Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-10-15 / 41. szám

Vajon milyen lehet Grúzia?- fogott el egyre élénkebben a kí­váncsiság, amikor Moszkvában a vnukovói repülőtérről magasba emelkedett velünk az Aeroflot szovjet légiforgalmi társaság TU-134-es gépje. Jirina Lapková, a prágai Hospodárske noviny- gazdasági hetilap - szerkesztője és Antonin Votava, a Csehszlovák Rádió prágai riportere, szintén iz­gultak, hiszen ők is először indul­tak akkor a Szovjetuniónak ebbe a Fekete-tenger melletti köztársa­ságába. Az előzetes szóbeli tájé­koztatások, valamint az áttanul­mányozott könyvek és folyóiratok szép, érdekes látványt ígértek, s jóval kecsegtetett a legenda is: Az Isten hat nap alatt terem­tette a világot és a hetedik napon pihenni készült. Ekkor kopogtattak az ajtaján. A grúzok követsége érkezett: - Felosztottad a Földet, mindenkinek juttattál, csak rólunk feledkeztél meg - mondták. Az Úr zavartan vakarta meg a tarkóját:- Ejnye, fiaim, igazatok van. Nincs már csak egyetlen darabka föl­dem, amit magamnak tettem félre öreg napjaimra. De ha már hibáz­tam, jóvá kell tennem, nektek adom, legyen az a tiétek." A fővárost elhagyva közel tíz kilométer magasságból fürkésztük volna a Tulánál eredő és az Azovi- tengerbe torkolló Don folyót és környékét, ha nem szól közbe az időjárás. Sajnos, ahogy közeled­tünk a Kaukázushoz, úgy sűrűsö­dött alattunk a szemünk elöl min­den földi látnivalót elrejtő szürkés­fehér felhőszőnyeg, így a fedélzeti hangosanbeszélő utastájékozta­tójából ugyan megtudtuk, mikor repülünk Voronyezs, Mineralnyije Vodi és mikor a többi nevezete­sebb város fölött, de a táj képe nem rajzolódott elénk. A fedélze­ten halkan szólt a nálunk is közis­mert Álla Pugacsova melodikus táncdalainak egyvelege, folyt a társalgás, s közben fél szemével szinte mindenki azt figyelte, mikor bújik elő a kinti egyhangúságból az óriáshegység első csúcsa. Szomszédom, a családjával egyhónapos grúziai üdülésre tartó szibériai munkás szintén izgatot­tan kémlelte a láthatárt. Öt nem is annyira a sziklák és az örökös jég valamint hó birodalma érdekelte, inkább a Fekete-tenger több szín­ben játszó víztükrére volt kíváncsi.- Azt mondják - közölte velem beszélgetés közben -, hogy a napsugarak erősségétől, a víz sótartalmától és mélységétől, va­lamint a vízben lebegő, saját moz­gást alig végző parányi állati és növényi szervezeteknek az ösz- szességétöl Ogyesszánál szür­készöld a tenger, a Krím félsziget mentén smaragdzöld, Szuhumi környékén égszínkék, Batumi tér­ségében pedig sötétkék, s hogy ugyanakkor minden patak és min­den folyó más-más színt, más ár­nyalatot visz a Kaukázusból a ten­gerbe. Közel két óra lebegés után elér­tük a várva várt hatalmas hegyvo­nulatot. A szürke, hófedte fehér ormok és gerincek - a mi csodál­kozásunkra - egymás után bújtak elő az alattunk hömpölygő dús felhörétegböl. A Nagy-Kaukázus legmagasabb csúcsa, az 5642 méter magas Elbrusz is ránk bólin­tott, amikor nyugati oldala mellett, illetve felett repültünk. így, fölülné- zetből csodálatos látvány az Azo- vi- és a Fekete-tengert összekötő Kercsi-szorosból kiemelkedő, majd keleten a Kaszpi-tengerbe süllyedő, 1200 kilométer hosszú hegyvonulat. Még akkor is nagy élmény ez, ha az embernek kevés ideje jut a bámészkodásra s a lá­tási viszonyok sem a legkedve­zőbbek ahhoz, hogy az utazó egy­behangolja a térképet a valóság­gal, illetve a 900 kilométeres órán­kénti sebességgel száguldó repü­lőgépből felismerhesse az alatta ágaskodó csúcsokat, a sötétkék és fekete foltok alakjában megje­lenő szakadékokat, valamint a Ka­ukázus fürge vizeinek utat és medret adó völgyeket. Kint, gépünk körül negyven fo­kos a hideg, a fedélzeten viszont kellemes a légkör, csodálkozás­sal, ámuldozással telített a jó han­gulat. Az egyre tisztábban látható tájjal való ismerkedés közben alig vesszük észre, hogy a hatalmas hegység minket tovább enged, ám az eddig szorgalmasan velünk úszó felhöréteg - mindnyájunk örömére - nem kap tőle „beutazá­si engedélyt“ Grúziába. - Mindjárt Szuhumi fölött leszünk - szól a lé­gikisasszony, s mi erre a kis, kerek ablakok előtt még jobban nyújto­gatjuk nyakunkat. Ki a tengerre kíváncsi, ki pedig azt is szeretné látni, hogy milyen is az a hely, ahol a legrégibb emberi települést talál­ták a Szovjetunióban. Ez is, az is érdekes. Szomszédom jó helyet kapott, mert a gép jobb oldali ablakain át - ahol ő ült - csak a kékeszöld víztükör volt látható, a bal oldalon ülőknek viszont a tarka szárazföld mutatta magát. Olyan magasból szinte fel sem tűnt, bárhová nézett az ember, hogy,szubtrópusi öve­zetben vagyunk, s hogy itt leg­alább 15 fokkal melegebb van, mint Moszkvában volt. Vonaton negyven órán át utaz­tunk volna, repülőgéppel viszont alig két és fél óra alatt jutottunk el a Moszkvától 2340 kilométerre le­vő Batumiba, a 69 ezer 700 négy­zetkilométer területű és az ötmillió lakosú Grúz SZSZK-nak 2900 négyzetkilométer nagyságú és 350 ezer lelket számláló Adzsár Autonóm Szovjet Szocialista Köz­társaságba. ISMERKEDÉS ADZSÁRIÁVAL Landolás közben úgy tűnt, mint­ha a gépmadár a nyugodt tengerre akarna velünk leszállni, hiszen ke­rekei már-már a víz felületét súrol­ták, de később kiderült, fölösleges az izgulás, mert Batumiban mindig ilyen a földet érés. A repülőtér ugyanis annyira vízközeiben van! hogy a tágas betonpályáról, azaz hivatalos nevén a fel- és leszálló- mezőről fejest lehet ugrani a partot simogató lágy hullámokba. A jellegzetes görög tájakra em­lékeztető vidék első látásra meg­nyerte tetszésünket. Kilépve a re­pülőgépből megálltunk a légifor­galmi „kikötő" irodaháza előtt len­gedező pálmafák tövében és für­késző tekintetünkkel azonnal pásztázni kezdtük az óriási „bota­nikus kertet“. Hamarosan rájöt­tünk, hogy nem véletlenül nevezik így ezt a területet. Igaz ugyan, hogy itt található a világ egyik legnagyobb mesterséges botani­kus kertje, de az is tény, hogy e tenyérnyi szélességű síkságnak, amelyet északkelet felöl a Mesz- heti-hegység védi a kaukázusi hi­deg légáramlatok ellen, délről a Törökországban terebélyesedő Savseti hegység övezi, nyugatról pedig a tenger áztatja, üvegházra jellemző, párás a levegője és a növényvilága is érdekes. Leg­alábbis nekünk, közép-európaiak­nak igen.' A Szovjetuniónak ez a legmelegebb és a legnedvesebb része - évente átlagosan 2500 mm csapadék hull - így a pálmák, fügefák, agavék, kám­foriák, az örökzöld babérfák, a magas és dús lombú eukaliptu­szok, a rohamosan növő bambu­szok, a citrusfélék közül főleg a mandarin és a narancs, továbbá a domboldalakat bolyhos szőnyeg mintájára borító teaültetvények, valamint a szubtrópusi éghajlatot kedvelő többi fű- és fafélék igazán otthonosan érzik magukat ebben a kis köztársaságban. S nemcsak otthonosan érzik itt magukat és ékesítik a tájat, de azok jelentik- elsősorban a citrusfélék és a tea- e vidék gazdagságát. Mielőtt azonban részleteseb­ben is betekintettünk néhány üzembe és városkába, meg kellett ismerkednünk a vendéglátóinkkal. Négyen voltak. Az SZKP területi bizottságának hatalmas termetű és állandóan víg kedélyű munka­társa Kutubidze Szoszo, valamint az autonóm köztársaság kétnyel­vű napilapjának, a 46 ezer pél­dányban grúz nyelven magjelenö „Szabcsota Adzsara“-nak és a 18 ezer példányszámú orosz nyelvű „Szovjetszkaja Adzsarija“-nak a főszerkesztője, s egyben az ad- zsáriai újságírók szövetségének az elnöke, Kuridze Sota, továbbá a hetente ötször megjelenő emlí­tett lap főszerkesztő-helyettese, Diaszamidze Avtandir és az ipari rovat vezetője, a mi mindennapi helyi „idegenvezetőnk“, Tavdu- madze Jurij. Az első kézfogástól a búcsú pillanatáig igen kedves, közvetlen és igen vendégszerető embereknek bizonyultak. Igyekez­tek minél többet megmutatni, mi­nél többet elmondani szép hazá­juk múltjáról és jelenéről. A MÚLT- Tények bizonyítják, hogy ez a vidék már az időszámításunk ai&ti XIV-XII. században is lakott volt - kezdték a legrégibb történe­lemmel. - A mai Grúzia területén akkor két törzsközösség élt s mindkettő kartvelinek, vagyis a mi nyelvünkön grúznak nevezte Ahová a teatörő kombájn nem jut el, ott még a hagyományos módon szedik a zöld levelet Batumi kikötője, előtérben a Győzelem emlékoszloppal magát. Az idő múlásával mindkettő állammá fejlődött és így lett aztán a mai Nyugat-Grúzia területén Kholkhisz vagy más nevén Kolhi- dea, keleten pedig Ibéria. Később mindkettőt külföldi hódítókfoglalták el. Az i. e. V. században Dareiosz Perzsiájának fennhatósága alá ke­rültek, egy évszázaddal később Xenaphón görög hadvezér uralta, majd az i. e. I. században Mithri- datész pontuszi királyé e hely. Egy időben rómaiak is csatároztak erre, de Kolkhisz és Ibéria teljesen sohasem kerültek Róma kezébe. A VII. században Grúzia arab fennhatóság alá tartozott. Két év­század elteltével az azonban meggyengült, így egy egységes Grúzia jött létre, amelyik Építő Dá­vid király, III. György király, majd Tamara királynő uralkodása idején gazdaságilag kezciett megerősöd­ni és kulturális téren is fejlődésnek indult. Ekkor Grúzia kisebb fejede­lemségekből, államokból állt és közéjük tartozott Adzsária is. Egy ideig aztán a tatárok dúlták e vidé­ket, majd 1545-től bő háromszáz évig a törökök. Adzsária 1878-ban szabadult a török uralom alól. A XX. század első éveiben a mun­kásmozgalom itt az 1902-es batu- mi munkáslázadással kezdett hal­latni magáról, s az adzsár proletá­rok - matrózok, gyári dolgozók, katonák - a Nagy Októberi Forra­dalom előtt és idején is síkra száll­tak elveik megvalósításáért. Az el­lenforradalom és az intervenció ugyan egy időre ismét elszakította Adzsáriát Szovjet Oroszországtól és német, török, valamint angol kézre adta, de 1921. március 18- án véglegesen győzött a proletár- ság s új élet kezdődött itt is. A JELEN Hogy Adzsária erősen mező­gazdasági jellegű, azt az egyik beszélgetés során Katamadze Enver, az Adzsár ASZSZK mező­gazdasági miniszterhelyettese is megerősítette. Elmondta, hogy az elmúlt hat évtized alatt országuk gazdasága óriásit fejlődött. Hatal­mas gazdasági és kulturális jelle­gű változások mentek végbe, új ipari és mezőgazdasági üzemek épültek, a régiekből néhányat rendbe szedtek, jelentősen meg­növekedett a citruszfélék és a tea­ültetvények területe, terméshoza­ma, felszámolták az írástudatlan­ságot, harmincháromszorosára bővült a kórházak, egészségügyi intézmények, fürdőhelyek és az üdülőközpontok hálózata. Hogy Grúziában ma alig vala­mivel több, mint egy nap alatt állítanak elő annyi terméket, mint 1922-ben egy egész évben, ah­hoz Adzsária nemcsak szép me­zőgazdasági eredményeivel járul hozzá, hanem iparával is. Az üze­mek közül néhányat ott-tartózko- dásunk során mi is megtekintet­tünk. Megismerkedtünk sok ottani dolgozóval, a termelés színvona­lával, a munkakörülményekkel, a munkaszervezéssel s többek között a szocialista munkaverse­nyek szervezési kérdéseivel. GAZDAG JÓZSEF Szabadtéri kultúrműsor vasárnap délután a tengerpart közelében (A szerző felvételei) Túl a Kaukázuson I. ■ ffls Äffliaii"

Next

/
Oldalképek
Tartalom