Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-09-24 / 38. szám
Milyenek vagyunk mi, oroszok? Egy Dániában tanuló amerikai diáklány - név szerint Roudeselle - a szerkesztőségünkhöz küldött levelében a következőket kérdezi: „Milyenek maguk, oroszok? S mi az igazság: amit Amerikában írnak az oroszokról, vagy amit önök írnak önmagukról?“ Elképesztő, milyen zűrzavar lehet annak a fejében, aki a nyugati információforrások alapján igyekszik képet formálni országunkról. Nézzük csak, mivel traktálják az embereket Nyugaton: az oroszok fenyegetik a békét; részt vesznek a nemzetközi terrorizmusban; náluk ismeretlen fogalom az egyén szabadsága és így tovább. Aki pedig nem elégszik meg azokkal az elcsépelt sztereotipiákkal, amelyeket a sajtó és a tévé kínál és mélyebbre igyekszik ásni, fellapozhatja a „tudományos“ müveket, amilyen például Ronald Hangley „Orosz lélek" című könyve is. Az efféle olvasmányokat széles körben terjesztik az USA-ban, Angliában és Kanadában. Az olvasó megtudhatja, hogy „miért vérengzők az oroszok?“; „miért kiszámíthatatlanok az oroszok cselekedetei?“. Oroszország története adja meg erre a feleletet - igy a szerző -, a XVII. századba kell visszanyúlni. Akkor történt, hogy Sztye- pan Razin parasztvezér szerelmét, a perzsa hercegnőt a hajó fedélzetéről egyenesen a Volga jéghideg vizébe vetette. És ezt nem egy bulvárlap firkásza írja, aki fütyül az igazságra, és rémtettekre vadászik, hanem egy irodalomtörténész, egy Csehov- és Dosztojevszkij-kutató. Mi lehet a válaszunk? A levél szerzőjének javasoljuk, hogy olvassa Dosztojevszkijt, aki gyűlölte a „cél szentesíti az eszközt“ elvét, vagy Csehovot, aki még az elesett „kis ember" sorsát is átérezte - s máris képet alkothat magának az orosz jellemről. Ezután már nem is lesz szüksége az említett Hang- ley-féle irományok tanulmányozására. Vagy talán időben valami közelebbit ajánljunk? Például a jól informált United States News and World Report című folyóiratot? Abból kiderül, hogy „a CIA-nak megvannak a maga. dezinformálást szolgáló tervei, melyeknek egyetlen célja, hogy hátrányos megvilágításban tüntessék fel az oroszokat" íme az eszközök és íme a célok. Kétségtelenül helytelen volna, ha nem látnánk, hogy vannak az USA-ban olyan emberek is, akik igyekeznek megismertetni a valóságot a széles közvéleménnyel. Három évvel ezelőtt a Szovjetunióba látogatott A. Reznik, a New Yersey-i egyetem profesz- szora, aki könyvet akart írni Szibériáról az amerikai iskolásoknak. A szerzőt lapunk is vendégül látta. Reznik ellátogatott Novoszi- birszkbe, Jakutszkba, Irkutszkba, több ezer kilométert tett meg vonaton, repülőgépen, hajóval. Elbeszélgetett tudósokkal, kolhozparasztokkal, egyházi személyiségekkel, kiadói szakemberekkel, az utca emberével, és az amerikaiakra jellemző ügybuzgósággal megírta, mit látott, és hogyan értelmezi azokat. Sajnáljuk, hogy nem ajánlhatjuk az amerikai diáklánynak és mindenkinek, aki hiteles adatokat akar szerezni országunkról, e könyv elolvasását. Reznik professzor, több mű szerzője ugyanis az USA-ban nem talált kiadót könyvének megjelentetésére. Milyenek is vagyunk mi, oroszok, pontosabban mi, szovjetek? Mert mi száznál több nemzet és nemzetiség vagyunk Lehet, hogy tisztábban fog látni ön, ha elolvassa lapunk e számában Afanaszij Dolbnyának, a második világháború veteránjának történetét, aki kilenc gyermek apja, és huszonhárom unokával büszkélkedik. E nem mindennapi történetből kitartó akarat, munkaszeretet, népünk végtelen türelme tükröződik. Lehetséges, hogy érthetőbbé válik népünk békeszeretete, ha megismeri például a belorusz nép sorsát, amely a legutolsó háborúban kétmillió 230 ezer embert vesztett, vagyis a köztársaság minden negyedik lakosát. Amikor népünkről, életünkről beszélünk, senkire sem akarjuk rákényszeríteni életformánkat, senkit nem akarunk kioktatni. Csupán azt akarjuk, hogy megértsenek bennünket. Nyugtalan korunkban ugyanis a félreismerés ugyanolyan veszélyt rejt magában, mint a nukleáris fegyver, amelyet a Szovjetunió kötelező ígérete szerint nem alkalmaz elsőként. (Szputnyik) Dolbnya, a katona súlyos sérülést szenvedett: aknaszilánk fúródott a szívébe. Mégis életben maradt. Voroncsihin sebésznek nem álltak rendelkezésére a szívműtéthez szükséges feltételek, mégis megoperálta a sebesültet, és megmentette az életét. Szemjon Ivanovics Voroncsihin, az Izsevszki Orvostudományi Egyetem sebészeti tanszékének professzora levelet kapott az uráli Cseljabinszkból, ahol sohasem járt. „Üdvözlöm önt, életem megmentője - így szól a levél. - Tiszta szívemből köszöntöm és a lehető legjobbakat kívánom önnek. Csodálatos módon találtam rá önre: Moszkvában vendégeskedtem a barátaimmal, ellátogattam egy képzőművészeti kiállításra, és ott megláttam az ön portréját. Nevem Afanaszij Pavlovics Dolbnya. A háború legvégén az izsevszki hátországi kórházban megoperálta a szivemet Ma már nyugdíjas vagyok, de azóta is jó egészségnek örvendek. Néha fáj a fejem, a vérnyomásom 150/70, egyébként minden rendben. Amint megpillantottam az arcképét, azonnal elhatároztam, hogy levelet írok önnek. Ha érdekli, részletesen is beszámolhatok magamról. Nagyon várom válaszát. Afanaszij Dolbnya, Cseljabinszk. 1981 április 7." Voroncsihin, akinek már sok-sok beteg megfordult a keze alatt, a legapróbb részletekig emlékezett arra a kockázatos műtétre, amelyet 1944 késő őszén végzett el, a mai fogalmak szerint teljességgel megengedhetetlen feltételek között - fielyi érzéstelenítéssel! A beteg érezte, amint fölnyitják, majd összevarrják a szívét. Nem mindennapi eset volt. Ez az ember hosszú ideig viselt a szívfalában egy körülbelül két centiméter hosszú aknaszilánkot, anélkül, hogy erről sejtelme lett volna. És mivel nem voltak panaszai, a dologról az orvosok sem tudtak. Számos egyéb sebét kezelték. Dolbnya tagbaszakadt, majd kétméteres, széles vállú, szívós legény volt. Állapota gyorsan javult, már ki is vezényelték, hogy szedjen krumplit a kórház számára az egyik közeli gazdaságban. A katona örömmel dolgozott a friss levegőn egy hónapig, nagy lendülettel csapta a szelet a helybeli lányoknak, kifulladásig ropta a táncot, és meg sem kottyant neki. Egyáltalán nem érezte betegnek magát. Egy ízben reggelig elmaradt valahol, a kórház parancsnoksága úgy döntött, hogy önkényes kimaradásáért idő előtt visszaküldik egységéhez. Ám Dolbnya ekkor panaszkodni kezdett, hogy fájdalmai és légzési zavarai vannak. Mellkasröntgenre küldték. Bekapcsolták a készüléket, és a meglepetéstől fölkiáltottak: a készülék ernyőjén világosan látszott egy éles, fekete sáv a szívén. Egy szilánkra hasonlított. A fémtárgy ritmikusan, az érveréssel egy ütemben mozgott. A két nap múlva megismételt vizsgálat azt mutatta, hogy a szilánk elmozdult a szív belseje felé. A halogatás ebben az esetben egyenlő lett volna a halállal. Voroncsihin sebész semmit sem hallgatott él paciense élöl. Becsületesen elmondta neki, hogy a helyi kórház személyzetének nincs szívmütéti gyakorlata, a megfelelő felszerelés is hiányzik, ám a beavatkozással nem késlekedhetnek egyetlen napot sem. Azt javasolta, végezzék el a műtétet helyi érzéstelenítéssel. Dolbnya beleegyezett. Dolbnya következő, 1981 nyarán Írott leveléből: „Az altáji határvidéken születtem, par rasztcsaládban. A háborúig traktorosként dolgoztam. 1938-ban hívtak be a hadseregbe tényleges szolgálatra. Elvégeztem Afanaszij Dolbnya - akit elkerült a halál egy repülöaltiszti iskolát, és reptéri műhelyekben dolgoztam. Amikor 1941-ben Hitler megtámadta a Szovjetuniót, valamennyiünket a frontra irányítottak. Én valamilyen oknál fogva a tüzérekhez kerültem. A 673-as tüzérezred tarac- kos ütegénél szolgáltam. Ezredünk különösen forró napokat élt át a kurszki kanyarban, Prohorovka falu közelében Nagyon sokakat temettünk el akkor, de én életben maradtam. Hadseregünkkel nyugat felé haladtunk. Harcoltam Szmo- lenszknél és Brjanszknál, majd megsebesültem.“ „Máig is őszintén csodálkozom - emlékszik vissza Voroncsihin professzor. - Ezt a halálos sebet kapott legényt, isten tudja, meddig cipelték feldúlt földutakon, vonaton a távoli hátországba. Amikor begyógyultak a sebei, egy hónapig a közeli krumpliföldeken dolgozott, és ez idő alatt egyszer sem érzett fájdalmat a szívében. Pedig jókora fémdarabot viselt a testében. Ez aztán a szervezet! Őszintén szólva, ha nem lett volna olyan elképesztően egészséges, valószínűleg rá sem szántuk volna magunkat erre a veszélyes kísérletre.“ ,,En meg - írja Dolbnya - a magam módján készültem a műtétre. Már előző este figyelmeztettek, hogy ne egyek semmit No de hát hogyan gondolták?Éhes vagyok! Reggel úgy döntöttem, még egyszer jóllakom, mielőtt meghalok Befaltam egy szelet vajas kenyeret, cukrot, Afanaszij Dolbnya a moszkvai képtárban járva nagy meglepetéssel fedezte fel Szemjon Voroncsihin orvosprofesszor portréját (P. Jelkin Izsevszki festőművész alkotása) a kását is megettem, majd a saját lábamon bementem a műtőbe. Nem találtam ott senkit. Na, én fölfeküdtem a műtőasztalra, és vártam az orvosokat. Elsőnek Allocska nővér érkezett meg. Leült mellém, megnézte a pulzusomat. Majd jöttek a többiek is, letakarták az arcomat egy lepedővel. Voroncsihin sebész injekciókat adott be nekem. Ekkor éreztem először rosszul magam: mintha egy nagy kupac jeget tettek volna a mellemre. A műtét alatt semmi fájdalmat nem éreztem. Csak amikor vágtak, mintha tűvel szurkáltak volna, de azt is gyengén. Minden könnyű és elviselhető volt. Az orvos és az asszisztensek párbeszédét az elejétől a végéig hallottam. Nem tagadom, az idegeim az elején rakoncátlan- kodtak. Különösen, amikor széthúzták a bordákat, felvágták a szivburkot, és kézbe fogták a szívemet. Ez aztán már egyáltalán nem volt ínyemre. Úgy éreztem, hogy a fejemből minden vér a lábamba szaladt. »Na - mondom tréfálkozva Allocska nővérnek -, eljött az én halálom perce« Ó meg nyugtatgat engem, mosolyog, közben meg a könnyei potyognak. ötször állt meg a szívem, amíg ön, Szemjon Ivanovics, meg nem találta és el nem távolította a szilánkot. Egész idő alatt eszméletnél voltam. Még mondtam is, ha emlékszik rá, hogy ne siessen a varrással, csináljon meg mindent alaposan. Nem nagyon akaródzott másodszor is fölfeküdni a műtőasztalra. Abban már nem kételkedtem, hogy életben maradok. Utána ön személyesen vitt vissza a kórterembe, éjszakánként ott virrasztón az ágyam mellett. Eleinte egyáltalán nem volt étvágyam, és megint csak ön volt az, Szemjon Ivanovics, aki kiment a helyi piacra és húst vett, hogy kiegészítse a sovány kórházi kosztot. Szinte belém diktálta az ételt, lassanként gyógyulni kezdtem“. Dolbnya szíve azért állt meg ötször is, mert a műtét során összevissza hajlítgat- ták, elszorították a szívbe vért szállító főereket. „A családomról is beszámolnék önnek- írta tavaly ősszel megmentöjének az egykori katona. Hat fiam, három lányom és huszonhárom unokám van. Az asszonnyal minden fiunkat kíházasítottuk, minden lányunkat férjhez adtuk. 1980. december 1-én eltemettem hűséges páromat, aki egykor alaposan leszidta, és kerítönek titulálta magát...“ „Igen, így esett a dolog - fúj egy nagyot Szemjon Ivanovics. - Dolb- nyát a mi Allocska nővérünk ápolta. De nem egyszerűen csak ápolta, hanem bele is szeretett fülig, nem is sejtve, hogy a mi derék katonánknak törvényes felesége van az Altájban, aki visszavárja férjét a háborúból. Dolbnya meggyógyult, és hazautazott, semmi jogunk nem volt rá, hogy visszatartsuk. Én, végiggondolva a dolgot, írtam neki egy meglehetősen szigorú levelet, amelyben szemére vetettem könnyelműségét. Röviden azt tanácsoltam neki, ne bolondítsa szegény Al- locskát, hanem vegye feleségül annak rendje és módja szerint. Ekkor válaszolt nekem Dolbnya felesége, és nem éppen a diplomácia nyelvén A háború után Dolbnyának mint érdemes veteránnak fölajánlották egy kis tejüzem igazgatói tisztét Petrovka faluban. Később a gyár beleolvadt egy nagyobb kombinátba. Dolbnya pedig az egyik részleg vezetője lett, tizennyolc évig dolgozott ebben a beosztásban. Nehéz, sok idegeskedéssel járó munka volt ez. „Egész idő alatt teljesen egészségesnek éreztem magam - írja Dolbnya.- Csak rossz időben éreztem magam bágyadtnak. De ha nekilát az ember a munkának, a gyengeség nyomban elmúlik. Minél többet dolgozom, annál egészségesebbnek érzem magam. Márpedig sokat és szívesen dolgozom. Csak magamnak, a gyerekeimnek meg az unokáimnak nyolc házat építettem föl a saját kezemmel. És segítettem mindenkinek aki kérte. Röviden, így fest az életem, amelyet ön mentett meg. Elmondhatom, hogy önnek köszönhetően él ma a világban harminc ember, a Dolbnya-utódok. Rendkívül hálás vagyok a kórház minen akkori munkatársának, különösen önnek, kedves Szemjon Ivanovics. Szeretnék személyesen is találkozni önnel, hiszen levélben nem lehet mindent elmondani. Afanaszij Dolbnya, az ön páciense Cseljabinszk, 1981 szeptember 29."' ANATOLIJ HOROBRIH ÚJ SZÍ ★★**★★★★★★ 1982 IX. 2
