Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-09-17 / 37. szám

A telefon pontosan a megbeszélt időpontban szólalt meg. össze­rezzent és felkapta a kagylót. Homlokát kiverte a hideg verejték. A vonal másik végéről érthetően jelentették:- A megbízatást végrehajtottuk. Abban a pillanatban a testében felgyü­lemlett feszültség felengedett, tagjai eler- nyedtek, elhagyta ereje.- Biztos benne, hogy senki sem látta magukat?- Abszolút biztos.- Akkor este. Megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, letette a kagylót és tenyerébe temette arcát. Elképzelte, hogy mi történhetett a piactér és a park közötti útszakaszon. - Borzalmas látvány lehetett - mondta félhangosan. Szüli, Joro és Dzsubril nagyon korán indultak. A város még a napkelte előtti hideggel és a hajnali álmossággal küsz­ködött. Egy-egy járókelő sietős léptekkel igyekezett munkahelyére. A piac azon­ban már talpon volt. Az elárusító-pultokat megtöltötték friss hallal s nagy zsíros húsdarabokkal választották el egymástól a halcsomókat. A három férfi az autóban várakozott. Joro a kormánynál ült, Szüli és Dzsibril a hátsó ülésen. Az autó - a vadonatúj DSZ-szuper - gazdag patrónusuk, a be­folyásos és köztiszteletben álló politikus, Birahim Nanszi Szire Fali tulajdona volt. Mindhármukat a türelmetlenség gyötörte, de nyugalmat erőszakolva magukra les­ték a kellő pillanatot. Végül Dzsibril kiszállt a kocsiból és ráérősen, lassú léptekkel elindulta legkö­zelebbi pulthoz.- Uram, nincs szüksége hordárra? Dzsibril alaposan végigmérte a hozzá­ugró gyerkőcöt és rámutatott az élelem­mel megrakott kosárra. A fiú foltos rövid nadrágja oldalt felha­sadt, esetlen, bő inge alól kikandikáltak hegyes vállcsontjai. Vékony nyakán madzagon himbálódzott faserpenyője, a városi nincstelenek megalázó ismerte­tőjele. Dzsibril segített a fiúnak a szappant rég nem látott fejére emelni a kosarat. Terhe alatt a hordár megtántorodott. A kosarat elcipelte az autóig, majd szótlanul kinyújtotta maszatos kezét. Dzsibril fizetett. A gyerek kimeresztette szemét. Markát kétnapi kereseténél na­gyobb összeg ütötte. Ez aztán a szeren­cse! Nem csak álmodja az egészet?- Ha velünk jössz és segítesz kirakni a megvásárolt árut, megint ennyit kapsz - vetette oda hanyagul Dzsibril, miköz­ben a kosarat benyomta a csomagtar­tóba. Miféle hülye utasítaná vissza ezt az ajánlatot!? - Milyen szerencsém van ma korán reggel! - ujjongott a fiú. Joro könnyedén vállon veregette és az autóba tuszkolta... Birahim Nanszi Szire Fali lehunyta szemét és gondolatban imádkozott Állati­hoz, hogy bocsássa meg rettenetes vétkét. Csak hosszas habozás után szánta rá magát, hogy kövesse Szerin Ndugule Thior tanácsát.- Ez az egyetlen út. Tedd, amit mon­dok, és az emberek százezrei dicsőíteni fognak, hatalommal ruháznak fel, min­denki ismerni fog és áldják majd nevedet - mondotta Szerín és jelentőségteljesen hozzáfűzte: - Ellenségeid sorsa az áldo­zat bemutatása percétől hozott döntése­idtől függ. Isten veled!... Birahim Nanszi Szire Falinak számta­lan álmatlan éjszakája volt, latolgatta a varázsló és jós szavait. Időnként úgy érezte, hogy akaratától függetlenül már megtörtént a döntés. Ilyenkor mint imád­ságot ismételgette: „Nem halogathatom tovább. Elérkezett az idő.“ Nagyon sokáig foglalkozott a gondo­lattal, olyan sokáig, hogy már hiába ka­paszkodott az emberszeretet, az emberi jóság parancsaiba, képtelen volt tervétől elállni. - Csak egy lépés és a csúcsra hágok - szuggerálta magába Birahim. Ez a kövér, esetlen kupec franciául sem tudott, csak a katonák között hasz­nált zsargont sajátította el. Semmiféle képesítést nem szerzett. A sors játékából a politikusok közé sodródott, de miután belekóstolt a hatalomba, többé nem tu­dott lemondani róla és az állami kedvez­ményekről sem. Göröngyös út vezetett karrierje csú­csáig. Nemcsak dicsőségben és tisztelet­ben volt része, el kellett tűrnie a megaláz­tatásokat, gyűlöletet és rosszakarói ár­mánykodását is. Kezdetben el-eltévedt a cselszövők politikai intrikáinak útvesz­tőiben. A sors úgy játszott vele, mint macska szokott az egérrel - cinikusan és kegyetlenül. Apró bábunak érezte magát a nagyok között, de türelemmel, fogcsi­korgatva kivárta, míg eljött az ő ideje. S íme - a város polgármestere, párt­vezér. Parlamenti képviselőnek jelölteti magát. Az emberektől kierőszakolta, hogy tiszteljék és nevét hódolattal, sőt rettegve ejtsék ki. Amíg mindezt elérte, sokat kellett tanulnia és tapasztalnia... Mit tehet az ember, a politikának meg­vannak a maga törvényei és szabályai. Aki ezeknek aláveti magát, gyakran för­telmes dolgok elkövetésére kényszerül. Végig sem gondolja egyik vagy másik tettének következményét. Azt hiszi, a po­litikai harc célja szentesíti az eszközöket. „Végeredményben nem is én követ­tem el a gaztettet. Nem voltam jelen, nem hallottam a fiú segélykiáltásait, amikor 'fojtogatták“ - nyugtatta magában Bi- . rahim. Emberáldozat bemutatása... De mi­ért? Becsvágyból, kapzsiságból, önző ér­dekekért. Micsoda gyalázat!... Pár hónappal később voltak a válasz­tások. Birahim Nanszi Szire Fali győzött, de a győzelem sem hozta meg számára a várva várt nyugalmat. Mintha belsejé­ben valami összetörött volna. Kínzó nyugtalanság gyötörte. Időnként dühro­hamot kapott és hevesen védelmezte a társadalom legszegényebbjeinek joga­it, amivel kivívta baráti körének rosszal­lását. A bűntudat elviselhetetlenül marcan­golta Birahimot. Időnként olyan bánkódás epesztette, hogy attól függetlenül, ha ül, az autóban vagy másutt, imádkozni kez­dett. Máskor elhitette önmagával, hogy még nincs minden elveszve. Azzal vi­gasztalta magát, hogy az áldozatbemuta­tás semmiség. A ragyogó Mercédes halkan végigsu­hant az árnyékos fasoron és Szérin Thior háza előtt fékezett. Az utcakölykök azon­nal körülfogták. A szegényeknek is van hőn óhajtott kívánságuk. A rongyos kis csavargók arról álmodoztak, hogy leg­alább megérinthessenek egy fényűző au­tót s ha még bele is bámulhatnának az már számukra a legnagyobb boldogság lenne.- Segítsen rajtam - nyögte Birahim, amikor kettesben maradtak szeretett mesterével. - Nem tudom, mi történt velem. Rémesen érzem magam.- Mitől félsz? Meg vagy lepődve, Szire Fali? Hiszen mindent megszereztél: van pénzed, hatalmad, hírneved. De Birahimnak most nem hírnévre, hatalomra, vagyonra volt szüksége. Lel­ke bűnbocsánatra szomjazott, nyugalmat áhítozott. A választásokon aratott győzel­me után megszólalt lelkiismerete. Retteg­ve gondolt a jövőre. Mit tartogat a holnap. Fáklyavivő legyen még akkor is, amikor már karját a lángok nyaldossák?... A képmutatóskodások, árulások, intri­kák emlékei kísértették, melyek politikai pályafutását fémjelezték. Legnyomasz­tóbb emléke mégis a hordár feláldozása volt. A bűntudat úgy beletapadt Birahim lelkiismeretébe, mint légy ragad a légy­fogó-papírra. , Életében Birahim Nanszi Szire Fali még soha senki iránt nem érzett olyan undorító ellenszenvet, mint most Szérin Ndugule Thior iránt. S azelőtt még soha sem vetette meg úgy önmagát, mint most. Vészjósló pár perces néma csend kö­vetkezett. Végül Birahim fojtott hangon suttogta:- El kell menekülnöm... A hosszú álmatlan éjszakákon, amikor már a nagy adag altatók sem segítettek, újra meg újra átgondolta életútját. Féle­lem és a kárhozatra itéltség érzése gyö­törte testét, agyában állandó feszültség lüktetett. Az elkövetett bűnt már nem tulajdonította a bérgyilkosoknak. Tudta, egyedül ő az igazi gyilkos. Az 6 keze húzta egyre szorosabbra a fiú vékony nyaka körül a madzagot. Hallja a fuldokló bekötött szájából előtörő hörgéséj. Nem más, ő dobta a még vergődő, mézzel bekent és Szérin Thior amulettjeivel éke­sített testet a folyó holtágának iszapos vizébe. Jobb lett volna, ha örökre szatócsüzle- * tében marad és csendes, szerény életet él. Élvezhetné a tisztességes embernek kijáró megbecsülést, őszinte barátok vennék körül és nem hízelgő talpnyalók. Mit tegyen? Megszökjön?! Nyugdíjba menjen? De hogyan magyarázza meg pártja vezetőségének elhatározását? Meg sem hallgatják. Azonnal akadnak ügyeskedők, akik készek újabb ajándé­kokkal, összegekkel, tiszteletük egyéb jeleivel örömet szerezni neki, hogy visz- szatartsák. Nincs kiút! Maradnia kell? Igen. Nincs más választása. Úgy érzi émelyeg a gyomra, felemel­kedik és valami a torkát fojtogatja. Ettől kezdve felhagy azzal a szándé­kával, hogy a kisemmizetteket a társada­lom egyenjogú polgáraivá tegye. Hát ta­lán az a fiú nem kisemmizett volt? Ámen, neked, Birahim. Oroszból fordította KODAY BERTA * * Mai szenegáli elbeszélő A hoc va utas egy egy sarol illemtudó szag ütői a különö: nak mind Átment a sarokbe ban nem gosan m< viszonozt magyará séges lel lökéssel ( Ugyan kezdett, szájjal, m is túlszári ritmus ábi sivatagok bölcsess; nélkül fok tott, mely szertartás jelenített A fiú r magán é: a vonat rr és sötét f A férfi ke két vé ráz hatatl; titkolni af de az art Kifürkész A pézsm; De ez elképzeln valami, ai egy ördö lenlétét. L rózsásba a tényből akinek a A férfi pe gott, finoi fontolgatr kajánul rr A fiú rr ablakhoz, ra sem a mely nem nemben hangok cs be szorul erdők, m< egyhangú volna a v; ról. A fülke ham kelet teste hirt; fészkelte testében r A zümr a légrohai Ez a züm messég re kimerülve ben bujká Érezte, he vélte szén a sötétsé' ólálkodó v érezhető? A rideg robbanás: Jevgenyij Satyko Vityka \ Szabadságom első napján, reggeli után ké­nyelmesen elterpeszkedtem a díványon, ma­gam mellé tettem az újságokat és elnyújtózkod­tam. Három perc sem telt el, ötéves fiam óvato­san bekukkantott a szobába, és megkérdezte:- Apu, igaz, amit a nagymama mondott, hogy nem szabad téged zavarni?- így igaz - erősítettem meg. - Szabadságon vagyok, pihenek.- Rendben van, akkor csak pihenj - mondta a fiam. - Csak azt mondd meg nekem, hol élnek a kengurik, aztán pihenj nyugodtan.- Először is nem kengurik, hanem kenguruk.- Jó, akkor hol élnek a kenguruk?- Az állatkertben - válaszoltam álmosan. A fiam kiment a szobából, de nyomban vissza is jött és közölte:- A nagymama azt mondta, hogy a kenguruk Afrikában élnek. Nem kívántam lerombolni a nagymama tekin­télyét, hát kitérő választ adtam:- Igen, helyenként élnek Afrikában, de most eredj játszani.- Jó, megyek hokizni - egyezett bele a fiam. Negyedóra múlva arra ébredtem, hogy a fiam a vizes kesztyűvel birizgálja az orromat.- Apu, Vityka azt mondta, hogy a kenguruk csakis Ausztráliában élnek - mondta meglehe­tősen szemrehányóan. - Sehol máshol!. . . Kissé sértődötten ellenkeztem:- Sokat tud a te Vityka barátod a kengurukról!- Sokat bizony! - mondta a fiam. - Igazán megmutathatnád, hogyan ugrálnak a kenguruk!- Az ember nem tud úgy ugrani, ahogy a kenguru - válaszoltam. - Különben is, sza­badságon vagyok.- De Vityka tud - vágta ki büszkén a kissrác, és halkan hozzáfűzte. - Vityka még azt is mondta, hogy a kenguruk hasán erszény van. Te tudtad ezt? Éreztem, hogy atyai tekintélyem odavan, a mindentudó Vityka kezdte ki. Hogy helyrebil­lentsem, azt kérdeztem:- Vajon tudja-e ez a Vityka, miért van szüksé­ge a kengurunak erre a kényelmes erszényre? Nem? Nocsak. Arra való, hogy abban cipeljo a kicsinyeit. A fiam meghökkent, majd kibökte:- Apu, Vityka azt mondta, hogy a kenguru hátsó lábai háromszor hosszabbak a mellsők­nél.- Ez részben helyes - válaszoltam, megdöb­benve Vityka tudományos felkészültségéből. - De tudja-e Vityka, hogy a kengurut, hogy a kengurunak. . . Fiam az újabb érdekes információ reményé­ben tágra nyitott szemmel bámult.-. . . hogy a kenguruknak - folytattam -, és csakis a kengurunak, van egy olyan, ami más­nak nincsen.. . Felugrottam a díványról, és átfutottam a szo­bán.- Szóval, a kenguruknak akkora fülei vannak, akkora szájuk, hogy jobb, ha az ujjadat nem dugod bele. . .- Miért? - kérdezte a fiam.- Azért! - kiáltottam, miközben felvettem a zakómat. - Azért, mert majd este olyat fogok neked mesélni a kengurukról, amiről Vityka még csak nem is álmodott. A könyvtárban kikértem a Nagy Szovjet En­ciklopédia megfelelő kötetét, a Brehm-kötet, és még egy kengurukról szóló szakkönyvet. Mire eljött az ebéd ideje, már olyannyira felkészült voltam, hogy képes lettem volna egy kitűnő tanulmányt is írni a kengurukról. Vacsora után diadalittasan néztem a gyerek­re, és boldogan kezdtem a mondókámat:- Nos, beszéljünk akkor a kengurukról! A fiam kissé elgondolkodva figyelt, és azt mondta:- Apu, milyen az a pézsmacickár Vityka azt mondta. . .- Nincs is ilyen állat! - mondta haragjában a nagymama. Sajnos, van - nyögtem lehang; meglehetősen rosszul palástolt kívánt megkérdeztem a gyereket. - Mit monc ka?- Vityka azt mondta, hogy ezek a pé: kányok a víz alatt élnek. Te mit gondol- Ne térjünk el a tárgyról - mondtam an. - Holnap én annyi mindent mesél; a pézsmacickányról, hogy Vitykának t; rad a szája! Másnap reggel megint a könyvtárai Kikértem az enciklopédia megfelelő ke nemcsak a pézsmapatkányról olvastán dent, hanem a tevéről és a vidráról is. tam, nem árt, ha ezt is tudom. Este, amikor úgy éreztem, itt az id; megtartsam előadásomat a pézsmacii a fiam így szólt:- Apu, Vityka azt mondta, hogy a s nak nincs is meg mind a száz lába!- De igen! - mondtam dühösen. - mind a száz. Sem több, sem kevese annyi.- Megszámoltad? - kérdezte a fiam- Nem. Nincs rá időm. Szabadságon- De Vityka megszámolta - válaszol szemrehányóan. - Apu, te tudod, miért a zebrák? Mert Vityka azt mondta. . .- Holnap! - kiáltottam. - Holnap el neked, miért csíkosak a zebrák, miért v, nya az elefántnak és miért hord bajuszl Holnap! RADOS PÉTER f

Next

/
Oldalképek
Tartalom