Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-10-29 / 43. szám

A leninizmus mai jelentőségéről igen heves viták folynak. Vitáznak erről a munkásmozgalomban is, mégpedig nem elvont eszmecserék formájában, hanem időszerű politikai problémákkal közvetlen összefüggésben. A munkás- osztály egyik ilyen problémája az állandó szükséglet, hogy meghatározza nemzet­közi álláspontját és megválassza a szö­vetségeseket saját országának határain kívül. Más szóval, ez az internacionaliz­mus problémája. E problémát kiélezi a szó szoros értelmében minden olyan esemény, amely magára vonja a világ figyelmét, legyen az a helsinki Záróok­mányt aláíró államok madridi értekezlete vagy a NATO döntése, amely azzal fe­nyeget, hogy Nyugat-Európát a Per- shing-rakéták és a szárnyas rakéták bá­zisává változtatja, vagy pedig az iráni monarchia bukása, az afganisztáni társa­dalmi átalakulás, a háborúellenes moz­galom rohamos fellendülése a nyugat­európai országokban, a lengyelországi válság, a salvadori polgárháború, vala­mint Izraelnek az a döntése, hogy beke­belezi az általa elfoglalt arab terüle­teket... „Manapság boldog-boldogtalan a nemzetköziségre esküszik“-írta Lenin 1917. áprilisában (Lenin Összes Művei, 31. köt. Kossuth Könyvkiadó 1972. 168. old.), azt hangsúlyozva ezzel, hogy az internacionalizmus üres szólammá válik, ha nem fejezi ki a proletariátusnak és szövetségeseinek következetes osztály­politikáját a világfejlődés, a nemzetközi élet kulcsfontosságú kérdéseiben. Min­denki, aki ismeri Lenin elméleti és politi­kai munkásságát, tudja, hogy Lenin sze­rint az internacionalizmus igazi tartalmá­nak próbája elsősorban a következő há­rom kérdésben elfoglalt álláspont: a há­ború és a béke, a társadalom szocialista átalakítása, az elnyomott népek felsza­badítása. Az internacionalizmusnak ez a lenini megközelítése ma is teljesen időszerű, mivel a mostani, gyökeresen megváltozott történelmi körülmények kö­zött is ugyanez a három fő kérdés áll az emberiség előtt. Ezt szem előtt tartva próbáljuk vizsgálni annak a jelenkori harcnak néhány fontos vonatkozását, amely a munkásosztály nemzetközi összefogásáért, a békéért küzdő erők, a világforradalmi folyamatban részt vevő valamennyi erő nemzetközi szolidaritá­sának megszilárdításáért folyik. Kezdjük a háború és a béke kérdésé­vel. Először is azért, mert az emberiség­nek ma nincs nagyobb gondja, mint az, hogy elhárítsa a termonukleáris háborút, megóvja a világbékét. Másodszor azért, mert a XX. században a munkásmozga­lomban éppen az ezzel a kérdéssel kap­csolatos álláspont meghatározásával kezdődött el az elhatárolódás az osztály­internacionalizmus és csak szavakban megnyilvánuló utánzata között. Persze egymagában az a körülmény, hogy a háború és a béke problémája fennállott akkor és ma is fennáll, még korántsem elegendő ahhoz, hogy analó­giák alapján keressük a megoldását. Ezt a problémát mindegyik időszak különle­ges közegben veti föl, amely a gazdasá­gi, társadalmi-politikai, társadalom-lélek­tani tényezők és sok más tényező bonyo­lult kölcsönhatása révén alakul ki. A nem­zetközi munkásosztálynak mindenkor fel­adata, hogy pontosítsa békekoncepcióit, s így összhangba hozza nézeteit és ál­láspontját a kor követelményeivel. Ma például figyelembe kell venni, mi­lyen pusztító erő rejlik a felhalmozott fegyverkészletekben, mekkora terhet rak a népek vállára a nem szűnő fegyverke­zési verseny, és milyen nagy veszéllyel fenyegeti az emberiség életét. A mai arzenálok sem a mennyiségi, sem a mi­nőségi paraméterek tekintetében nem hasonlíthatók össze a régebbiekkel. A maga módján precedens nélküli a nemzetközi erők felállása is, amely magában foglalja a többi közt az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a NATO-tömb és a Varsói Szerződés szervezete kato­nai-politikai szembenállását. A hozzáve­tőleges katonai egyensúly a politikai irányvonalak szöges ellentétességével párosul. A Szovjetunió, a szocialista kö­zösség többi országa minden tehetőt megtesz azért, hogy véget vessen a fegyverkezési versenynek, megőrizze az enyhülést, újabb impulzusokat adjon az enyhülésnek. A NATO harcias körei­nek, mindenekelőtt az Egyesült Államok­nak a képviselői viszont a nemzetközi feszültség fokozására irányuló politikát folytatnak, nagy hangon erénynek nyilvá­nítják a Szovjetunióval és a szövetsége­seivel szembeni politikai megkeménye- dését, a legkülönbözőbb formákban be­avatkoznak a szocialista államok bel- ügyeibe, ,,szankciókat“ hoznak ellenük. Mindennek tudatában levonható-e olyan következtetés, hogy a világpolitikát csak a diplomaták, a kormányok, az álla­mok, a hatalmak, a tömbök csinálják? Levonható-e az a következtetés, hogy a dolgozóknak a tőke hatalma ellen, a szocializmusért vívott harca sehogyan és semmiben sem kereszteződik a nem­zetközi színtéren lejátszódó konfliktusok­kal? Ezt a logikát követve lehet-e azt ajánlani e harc résztvevőinek, hogy tart­sák minél távolabb magukat a „tömb­politikától“, a katonai-politikai világkönf- rontáció mindkét pólusától? Kiderül, hogy lehet, ha valahogyan így okoskodnak: mivel mindkét fél részt vesz a fegyverke­zési versenyben, mivel mindkét felet tömbök képviselik nemzetközi síkon, együttesen felelősek a világméretű politi­kai feszülstégért, egyenlő arányban osz­toznak a felelősségben. keresnek, amelyek lehetővé teszik, hogy kitérjenek a közelgő háború-elleni harc elől, megegyezve az osztályellenféllel a haza védelmének talaján. Miért adta ki az internacionalista Lenin a „saját kor­mány vereségének“ jelszavát, amikor a háború kitört? Azért, mert ez imperialis­ta háború volt, amelyet mindegyik benne részt vevő ország burzsoáziája nem a nemzeti érdekek szolgálatában, hanem a proletariátussal szemben ellenséges saját érdekeinek szolgálatában viselt. Mi­ért válik az Októberi Forradalom után az internacionalista Lenin „honvédővé“, a haza védelmének hívévé? Azért, mert most már a munkások és a parasztok osztályál lámának védelmezéséről van szó. Amint látjuk, a lenini irányvonal össz­hangban volt a nemzetközi élet valósá­gos körülményeivel. De a helyzet sajá­AZ INTERNACIONALIZMUS NÉHÁNY KÉRDÉSE ÉS A LENINIZMUS D írta: KONSZTANTYIN ZARODOV, A BÉKE ÉS SZOCIALIZMUS FŐSZERKESZTŐJE Ilyen „békefilozófia“, amely látszólag megfelel a mai világrealitásoknak (nem véletlenül van a hangsúly a tömbökön), valóban létezik. Ez a „filozófia“ termé­szetesén különbözik attól a „filozófiától“, amellyel az imperialista propaganda há­zal, és amely teljes egészében a „szovjet fenyegetésről“ szóló koholmányokon alapul, de ettől még nem válik olyan koncepcióvá, amely helyesen tükrözi vissza a világ realitását. Megáll azon a ponton, amely azt az érthető törekvést fejezi ki, hogy elhárítsák a háborús ve­szélyt, de nem tartalmaz semmiféle olyan komoly kísérletet, hogy válaszoljanak a kérdésre: honnan indul ki ez a veszély? Röviden szólva, nem emelkedik a töme­gek spontán békeszerető érzelmeinek és követeléseinek szintje fölé. Lenin annak idején hangsúlyozta, hogy a munkások tudatos élcsapatának messzemenően támogatnia és fejleszte­nie kell a tömegek ilyen követeléseit, egyszersmind ki kell adnia saját jelszava­it is amelyek a helyzet tudományos elem­zéséből következnek (lásd például Lenin összes Művei. 26. köt. Kossuth Könyvki­adó 1971. 284. old.). És ez arra késztet bennünket, hogy visszatérjünk a történe­lem lapjaihoz, figyelmesen megvizsgál­juk, hogyan alakult ki, miként fogalmazó­dik meg Lenin saját álláspontja a háború és a béke kérdésében. Mi az oka annak, hogy az internacio­nalista Lenin az első világháború küszö­bén semmilyen közösséget sem akar vállalni a II. Internacionálé vezéreivel és az oroszországi mensevikekkel? Az az oka, hogy ezek olyan eszmei kibúvókat tosságaival különbözőképpen lehet szá­molni. A kor követelményeire hivatkozva siettek megújítani „békefilozófiájukat“ a munkásmozgalom jobbszárnyának képviselői is. Nézzük például a közéjük került Plehanovot. aki 1915-ben kijelen­tette, hogy „a körülmények változásával változik taktikánk is“, és ebből ilyen kö­vetkeztetést vont le: ha a szocialisták „a háború előtt a béke megóvása mellett voltak, ennek nem kell azt jelentenie, hogy most nem vehetnek részt... a hábo­rúban“ (G. V. Plehanov: Az internaciona­lizmus és a haza védelme. Petrográd 1917. 6. old. »oroszul«)- A II. Intemado- nálé vezéreinek irányvonala ténylegesen közvetlen támogatójává vált a burzsoázi­ának, amely a militarizmus és a háború útján igyekezett megszilárdítani pozícióit. A leninizmus háborúellenes irányvonalá­nak óriási szerepe volt az oroszországi munkás-paraszt tömegek forradalmi mozgalmának kibontakozásában, az Ok­tóberi Forradalom győzelmében, ami egyébként első ízben mutatta meg szem­léletesen azt, hogy a békéért vívott harc elválaszthatatlan a társadalom szocialis­ta átalakításáért folytatott harctól. Mi hát az oka annak, hogy egyfelől Lenin politikája, másfelől a jobboldali szociáldemokrácia politikája, noha lát­szólag egyformán figyelembe vette a helyzet sajátosságát, a lényeges, az eredményeket tekintve ellentétes volt? Az volt az oka, hogy a munkásmozgalom opportunista vezetői csupán az államvál­tozásokat vették észre. Leninnél viszont, mint az imént rámutattunk, az osztálykri­A Vörös tér Moszkvában tórium, az osztálymegKozentes, az osz­tályszempont állt előtérben. A leninizmus elmélete és gyakorlata megtanította a nemzetközi proletariátus élenjáró képviselőit arra, hogy a háború és a béke problémájában meglássák a legfőbbet - a probléma osztálytartal­mát. Megtanította őket arra a felismerés­re, hogy a nemzetközi küzdőtér elsősor­ban az osztályérdekek összeütközésé­nek, harcának terepe. Emellett korunk sajátossága, hogy fokozódik az itt képvi­selt osztályerők polarizálódása. Ezt a fo­lyamatot az Októberi Forradalom indítot­ta el, amely kettéválasztotta a világot két ellentétes társadalmi rendszerre és ezzel mintegy egységes tengelyre „ültette“ az egész nemzetközi életet. Az Októberi Forradalom olyan helyzethez vezetett, írta Lenin, amikor „a világpolitikai ese­mények szükségképpen mind egyetlen középpont körül összpontosulnak“, ne­vezetesen a körül a harc körül, amelyet a világburzsoázia a szovjet állam és természetesen szövetségesei, a világ élenjáró munkásainak mozgalmai, a gyarmatok és az elnyomott népek nem­zeti szabadságmozgalmai - ellen vív (lásd Lenin összes Müvei. 41. köt. Kos­suth Könyvkiadó 1974. 159. old.). Amikor Lenin ezt írta, a szocializmus csak az első lépéseket tette egy ország­ban. Ma már létezik a szocialista államok nagy nemzetközi családja és minden világpolitikai esemény még inkább a szo­cializmus és a kapitalizmus közti harc medrébe kerül. A munka és a tőke közti ezen intemacionalizálódott konfliktus fej­lődése, a konfliktusban részt vevő erők harca és viszonya határozza meg a nem­zetközi élet fő tendenciáinak tartalmát és lényegét. A tudományos szocializmus feltételezi az elmélet és a gyakorlat egységét. Ezek pedig egyebek között azt követelik, hogy tudjunk realisták lenni a napi politika dolgaiban. A kommunisták tudatában vannak annak, hogy a katonai-politikai tömbök létezésével számolni kell, hogy a ma körülményei között e tömbök meg­kerülésével és e tömböktől függetlenül nem lehet megoldani sok döntő fontossá­gú nemzetközi kérdést, a leszerelés, az enyhülés problémáit. De ugyanez a rea­lizmus lehetővé teszi azt is, hogy lássuk azt az elvi lényeget tekintve különböző szerepet, amelyet az imperializmus és a szocializmus, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, a burzsoá nacionalizmus és az internacionalizmus betölt a tömb­politika keretei között. A dolgok realista szemlélése feltételezi annak megértését is, hogy a tömbök feloszlatásának felada­ta (amelyet egyébként az SZKP által meghirdetett békeprogram kitűzött) csak azzal a feltétellel hajtható végre, ha fenn­marad a katonai egyensúly, s következe­tesen lejjebb szállítják a fegyverzetek szintjét, vagyis ha az enyhülést egyidejű­leg fejlesztik politikai és katonai vonatko­zásában. A kommunisták rendívül nagy felelős­ségérzettel dolgozzák ki békekoncepció­jukat, békepolitikájukat. Internacionalista kötelességüknek tekintik, hogy helyesen orientálják a háborúellenes tömegmoz­galmat, megmagyarázzák e mozgalom résztvevőinek, hogy a nemzetközi élet menete nem a „tömbpolitikának“, hanem az osztályérdekek és az osztályellentétek logikájának van alávetve. Azzal a „béke- filozófiával“, amely a társadalmi és politi­kai mozgalmakat a hatalmakhoz és töm­bökhöz való viszonyuktól függően osztá­lyozza és ezzel a békeszerető erők meg­osztása irányában hat, a kommunisták szembeállítják a világfejlődés osztály­elemzését és a belőle levont következteté­seket, amelyek megmutatják, hogyan va­lósulhat meg ezeknek az erőknek nem­zetközi összefogása pártállásuktól, ideo­lógiájuktól, nemzeti hovatartozásuktól stb. függetlenül. Ez az elemzés fölöttébb pontosan megmutatja, hogy a háborús veszély ma is az imperializmustól indul ki, ahogy az imperializmustól indult ki az előző két világháború is, és hogy a béke védelme nemzetközi frontjának fő ereje a szocia­lizmus. A békéért folytatott harcban a nemzetközi szolidaritás csak abban az esetben lehet érvényes, ha e két igazság megértésén alapul. És okvetlenül ered­ményesnek kell lennie, mert a háború és a béke kérdése, amely lényegét tekintve osztálykérdés, ma élet-halál kérdéseként áll az emberiség előtt. Most pedig nézzük, milyen próbának van alávetve az internacionalizmus a társa­dalom szocialista átalakításának útján je­lentkező gyakorlati problémákkal, az ezen az úton elért tényleges vívmányok­kal kapcsolatban. (A tanulmány második részét jövő heti számunkban közöljük)

Next

/
Oldalképek
Tartalom