal egy sorba állította azokat a népeket, amelyek híján vannak a nemzeti szabadságnak. Következés­képpen a kapitalizmusnak szocializmus­sal való forradalmi felváltása nem lehet eredménye a burzsoázia és a proletariá­tus közti társadalmi szempontból „vegy­tiszta“ harcnak; ehhez a világméretű fo­lyamathoz feltétlenül jelentősen hozzá kell járulniuk az elnyomott népek nemzeti felszabadító mozgalmainak is (lásd Lenin összes Művei. 39. köt. Kossuth Könyvki­adó 1973. 312-313. old., 44. köt. Kos­suth Könyvkiadó 1975. 34—35. old.). Ebből adódnak azok a gyakorlati fel­adatok is, amelyek összhangban vannak a forradalmi proletariátus osztály-interna­cionalizmusának lényegével. Lenin konkrétan megjelölte ezeket a feladato­kat, s hangsúlyozta, hogy nem elegendő a nemzeti önrendelkezés hívének nyilvá­nítani magunkat; ezenkívül még, először, újra meg újra meg kell magyarázni, hogy az igazi Szabadsághoz, az állami függet­lenséghez és a nemzetek egyenjogúsá­gához vezető út összefügg a szocializ­musért vívott harccal, és „másodszor a kommunista pártok közvetlen támoga­tást kell hogy nyújtsanak a -függő vagy nem egyenjogú nemzetek... és gyarma­tok forradalmi mozgalmainak“ (Lenin összes Müvei. 41. köt. 161. old.). A népek nemzeti önrendelkezésének lenini, vagy más szóval, proletár felfogá­sa homlokegyenest ellentétes volt a bur­zsoázia uralkodó eszméivel és koncepcióival, a burzsoázia általános osztálypolitikájával, amely a gyarmati rendszernek, a nemzeti elnyomást gya­korló kormányoknak a védelmezésére irányult. De az osztályérdekeknek ezt a döntő, mindkét oldalról felismert anta- gonizmusát visszatükröző ideológiák és politikai irányvonalak nyílt összeütközése mellett az első világháború kezdete és különösen az Októberi Forradalom után széles körben kibontakozott a „harmadik álláspont“ híveinek tevékenysége. Ezek szerfölött buzgók voltak a többi közt a munkásmozgalom reformista szárnyán, a második és a centrista „két és feles“ Internacionálé soraiban. Az imperialista burzsoáziától látszólag azzal határolták el magukat, hogy elismerték a nemzetek egyenjogúságát, a népek jogát a nemzeti önrendelkezésre. De egyidejűleg elhatá­rolták magukat a leninizmus forradalmi eszméitől is. Azt vallották, hogy az impe­rializmus által leigázott népek harca kizá­rólag az ő saját ügyük, amellyel lehet rokonszenvezni, de amelyet nem lehet gyakorlatilag segíteni. Lenin azt mondta erről, hogy ez „a nemzetköziség fogalmának és politikájá­nak... elferdítése“ (uo.). A reformista politikusok számára, írta Lenin, a nemzeti önrendelkezés szavakban elismert elve „hazug cégér“ volt (uo.). E cégér mögött igen kényelmesen érezték mágukat: tet­szeleghettek az internacionalisták pózá­ban, s nem kockáztattak semmit sem, messziről nézhették a gyarmatbirodal­makban kibontakozó harcokat. A mai körülmények között a nemzeti szabadság kérdése sok tekintetben más­ként vetődik fel, mint a múltban. De törvényszerűen fennmarad a kérdés két fő nemzetközi megítélése. Az egyik a burzsoázia osztálymegitélése, amely teljesen alá van rendelve egy célnak, nevezetesen annak, hogy minden esz­közzel megtartsa a fejlődő országokat a kapitalista kizsákmányolás hatóköré­ben, az imperializmus ellenőrzése alatt. A másik, a munkásosztály, a szocializ­mus megítélése, amelyek, mint Lenin írta, kötelességüknek és saját érdekük­nek tartják (lásd Lenin Összes Művei. 30. köt. Kossuth Könyvkiadó 1971. 117. old.), hogy minden segítséget megadja­nak az egykori gyarmatok és félgyarma­tok népeinek, s előmozdítsák, hogy e né­pek valóban szabadon határozhassák meg nemzeti és társadalmi sorsukat. És ekkor újból színre lépnek az „arany középút“ buzgó hívei. Igen, ők elítélik az imperializmust, amely lábbal tiporja a né­pek nemzeti jogait, állami szuverenitását és érdekeit. De támadják a szocializmust is, amely lám, nem éri be annyival, hogy rokonszenvéröl biztosítja a nemzeti fel­szabadítás erőit, gyakorlati segítséget is nyújt nekik, mégpedig - a „harmadik álláspont“ mércéje szerint - „megen­gedhetetlen“ formákban. A forradalmi politikában természete­sen nem csekély jelentősége van a for­mák megválasztásának. De a formák megválasztását nem dogmatikus előírá­sok határozzák meg. Ami a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom erői­nek szövetségét illeti, ez természetesen különböző formákat ölt, a többi közt, mint Lenin írta,’ aszerint, hogy „mennyire fejlett a kommunista mozgatom az egyes országok proletariátusán belül, illetőleg a munkások és a parasztok polgári de­mokratikus szabadságmozgalma az el­maradott országokban vagy az elmara­dott nemzetiségek körében“ (Lenin összes Művei, 41. köt. 159. old.). A mar­xista-leninista pártok számára, a szocia­lista közösség állama számára nem egy­szerű dolog internacionalista kötelessé­gük teljesítése, a nemzeti felszabadító, forradalmi erők hathatós segítése. Együtt jár ez anyagi terhekkel is, áldozatokkal is, olykor nehéz politikai döntésekkel is. Vagyis ez a világméretű osztályharc bo­nyolult, feszültségekkel terhes arcvonal­szakasza. A burzsoázia jól ismeri osztályérdekeit, és sokkal inkább törődik velük, mint bár­miféle formával. Az imperializmus a né­pek nemzeti szabadságának elfojtására felhasználja a hagyományos és a legmo­dernebb eszközök széles választékát. A gyorshaderőket éppúgy, mint a zsoldo­sok bandáit, a kölcsönöket, amelyeket azzal a feltétellel ad, hogy nyissák ki a kaput a transznacionális cégek előtt. Felhasználja „a nemzetközi terrorizmus elleni harc“ doktrínáját. Felhasználja még a nemzeti önrendelkezés jelszavát is. Igen, ez történik. A történelem a mo- nopoltökés burzsoáziát is megtanította egyre és másra. Amonopoltökés burzsoá­zia hajlandó akár a népek nemzeti jogai védelmezőjének is feltüntetni magát, amikor azt érvként használhatja fel a fel­szabadító mozgatom elleni harcban, ab­ban a próbálkozásban, hogy a felszaba­dító mozgalmat elszakítsa erős nemzet­közi szövetségesétől, a szocializmustól. Ilyen körülmények között a népek nem­zeti szabadságáról, függetlenségéről, szuverenitásáról való gondoskodás csak egyet jelenthet - harcuk messzemenő támogatását és védelmezésüket az im­perializmus katonai, politikai és gazdasá­gi támadásaival szemben. Lépten-nyo- mon tapasztalhatjuk, hogy a felszabadító mozgalmaknak nincs elegendő saját ere­jük 'ahhoz, hogy szembeszálljanak az imperialista nyomással. Ugyan mit érne az olyan internacionalizmus, amely nem ismeri el, hogy segítséget kell nyújtani ezeknek az erőknek? Elösegítené-e az ilyen itnernacionalizmus a népek nemzeti jogainak érvényesítését? Szolgálná-e az antiimperialista szolidaritás nemzetközi frontjának megszilárdítását? A jelenkorhoz alkalmazkodva megújí­tott „harmadik álláspont“ hívei szemet hunynak a világ szigorú realitásai fölött, a nemzeti önrendelkezés jogának sima és akkurátus megvalósításáról álmodoz­nak, s ezt az elvet továbbfejlesztik azzá az abszurd követeléssé, hogy e felszaba­dító mozgalmat be kell zárni a vákuumba, el kell zárni a világméretű osztályharc hatásától és befolyásától. Ez illúzió. De megtévesztheti a munkásmozgalom, a demokratikus és a felszabadító mozga­lom egy részét. E veszély láttán a marxis- ták-leninisták nem maradhatnak közöm­bösek. Úgy járnak el, ahogy Lenin meg­hagyta, amikor annak idején az effajta veszély elleni harcot egy sorba helyezte a forradalmi munkásosztály legfontosabb feladataival, a többi közt azzal a feladatá­val, hogy nemzetközi szolidaritást tanú­sítson azon népekkel, amelyek ki akar­nak törni az imperialista rabságból (lásd uo., 172 old.). ★★★ Lenin sokat fáradozott azon, hogy tel­jesüljön a marxizmus megalapítóinak út­mutatása, nevezetesen az, hogy a mun­kásosztálynak legyen saját külpolitikája. Ezt a politikát közvetlenül Lenin irányítá­sával kialakította az Oroszországban ha­talomra jutott proletariátus. Más orszá­goknak a leninista kommunisták által ve­zetett munkásmozgalma ugyancsak megtanulta, hogyan határozza meg osz­tályirányvonalát a nemzetközi ügyekben. Ma a munkásoknak erről a külpolitikájáról teljes joggal mondhatjuk, hogy gazdag történetre, nagy vívmányokra tekinthet vissza. Ez a politika mindig különböző lehető­ségek közepette valósult meg: itt rendel­kezésre állt az államapparátus, ott csak az utcai tüntetés plakátjait lehetett fel­használni, másutt rendelkezésre állt a parlament szónoki emelvénye, megint másutt csak illegálisan kiadott röplap ré­vén lehetett szólni, vagy pedig élni lehe­tett a modern tömegkommunikációs esz­közökkel, miközben más helyen csak kevés embert megmozgató gyűléseken lehetett hirdetni ezt a politikát. De ez a politika mindig nagyon hathatós. Még szinte alig észrevehető akciói sem vesz­nek kárba, nem múlnak el nyomtalanul. Miért nem? Azért nem, mert mindig érzé­keltetik a proletár internacionalizmus nagy, világméretű erejét. Mint Lenin mondta, „nem a számon fordul meg a dolog, hanem a valóban forradalmi proletariátus eszméinek és politikájának helyes kifejezésén. Nem az internaciona­lizmus »proklamálása« a lényeg, hanem az, hogy még a legnehezebb időben is tudjunk a gyakorlatban internacionalisták lenni“ (Lenin összes Művei. 31. köt. 175. old). A mai történelmi helyzetben ezek a szavak rendkívül időszerűek. A kor alapvető problémái annyira élesek, hogy okvetlenül szükség van mindazon erők nemzetközi szolidaritásának erősítésére, amelyek szívükön viselik a béke, a társa­dalmi haladás, a nemzeti szabadság ér­dekeit. Ezek az erők példátlanul megso­kasodtak. Újabb és újabb társadalmi cso­portok, egész népek közelednek hozzá- v juk, összefognak velük. S egyre tudato­sabban vallják, hogy elengedhetetlenül szükség van a nemzetközi akcióegység­re. A marxisták-leninisták véleménye szerint ez újabb lehetőségeket nyújt arra, hogy a szocializmus, a forradalmi mun­kásosztály, a nemzeti felszabadító moz­gatom kipróbált szövetségének az ereje gyarapodjon, akcióképessége fokozód­jon. E szövetség megbonthatatlansága az igazi internacionalizmus első paran­csa. (Vége) Konsztantyin Ivanovics Zaradov, aki életének utolsó, csaknem tizen­négy esztendejében a kommunista és munkáspártok közös elméleti és tájé­koztató folyóiratának, a Béke és Szoci­alizmus főszerkesztőjeként végzett igen felelősségteljes, alkotó munkát - az idén tavasszal elhunyt. AZ INTERNACIONALIZMUS / / NÉHÁNY KÉRDÉSÉ ÉS A LENINIZMUS 3 írta: KONSZTANTYIN ZARODOV, A BÉKE ÉS SZOCIALIZMUS FŐSZERKESZTŐJE Elkészült az el­ső traktor a sztálingrádi traktorgyárban

Next

/
Oldalképek
Tartalom