Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)

1982-08-27 / 34. szám

* lön-külön, valószínűleg sorozat keretében, fogunk földolgozni. Például az első harci repülőalaku­latról; a Golovanov légi hídról; Ka­rol Smídke repülőútjáról a Szovjet­unióba; az amerikai szövetségi repülőkről, akik a szovjet vezetés kérésére teljesítettek feladatokat a Felkelésben, a póstyéni (Pies-, (any) pilótákról, akik repülőgép hí­ján motorizált egységeket alkotva vívtak kemény csatákat a földön, majd a Szovjetunióban kapnak gépeket, melyeken Ostraváért harcolnak; Belgrádi Ikaruszok címmel Tri Duby két jugoszláv pi­lótájáról. Az utolsó rész a jelentős ményezése során merültek föl két­ségek, hogy sikerül-e nekünk ér­dekesen megcsinálni a filmet, ha­nem a forgatás közben is. Úgy­szintén kételkedett a film operatő­re, Jirí Fojtík, különösen, amikor többnyire iratokat, hivatalos közlö­nyöket fényképezett. Tovább ne­hezítette az előrehaladást, hogy eljött a szabadságok ideje, és ne­kem magamnak kellett a végső munkálatokat is elvégezni. Igye­kezetünk eredménye végül olyan mű lett, amely meglepetést kell­tett. Addig kevesen tudatosították, hogy a forradalmi Szlovák Nemze­ti Tanács, melynek tevékenységé­Kameraközeiben • Bulgáriában úgy tervezik, hogy még ebben az ötéves tervidőszakban bevezetik a harmadik műsort, mely a közművelődést szolgálná, amolyan - mindenki számára elérhető - televíziós egyetem­ként. Épül az új tévéközpont is, és dolgoznak azon, hogy a második műsort az ország területének legalább a hatvan százalékán tudják fogni. • Laosz fővárosa, Vientiane közelében befejezték az In- terszputnyik földi állomás épí­tését. Ez a laoszi nézők szá­mára lehetővé teszi a szocia­lista országok műsorainak vé­telét, valamint a laoszi televízió részvételét az Interszputnyik- hálózat programjában. • A Koreai Népi Demokrati­kus Köztársaságban 1961 vé­gén sugározták az első tévé­műsort. 1963-ban két és fél óra volt esténként az adásidő, ma két csatornán nyolc, illetve öt óra naponta. • Kubában megkezdődött a színes tévékészülékek gyár­tása, melyekből még az idén körülbelül ötezer darab kerül piacra. • Vjacseszlav Tyihonov, a Háború és béke Andrej her­cege, A tavasz 17 pillanatának Stirlitze a Szovjetunió Hőse ki­tüntetést kapta. • • Eliha Bisztrickajáról, a Csendes Don filmváltozatá­nak Akszinyájáról portréfilmet sugárzott a szovjet televízió. E zerkilencszáznegyvennégy óta nincs olyan év, mely­ben ne születtek volna filmek, do- kumentumfilm-összeállítások a Szlovák Nemzeti Felkelésről. Már a Felkelés idején több forga­tócsoport dolgozott. Pa/’o Bielik színész-rendező, a későbbi nem­zeti művész vezetésével Karol Krska operatőr, érdemes művész, akinek Václav Richter volt az asz- szisztense. Moszkvából jött légi úton Mihail Mojszejevics Glider operatőr, aki főként a partizáncso­portok főparancsnokságának és a 2. csehszlovák deszant alakulat­nak a körzetében forgatott Veer szlovák katona közreműködésé­vel. Glider később politikai biztosa lett ennek az alakulatnak. Egy amerikai operatőr és assziszten­se, akiket nem sikerült név szerint azonosítani, életüket vesztették, SS-katonák gyilkolták meg őket nem messzire Kremnickától. Oda­veszett munkaeszközük és a már felvett anyag is. Jirí Sehnalnak, az 1. csehszlovák repülőezred pilótá­jának egy Zólyom (Zvolen) melletti leszállóhely körzetében készített filmfelvételeit valaki, tudatlanság­ból, megsemmisítette. De fenn­maradtak Martin Kucera mérnök, katonatiszt értékes felvételei. Amatőrként főképpen a partizánok hegyekbe történő taktikai vissza­vonulását rögzítette. Akkor az egyedüli volt Szlovákiában, a nemzeti és szociális fölszabadu­lásért küzdő harcosok között, aki filmezett. Ez a felsorolás egyben képet ad arról az alapanyagról, melyek nyo­mán ma a filmek, dokumentum- műsorok készülnek a televízió számára is, együttesen hatalmas tablót alkotván nemzeti felszaba­dító harcunkról. Amíg az első fil­mek globális képet igyekeztek nyújtani az SZNF-ről, kezdve Bie­lik klasszikus alkotásával, A sza­badságért című dokumentummal, addig ma a televíziós és filmstúdi­ókban olyan művek születnek, melyek egy-egy epizódra irányít­ják a figyelmet. A legutóbbi ilyen alkotás a repülőkről és a szövet­séges légierők segítségéről szól. Szerzői film ez, az én műhelyem­ből származik. Annak ellenére, hogy monotematikus, mégis váz­lat, illetve vázlatosan fogja át a lé­giflotta szerepét. Tehát, ismétlem, egy témát. Ezen belül azonban vannak résztémák, melyeket kü­harci eseményeket foglalja majd össze, egész a győzelemig, megidézve azt a nagyszabású díszszemlét is, melyre 1945. má­jus 17-én került sor Prágában, Ludvik Svoboda tábornok, nemzet- védelmi miniszter jelenlétében. Ezt szeretnénk műhelyemben megvalósítani 1984-ig, a kerek évforduló tiszteletére. Nem kicsi a terv, ezért már most el kell kezdeni a munkát. Az autentikus filmdokumentu­mok iránt érdeklődőkben bizonyá­ra felmerül a kérdés, hogy a doku­mentumfilmek alkotói milyen for­rásból merítenek. Helyénvaló kér­dés, melyre szívesen válaszolok. A nemzeti függetlenség képvi­selője című filmen, mely a forra­dalmi Szlovák Nemzeti Tanácsról szólt, közösen dogoztunk Ondrey Laciak forgatókönyviróval. Nem­csak az ö munkájának szakvéle­re pozitív hatással volt a kommu­nista párt, mi mindent tett a győze­lemért, majd a felszabadulás után a legsürgetőbb politikai, gazdasá­gi, társadalmi kérdések megoldá­sában. További filmeket Otto Vyhlídal szerkesztővel, a későbbi rendező­vel készítettünk. Egyik ilyen volt Ján Brezík története, aki eredeti módon jutott el a csehszlovákiai ellenállási mozgalomba, majd a Felkelésbe. Dél-Szlovákia meg­szállása után bevonult a Horthy- hadseregbe, aztán a keleti frontra került, ahol átállt a szovjetek olda­lára. Ott a szlovák és magyar foglyok körében harcra agitálta az antifasisztákat a fasiszta koalíció ellen; majd egy partizáncsoporttal Szlovákiába küldték. Vyhlídal alkotása a Felvevő- géppel a harcban című, Martin Kuceráról. A Front a föld alatt című film négy epizódjából kettőt szin­tén ő készített. Az egyik főszerep­lője Alzbeta Rossová, aki bratisla- vai, budapesti, bécsi antifasiszta csoportok között volt közvetítő a kommunista párt tagjaként. A Hosszú éjszakák világítótornyai című rész a lengyel ellenállási mozgalom futárjainak története, akik Szlovákián keresztül jutottak el a lengyel ellenállás külföldi köz­pontjában, Budapestre. Érdekes volt a gömöri Antal István vallomá­sa, aki lengyel antifasiszták cso­portjait kísérte át Szlovákiából Ma­gyarországra. Részben hasonló tematikájú az én szerzői filmem is, az Engedély az égbe, melynek főszereplője a Nyitra melletti Vei­ké Dolina-i kovács, Jozef Hagan. Az említett vidékről cseh repülősö­ket és üldözött zsidókat egy Hriv- nyák Lajos nevű csősz kísérte át a magyar antifasisztákhoz. Ami Jozef Hagant illeti, tüzér volt a Fel­kelésben, aztán megjárta a kon­centrációs tábort is. A szerény kovács felgyógyulása után vissza­tért műhelyébe, ahol még nyugdí­jasként is dolgozott. Amint már a fentiekből is kide­rült, mindenekelőtt vallomások, filmfelvételek, írásos dokumentu­mok, újságcikkek jelentik a forrás­anyagot e filmekhez. Ilyen anya­gok alapján készültek további film­jeim a Felkelésben részt vett pán­célos egységekről, Mirko Nes- porról és úgyszintén azokról, aki operetőrként is ott voltak a harcok­ban. Több filmemben szenteltem figyelmet a Felkelés internaciona­lista jellegének; köztudott, hogy a partizánok között voltak lengyel, orosz, magyar, ukrán, francia nemzetiségűek, osztrákok és né­metek, sőt még amerikaiak is, mint például a michigani John Dayers, akit Martin Kucerának sikerült film­szalagra is rögzítenie, amint őrjá­ratba megy a szlovák partizá­nokkal. Ha hihetetlennek is tűnik föl, rengeteg olyan anyag van még a Szlovák Nemzeti Felkelés idejé­ből, amelyekből filmek hosszú so­rát lehet elkészíteni. És van ötlet is, kedv is, erő is e munkához. Persze, egyelőre még nem mind­egyik témát könnyű besorolni ter­vünkbe, pontosabban azokat nem, amelyeket a történészek még nem dolgoztak föl. IVAN RUMANOVSKY, rendező Mindenki „rokona“ Alberto Sordi remek tévéfilmjében - amelynek sokadik ismétlését a közelmúltban láthattuk a képernyőn - a néző megismerkedhet egy apró testi hibával sújtott bemondóje­lölt kálváriájával, küzdelmeivel, brilliáns szellemi képessé­geivel és az előítélet, az ostoba beidegződés felett aratott győzelmével. A Lapátfogú című film metsző szatírával tárja a néző elé egy tévétársaság életének egyik jellemző epizódját, a bemondói állásra hirdetett pályázat történetét. Mivel a bemondó a nézők körében legtöbbször az egész intézményt képviseli, „testesíti meg“, egyáltalán nem mindegy a tévé vezetői számára sem, hogy a néző kit lát minden este a lakásában. A néző legtöbbször nem is sejti, hogy a kedves mosoly, családias hangvétel olykor milyen hihetetlen erőfeszítésébe kerül a bemondónak, különösen akkor, ha valamilyen váratlan, előre nem látható esemény folytán kell megjelennie a képernyőn, elnézést kérve az adás megszakadásáért, miközben a központi adóhelyiség technikusai eszeveszett gyorsasággal próbálják a hibafor­rást megtalálni, az adást felújítani. Mint mindent, a bemondónőt, is „fel“ kellett „találni“. Történt mindez a harmincas évek elején Franciaország­ban, ahol a Paris Telévision egyik kedvenc műsora - nincs új a nap alatt - stúdióbeszélgetések sugározása volt. Az adás vezetésével csinos színésznőket bíztak meg, hogy ezzel is „érdekesebbé“ tegyék a műsort. Egy alkalommal a soros műsorvezető épp nem jött el, így az igazgató csinos fiatal titkárnője, Bridoux kisasszony „ugrott be“ helyette. Feladatát oly ragyogóan oldotta meg, hogy hamarosan szerződtették. Az ambiciózus hölgy nem elé­gedett meg a műsorvezetéssel, minél többször szeretett volna a képernyőre kerülni, ezért azt javasolta, hogy minden múszorszámot a tévét képviselő személy (a bemondó) konferálja be. Ezzel az ötlettel lett made- mosielle Bridoux a világ első tévé-bemondónője. Az európai nézők java része biztosan tiltakozó levelek­kel bombáizná a televíziót, ha egy este bemondó nélkül sugározná a műsort, holott nem mindenütt ismerik ezt a státuszt. Például a világ egyik legnagyobb társasága, az angol BBC sem alkalmaz bemondókat, a műsorok egy részét kommentátorok vezetik, a többit pedig egy-egy előzetes felirat sugározása után játszák be. Két műsor­szám között pedig az adóállomás szignálját sugározzák. Mint a bevezetőben említett film is bemutatta, bemondó - elvileg - bárkiből lehet. Legtöbb esetben a pályázati feltételek között szerepel a főiskolai végzettség, azonban ha a jelölt rendkívüli képességeket árul el, a „felvételi bizottság“ szemet hunyhat. Ezt a bizottságot általában a tévé néhány vezetője, rendezője, dramaturgja, valamint nyelvész stb. alkotja. A felvételizők alapvető követelmé­Vajda Béla rajza nyei közé tartoznak a jó megjelenés (fotogenikusság), két- három világnyelv ismerete, magabiztos fellépés, jó szö­vegmondás, helyes artikuláció, visszafogott mimika, kelle­mes fekvésű hang és nagyfokú improvizációs készség. A zsűri bármilyen szigorú követelmények szerint is választ, sokszor megesik, hogy a felvett bemondójelöltek később lemorzsolódnak: a nagyfokú fizikai és pszichikai igénybe­vétel készteti őket hivatásuk feladására. A reggeli adás kezdetén már frissen, kedvesen kell köszönteni a nézőt, aki félig talán még alszik; az éjszakai műsorzáráskor sem árulhatja el a fáradtság legkisebb jelét sem az igazi bemondó. A parányi bemondófülkében a jóminőségű színes kép biztosítása érdekében mintegy 10 kW-nyi fény- és hőener­gia zúdul a bemondónőre, amely a leghidegebb téli napokon is kb. 40 fokra melegíti fel a levegőt, nyári kánikulában szaharai állapotokat teremt a kis kabinban. A klimatizálás - akusztikai szempontokat figyelembe véve - szinte lehetetlen, mivel a klímaberendezés halk surrogá- sát az érzékeny mikrofonok a szélvész zúgásának erejével továbbítanák. A bemondók legtöbbször előre megírt szöveget olvas­nak fel, ahol „csupán“ bakizásra „van lehetőség“. Itt csak az idegen nevek, kifejezések helyes kiejtése okozhat problémát, ami - különösen kisebb, egzotikus nyelvek esetében - olykor szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik fel. Ilyenkor általában a telefonkönyv segíthet, gyors hívás az érintett ország külképviseletére (vagy az egyetem megfelelő nyelvi tanszékére), hogy senki se találjon kifogá­solni valót. A hidegvér és az improvizációs készség legjobb iskolája az élő közvetítések során fellépő műszaki hiba. Ilyenkor általában nehéz megállapítani, hogy mikor folytatódhat az adás, a rendező valami „töltelékműsort“ keres, a bemon­dónak csak odaveti: mondj már valamit, neki szegény fejének pedig pillanatokon belül sokmillió képernyőn kell szóval tartania a nézőt, kedvesen elnézést kérnie. Fél évszázaddal ezelőtt Bridoux kisasszony nem elége­dett meg a komentálással, bemondónő szeretett volna lenni. Ma épp az ellenkezőjének vagyunk tanúi: a bemon­dónők kommentátori, műsorvezetői babérokra pályáznak. Ennek kettős oka van: erkölcsi és anyagi. A nézők körében egész legendák keringenek a bemondónők mesés jöve­delméről, csillogó életéről. Mint minden legenda, ez is hamis, a valóságban a műsorvezetőt és a kommentátort sokkal jobban honorálják. Bár szakmai körökben van becse a bemondónőnek, azonban sokkal magasabban „jegyzik“ a műsorvezetőt, a kommentátorról nem is beszélve, aki a tévé jó értelemben vett sztárjának számít. Ezért nem meglepő, hogy előbb-utóbb a befutotott bemon­dónők műsorvezetést vállalnak vagy önálló rovatot ve­zetnek. ' Kegyetlen a bemondói sors: a néző megköveteli, hogy a bemondó fiatalos, mosolygós, megnyerő legyen, így tévés berkekben elterjedt az a nézet, hogy ez „nem nyugdíjas állás“. Míg egy kommentátort a sokasodó évek egyre szavahihetőbbé tesznek, addig a bemondók köny- nyen kegyvesztetté vállhatnak. Ennek a ténynek maguk is tudatában vannak, ezért előbb-utóbb képességeiknek, tudásuknak, érdeklődési körüknek megfelelő munka után néznek, természetesen a televízió kapuin belül. így aztán bemondói pályafutásuk gazdag tapasztalatait valamelyik müsorszerkesztóségben kamatoztatják a televíziós alkotó­munka legkülönbözőbb területein. OZOGÁNY ERNŐ ÚJ SZÚ 14 1982. Vili. 27.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom